Miután Belgiumban a bíróság engedélyezte, hogy egy testileg egészséges elítélt önkezével vessen véget életének, egyre-másra jelentkeznek azok, akik hozzá hasonlóan pusztán a lelki szenvedésre hivatkozva szeretnének eutanáziában részesülni. Joguk van-e ehhez?
Hagyják a cellájában rohadni. Az a sok bizottság, az orvosok és a szakértők olyan nagyon aggódnak a húgunk gyilkosának jóllétéért, amennyi figyelmet mi sohasem kaptunk – fakadtak ki Frank van den Bleeken egyik áldozatának testvérei a hír hallatán, hogy a belga elítélt megkapta a kegyes halálhoz való jogot. Van den Bleeken visszaeső erőszaktevő és gyilkos, a nyilatkozók testvérét 1989-ben ölte meg, miután ideiglenesen szabadlábra helyezték.
Belgiumban talán még a holland gyakorlatnál is megengedőbb az eutanáziát érintő törvényi szabályozás. Nemcsak a végstádiumú halálos betegek kérelmezhetik, hogy ellenőrzött keretek között öngyilkosságot követhessenek el (illetve az orvosuk adjon be nekik halálos dózisú gyógyszert), de azok is, akiknek fizikai vagy pszichikai állapotuk visszafordíthatatlan és gyógyíthatatlan szenvedést okoz számukra. Sőt bizonyos esetekben a tizennyolc évnél fiatalabb gyermekeken is végre lehet hajtani az eutanáziát, ha gyógyíthatatlan betegek.
Van den Bleeken évtizedek óta börtönben ül, és ügyvédei segítségével hosszú ideje próbálja elérni, hogy meghalhasson. Érvelése szerint elviselhetetlen számára a tudat, hogy szexuális és agresszív késztetésein nem tud úrrá lenni, így pedig veszélyt jelent a társadalomra. A fellebbviteli bíróság mostani döntése nyomán (az első beadványát korábban még elutasították) a belga igazságügyi miniszter engedélyezte, hogy az elítéltet kórházba szállítsák, majd ha nem sikerül javítani az állapotán, akkor asszisztáljanak az öngyilkosságához.
Bár a belga társadalom nagy többsége támogatja a halálos betegek eutanáziához való jogát, a lelki okból elkövetett segített öngyilkosság megítélése (különösen, ha azt börtönben ülő rabok kérvényezik) korántsem ilyen egyértelmű. Az országban (főleg az e szempontból megengedőbb Flandriában) tavaly 1800-an adtak be eutanáziakérvényt, miközben egy évvel korábban e szám még csak 1400 volt. Naponta átlagosan öt ember öli meg magát az orvosok segítségével. A szomszédos Hollandiában, ahol hasonló eutanáziaszabályozás van érvényben, még többen választották e lehetőséget. A statisztikák szerint tavaly az orvosok 4829 esetben segédkeztek öngyilkosságnál, ami tizenöt százalékos emelkedés a 2012-es adatokhoz képest. A legtöbb kérelmező, 3600-an, végstádiumú rákos beteg volt, csillapíthatatlan fájdalommal.
Van den Bleeken engedélyét sokan támadják, de nagyon eltérő okokból. Vannak, akik az áldozatai hozzátartozóihoz hasonlóan azért tartanák életben, hogy még évtizedekig szenvedjen a börtönben. Szerintük a gyors, fájdalommentes halál túl könnyű megoldás lenne számára az általa elkövetett szörnyű bűnökhöz viszonyítva. Mások azt hangoztatják, hogy ha ezután tömegesen ölik meg magukat a rabok, azzal de facto visszakerül a halálbüntetés a belga igazságszolgáltatási gyakorlatba, noha a legsúlyosabb büntetést természetesen már régen betiltották. A tiltakozók harmadik csoportja pedig a belga büntetés-végrehajtás kudarcát látja az ügyben. Szerintük, akinek megroppan a pszichikai egészsége a börtönléttől, azon orvosilag segíteni kell, nem a halálba hajszolni.
