Halottégetők

Rendhagyó címlapsztorival jelent meg az augusztusi A Földgömb. A könyörtelen hadművelet – Üldözőben a Sea Shepherd című cikk ugyanis nem földrajzi vagy néprajzi szempontból érdekes történetet mesél el, hanem csupán egy a Sea Shepherd [a tenger pásztorai] elnevezésű, bálnavadászat ellen küzdő szervezetet sztároló milliónyi marketinganyag közül. Kristóf Veronika jegyzi, aki a Sea Shepherd magyar tagjaként állandó szereplője a szervezetről szóló írásoknak. Első kézből szerzett tapasztalatai valóban érdekesek lehetnének, hiszen a szervezet világszerte népszerű, akcióiról sokak által nézett dokumentumfilm-sorozatot forgattak.

Elbeszélésében azonban meg sem próbál elvonatkoztatni a szervezet iránti feltétlen rajongásától. A cikkben a Sea Shepherd tagjai keresztes lovagként, a bálnavadászok (pontosabban a sok helyütt hatásvadász szöveg szerint bálnaorvvadászok) pedig ördögi gonoszként jelennek meg. Jellemző részlet: „Véget ért egy újabb missziónk, ismét egyedül vettük föl a harcot a japán bálnavadászflottával. Sejtjük, hogy az előző év sikerét nem tudjuk túlszárnyalni. Mégis van egy reménysugár…”. Félreértés ne essék, alig van ember a bálnát nem vadászó országokban, aki a bálnavadászok oldalára állna, de az ellenük megkérdőjelezhető módszerekkel harcolók kritika nélküli önfényezése jogosan irritálhat sokakat.
Természetesen emellett az e havi A Földgömbben is megtaláljuk azokat a cikkeket, amelyekért az olvasók többsége – feltételezzük – keresi a lapot: az egzotikus tájakról, személyesen bajosan felkereshető városokról, eseményekről készített, önmagukban is értékes fotókkal illusztrált riportokat. Közülük is kiemelkedik az észak-indiai Váránaszi város mindennapi életének bemutatása. Váránaszi már legalább négy évezrede lakott, a védikus kultúra egyik központja, a hinduk fő zarándokhelyeinek egyike. Köteles Géza írása szerint – ahogy általában Indiában – az élet minden epizódja az utcán zajlik. Itt születnek az emberek, itt intézik mindennapos teendőiket, itt vetik alá magukat fogorvosi kezelésnek, és főként itt fejezik be e világi létüket.
A szerzőre egyértelműen a halálozást kísérő helyi szokások, illetve az égetéses temetkezés tette a legnagyobb hatást. Megérkezése napján is azzal igazították útba, hogy kövesse a holttesteket, mert a vendégház a halottégető mellett van. Az elhunytakat jól égő anyagokkal, olajjal, vajjal balzsamozzák be, majd a 360 kilogramm szantál-, banyan- és mangófából épített máglyára helyezik. Egyik hozzátartozója gyújtja meg a máglyát egy, a legenda szerint ötezer éve folyamatosan égő tűzből hozott lánggal. Két és fél, három óra alatt ég el a test, de a szerző állítása szerint a szív egyben marad, amelyet a hozzátartozók bedobnak a szent folyóba.
Egy másik érdekes riport ugyancsak Ázsiába, pontosabban Kis-Tibetbe, Ladakhba kalauzol bennünket. Itt a jól ismert buddhista férfi szerzetesek árnyékában női szerzetesek, mondhatni, apácák is élnek, méghozzá igen mostoha körülmények között. A szerző, Vonnák Diána kultúrantropológus azért utazott Ladakhba, hogy a szerzetesnők életének átalakulását tanulmányozza. A változás oka a lassan beszivárgó modern technológia, főként a napenergia használata, amely olyan helyekre is eljuttatja az elektromosságot, ahol korábban elképzelhetetlen volt.
Az írásból kitűnik, hogy a tibeti női és férfi szerzetesi közösségek élete sokkal összetettebb annál, mint a legtöbben hiszik. A férfi szerzetesek sokkal jobb anyagi körülmények között élnek. A nők sokáig elviselték a másodhegedűsi szerepet, az utóbbi időben azonban jogaik elismeréséért, a függetlenedésért és általában a jobb életért kezdtek küzdeni. A kolostorok zárt világában hasonló társadalmi folyamatok zajlanak tehát, mint a laikus közösségekben.

2014. augusztus 9.