Dezertálás

Japánban három és fél évvel a fukusimai atomerőmű balesete után engedélyt adtak az első atomreaktorok újraindítására. A miniszterelnök szerint az atomenergiával termelt olcsó áram kell a gazdaság fellendítéséhez. Az ellenzék szerint viszont Abe Sinzó kormánya az atomenergia lobbistáinak akar a kedvükben járni. Mit tudhatunk biztosan a 2011. márciusi baleset következményeiről?

Hatszázötven pánikba esett munkás (közöttük középvezetők) menekült el a balesetet szenvedett fukusimai atomerőműből 2011 márciusában, az igazgató utasítása ellenére. A főnök hatvannyolc emberrel az oldalán maradt, és a japán közvélemény szerint hősként védte meg az egész keleti országrészt (benne Tokióval) a nukleáris katasztrófától. Az igazgató, Josida Maszao a beszámolók szerint később azt mondta a vizsgálatot lefolytató nyomozóknak, hogy ő sosem adott utasítást az atomerőmű elhagyására, és amikor megtudta, hogy az esetleges evakuációhoz előkészített buszok – emberekkel tömötten – el is hagyták a létesítményt, már késő volt. Az egyik vezető napilap, az Aszahi Simbun az idén májusban robbantotta ezt a szenzációt, miután állítása szerint megszerezte az 58 éves korában tavaly júliusban rákban elhunyt volt igazgató titkosan kezelt vallomásának egy részét.
A hír, miszerint az atomerőmű alkalmazottainak kilencven százaléka gyáván megfutamodott, és sorsára hagyta a károsodott létesítményt, érthető módon hatalmas felháborodást keltett az országban, ahol az erkölcsi hagyományok megbocsáthatatlan bűnként kezelik a kötelességmulasztást. A cikkre az elhunyt Josida már nem tudott reagálni, de az alkalmazottak tömegesen tiltakoztak a szerintük igaztalan rágalmak ellen. A közvélemény nyomására a kormány nem tehetett mást, mint eredeti szándéka ellenére nyilvánosságra hozta a teljes vallomás csonkítatlan változatát, amelyből azonban teljesen más kép rajzolódik ki a baleset napján történtekről. Kiderült ugyanis, hogy a májusi cikk sugalmazásaival ellentétben a munkások nem szándékosan dezertáltak, hanem a rossz kommunikáció következtében félreértették az utasításokat. A cikket néhány napja kénytelen volt visszavonni a megszégyenült Aszahi Simbun napilap, amely el is bocsátotta felelőssé tett szerkesztőjét.
Néhány napja egyébként is újra a japán közbeszéd legfontosabb témájává váltak a fukusimai baleset következményei. Nyilvánosságra hozták ugyanis, hogy a japán atomenergia-hatóság engedélyt adott a déli Kjúsú szigeten lévő szendai atomerőmű két blokkjának újraindítására. Az ország 48 működőképes reaktorblokkját a fukusimai baleset után állíttatta le a kormány, mivel féltek, hogy máshol is bekövetkezhet a magolvadás. Az azóta eltelt három évben importból kellett fedezni Japán energiaigényének nagy részét, ami igencsak megnövelte a költségeket. A gazdaság enélkül is jó ideje stagnál, és a költségvetési hiány is hatalmasra duzzadt.

A hatóság (amelyet a baleset után teljesen átalakítottak, hogy megszakítsák az atomenergia-lobbival ápolt szoros kapcsolatát) elvi engedélyét követően még Abe Sinzó miniszterelnöknek is rá kell bólintania a reaktorok újraindítására. Ő ezt szinte biztosan meg fogja tenni – a lakosság továbbra is elutasító hangulata ellenére –, minthogy már jó ideje szorgalmazza az olcsó, belföldön előállított elektromosság forrásául szolgáló atomenergia-ipar újraélesztését. Az összes állami engedély hatálybalépése után még legalább egy évnek kell eltelnie, hogy a reaktorok ténylegesen áramot termeljenek, de szinte mindenki biztos benne, hogy hamarosan újra beüzemelik az összes többi erőművet is. Noha Abe miniszterelnök a gazdaság érdekét hangsúlyozza, a döntés kritikusai szerint az újraindítás mindössze a gazdaság egyes szereplőinek – jelesül a kormányzó Liberális Demokrata Párttal évtizedekre viszszanyúló szívélyes viszonyt ápoló atomenergiai cégeknek – az érdekét szolgálja, írja a The New York Times.
Látható, hogy az összes fél saját céljainak megfelelően értelmezi a baleset következményeiről és az atomerőművek biztonságosságáról tudható tényeket. Vannak, akik igyekeznek jelentéktelen incidensként bagatellizálni a történteket, mások csernobili apokalipszist vizionálnak. A tisztánlátás érdekében különösen fontos tehát áttekinteni a baleset körülményeit és utóhatását.