Hatvanhét esetben engedélyezték tavaly az eutanáziát Belgiumban olyan kérelmezőnek, aki pszichikai indokkal kérte azt. Ők általában demenciával, Alzheimer-kórral, pszichózissal küzdöttek, és a kirendelt pszichiáterek gyógyíthatatlannak ítélték az állapotukat. Közéjük tartozik az a pár is, amelyik a minap azzal vált híressé, hogy páros eutanáziával szeretnének egyszerre meghalni. A 89 éves brüsszeli Francis és felesége, a 86 éves Anne nem végstádiumú betegek, bár előrehaladott koruk miatt állandó ápolásra szorulnak. Kérelmük szerint azért akarnak együtt meghalni, mert hat évtizednyi házasság után nem tudják elviselni a gondolatot, hogy egyedül maradjanak a másik természetes halálát követően (annyira rettegnek a másik elvesztésétől, hogy egy percre sem válnak el egymástól). Francist húsz éve kezelik prosztatarákkal, és mára naponta szüksége van morfiumra, a felesége pedig szinte teljesen vak és süket.
Az asszisztencia nélküli öngyilkosság is megfordult a fejükben, de – mint nyilatkozták – ahhoz nincs elég bátorságuk. „Bátorság kell, hogy az ember felakassza magát, vagy hogy a csatornába ugorjon. De ahhoz nem kell bátorság, hogy az orvos beadjon valamit, amitől szépen elalszunk” – mondta a csak keresztnevén azonosított Francis. A tervükkel először megkeresett orvos elutasította őket, hiszen megítélése szerint nem volt alapja a kérelemnek. Gyermekeik nem nyugodtak bele ebbe, és találtak egy másik, együttműködőbb orvost. Bár kézenfekvőnek tűnik, hogy az idős házaspár gondozóotthonba költözzön, ahol folyamatosan ügyelnek testi jóllétükre, úgy tűnik, ez számukra nem megfelelő. Nincs ugyanis elég pénzük arra, hogy az igényeiknek megfelelő minőségű otthont megfizethessenek. A fiuk így nyilatkozott szülei gondozásáról: „Ha egyikük meghalna, a hátramaradott olyan szomorú lenne, hogy onnantól teljesen tőlünk [a gyermekeitől] függene. Képtelenség lenne, hogy mindennap idejárjunk, hogy apánkat vagy anyánkat gondozzuk.” Már korábban is előfordult néhány esetben, hogy rokonok együtt lettek öngyilkosok. Két évvel ezelőtt egy 45 éves süket ikerpár vetett engedéllyel véget életének, miután megtudták, hogy közös betegségük előrehaladtával meg fognak vakulni.
Az aktív eutanáziát, illetve az orvos által segített öngyilkosságot csak néhány országban engedélyezik a világon. Bár a két fogalmat gyakran szinonimaként kezelik, jogilag különböznek. Eutanáziáról beszélünk, ha az orvos adja be a halált okozó hatóanyagot, asszisztált öngyilkosságról, ha az orvos csak segítséget nyújt (előkészíti a gyógyszert, instruálja a beteget), de az illető magának adja be a végzetes szert. Belgiumban, Hollandiában, Luxemburgban, illetve néhány amerikai szövetségi államban, így Oregonban, Washingtonban, Montanában és Vermontban hoztak törvényt az engedélyezett eutanáziáról. Mellettük több országban, noha törvény nem engedélyezi, az igazságszolgáltatási gyakorlat lehetővé teszi a kegyes halál bizonyos formáit. Kolumbiában például az alkotmánybíróság kimondta, hogy senki sem marasztalható el azért, mert végstádiumú halálos betegnek segített meghalni, ha az egyértelműen felhatalmazta erre. Svájcban csak a segített öngyilkosság legális, az orvos aktív közreműködésével végrehajtott eutanázia nem. A felsoroltakon kívül számos más országban legális a passzív eutanázia, amely a létfenntartó beavatkozás leállítását jelenti, amely így a beteg halálát okozza.