Kétezer-tizenegy március 11-én az egész Japánt megrázó, a Richter-skála szerinti 9-es erősségű földrengés, valamint a hatására létrejött szökőár súlyosan károsította a fukusimai atomerőmű egyik reaktorblokkját. A sérülés miatt a reaktormag elkezdett leolvadni, és nagy mennyiségű radioaktív víz jutott ki a szabadba (egyenesen a tengerbe). A csernobili baleset után ez volt minden idők legsúlyosabb atomerőmű-katasztrófája, az 1986-os sugárzásnak azonban csak tíz–harminc százaléka terhelte a környezetet.
A fukusimai erőmű helyzete azóta sem oldódott meg, a radioaktív víz (amely jelenleg is ki-kijut a környezetbe) gyakorlatilag lehetetlenné teszi a helyszín megtisztítását. A baleset egészségügyi hatásairól erősen megoszlanak a vélemények. Az biztos, hogy akut sugárfertőzés miatt bekövetkezett haláleset nem volt. Háromszázezer embert telepítettek ki a területről, és a földrengésben, illetve a cunamiban összesen 15 884 ember halt meg. Ezerhatszázra becsülik azok számát, akiknek a halála valamilyen összefüggésben lehet a kitelepítéssel (például nem jutottak hozzá a szükséges orvosi ellátáshoz, rossz körülmények között voltak kénytelenek meghúzni magukat, idős voltuk miatt nem tudtak megbirkózni a lelki megpróbáltatásokkal). Hogy a sugárzás közvetlenül hány ember halálát okozta (illetve fogja okozni a következő években, évtizedekben), azt senki sem tudja.
Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) szerint olyan kicsi lehetett a környékbelieket ért sugárzás, hogy hatása nem lesz kimutatható. Egyes elemzések szerint a fukusimai leánycsecsemők hetven százalékkal nagyobb eséllyel kapnak életük során pajzsmirigyrákot, mint messze lakó társaik. Érdemes azonban szem előtt tartani, hogy ez a 0,75 százalékos veszély 1,25 százalékra való növekedést jelent, tehát tömeges megbetegedésről nem beszélhetünk. Egyes vélemények szerint az intenzív szűrőkampányok miatt – bár több daganatos esetet találnak majd a környéken, mint máshol – végül kevesebben halnak majd meg rákban az erőmű környékéről származók körében.

Számos emberi mulasztást tártak föl a független vizsgálatok a katasztrófa hátterében. Bár Japán köztudottan a világ egyik legföldrengésveszélyesebb helye, és sziget volta miatt a szökőár kialakulása is gyakori, a fukusimai atomerőművet nem ennek megfelelően tervezték és építették. A Stanford Egyetem tanulmánya szerint különösen azok a japán erőművek voltak – és vannak továbbra is – kitéve a földrengés veszélyeinek, amelyeket hatalmas, az állami szektorhoz ezer szállal kötődő vállalatkonglomerátumok működtetnek.
Eközben a fukusimai kitelepítettek helyzete jottányit sem javult az eltelt három évben. A The Guardian riportja szerint még mindig legalább 120 ezer ember tengődik deszkákból, lemezekből összetákolt viskókban, miközben fogalmuk sincs, mi lesz velük. A környékbeli falvak lakói szinte kivétel nélkül zöldségtermesztésből éltek a katasztrófa előtt. A sugárszennyezés miatt kétséges, hogy alkalmas lesz-e valaha is a környék mezőgazdasági tevékenységre, így romba dőlt a helyiek egész élete munkája. Először húsz kilométeres sugarú körben rendelték el a kitelepítést, majd a sugárzásmérések adatait látva tovább növelték a kört. Így sokan csak hetekkel a baleset után kapták meg a szülőhelyük elhagyására felszólító értesítést.
Egy idei felmérés eredményei szerint az akkor kitelepítettek hetven százaléka betegedett meg krónikusan az eltelt három évben, vannak, akiknek fizikai állapotuk, másoknak mentális egészségük romlott jelentősen. Mindez tehát nem a sugárzás közvetlen hatása, hanem a katasztrófa kikényszerítette menekülés, az idős emberek számára nehezen elviselhető gyökeres életmódváltozás következménye. Az emberek legtöbbje magányos, tehetetlenül szemléli a feje fölött összecsapó hullámokat, és nem tud mit kezdeni magával. A családok 49 százaléka legalább két különböző településen kénytelen élni, noha korábban egész életüket szeretteik közvetlen közelében töltötték. Kísértetvárossá vált egykori lakhelyükön azóta is csak a katasztrófa utóhatásaival küzdő különítmények tagjai és a tiltás ellenére hazamerészkedett néhány helyi ember lézeng.
Nem tudnak mit kezdeni az atomerőműből folyamatosan szivárgó radioaktív vízzel. A talaj- és az esővíz folyamatosan befolyik a sérült reaktorba, ott sugárzó céziummal és stronciummal szenynyeződik, majd a felszínen és a föld alatt eléri a tengert. Az atomerőművet üzemeltető vállalat mérései szerint a környezetet szenynyező víz radioaktivitása még most is tízszerte nagyobb annál, mint a baleset előtt. És ez már jelentős javulás, hiszen közvetlenül a katasztrófa után tizenötször ekkora sugárzást is mértek. A csökkenés nem elsősorban a megfeszített munkának köszönhető, hanem annak, hogy az azóta eltelt évek során csökkent a reaktorban lévő radioaktív anyag koncentrációja (főként azért, mert lassan az egész elszivárgott a környezetbe). A Kiotói Egyetem fizikusa szerint az erőmű környéke hatalmas radioaktív mocsárrá változott.
Az erőműhöz közeli tengeröböl és az ott lévő kikötő teljesen szennyezetté vált, az iszap sugárzása rendkívül magas. Az erőmű üzemeltetője mára feladta, hogy megtisztítsák az aljzatot, inkább arra koncentrálnak, hogy a szennyezés ne terjedjen szét a nyílt vízen. Ennek érdekében az öböl 180 ezer négyzetméteres területén szó szerint lebetonozzák a tengerfeneket, a mélybe zárják a radioaktív iszapot. Azt azonban senki sem tudja megmondani, hogy meddig tart ki a most lefektetett cementréteg, és meggátolja-e egyáltalán a szivárgást.

2014. szeptember 27.