Azt hihetnénk, hogy az eutanáziát ellenzők szinte kizárólag vallási megfontolásból utasítják el az öngyilkosság e formáját is. Vannak azonban olyanok, akik nem hitük miatt, hanem jól átgondolt, racionális érvek mentén nem támogatják azt, hogy a szenvedés fogalmát egyre tágabban értelmezve évről évre többen és többen vetnek véget életüknek „hivatalos” úton. Érvelésük szerint ha megengedjük, hogy bárki öngyilkos legyen fizikai vagy pszichikai fájdalomra hivatkozva, azzal megtettük az első lépést a lejtőn. A lejtő pedig csúszós, nem lehet megállni, visszafordulni rajta. A korábbi precedensekre hivatkozva ugyanis egyre többen jelentkeznek majd, és ha nincsen jól diagnosztizálható testi betegségük, csak ők tudhatják biztosan, hogy mekkora is az a fájdalom, amelytől állításuk szerint elviselhetetlen az életük. Felvethető annak lehetősége is, hogy a könnyen befolyásolható embereket mások meggyőznek pszichikai állapotuk visszafordíthatatlan megromlásáról, ezáltal az állam által elősegített öngyilkosságba hajszolva őket.
A közvélemény-kutatások szerint a legtöbb országban az emberek relatív többsége általában támogatná az eutanázia legalizálását. Hazánkban egy tavalyi felmérés adatai szerint a lakosság 55 százaléka elfogadó a kegyes halállal kapcsolatban, és harminc százalékuk azzal is egyetértene, hogy az orvos adja be a halálos injekciót. Ugyanakkor tíz évvel ezelőtt még a magyarok 62 százaléka volt eutanáziapárti, tehát arányuk csökkent. Úgy tűnik, az emberek véleménye nagyon függ a kérdésfeltevéstől, konkrétan az „öngyilkosság” szó említésétől. Amerikában a válaszadók hetven százaléka szerint engedélyezni kell, hogy „véget vethessenek a beteg életének fájdalommentes módon”, ugyanakkor csak 51 százalékuk ért egyet azzal, hogy szabad legyen „asszisztálni a betegnek, hogy öngyilkosságot kövessen el”, holott a kettő szinte ugyanazt jelenti.
A legalizálás támogatói szerint a tiltás nem ment meg emberéleteket, csak lehetetlen, embertelen élethelyzeteket szül. Aki meg akar halni, és van elég pénze, Svájcban viszonylag zökkenőmentesen segítenek neki ebben. Az e célból utazókat a népnyelv öngyilkosturistának hívja. Egyikük, Craig Evert történetét 2008-ban számos fesztiválon díjazott, mégis ellentmondásos dokumentumfilmben örökítette meg az Oscar-díjas kanadai rendező, John Zaritsky. Evert 59 éves korában döntött úgy, hogy megöli magát, mert nem volt képes elviselni az előrehaladott Lou Gehrig-betegséget. (Az amiotrófiás laterálszklerózisnak is nevezett betegségben szenvedők teljesen lebénulnak, miközben elméjük ép marad. Ebben szenved Stephen Hawking fizikus is.)
Az egyetemi professzor Evertnek a Dignitas nevű svájci civil szervezet segített az öngyilkosságban, amelyet egy bérelt lakásban hajtottak végre. A Dignitas már több mint ezer embernek asszisztált az eutanáziához; a szolgáltatásért négyezer eurót kérnek (állításuk szerint nem a profitért dolgoznak). A dokumentumfilm Evert utolsó négy napját követi végig, és a halál pillanata is látszik a filmben. A Dignitas munkatársa előkészíti a halálos adag barbiturát altatót, átadja Evertnek, aki megissza, és meghal. A szobában végig jelen van felesége, és Beethoven IX. szimfóniája szól.
A filmet először az angol Sky Real Lives (Igazi Életek) kábelcsatorna vetítette, és igencsak „bejött” nekik. Az utazási és szabadidős műsorokra specializálódott csatorna szokásos tízezres nézettsége a filmet megelőző, túlfűtött társadalmi vita hatására (amelyben Gordon Brown akkori miniszterelnök is megszólalt, elítélve az eutanáziát) 231 ezerre ugrott föl.
2014. október 18.
