A hálózatkutatás magyar tudományos sikerágazat – mondja Csermely Péter, a Semmelweis Egyetem professzora, biokémikus, hálózatkutató. Tudományos megközelítésével nemcsak a biokémiai reakciók, hanem a közlekedési rendszerek, sőt a társadalmi folyamatok is jobban megérthetők.
Tevékenyen kiveszi a részét a középiskolások tehetséggondozásából. Az ön pályájára milyen hatást gyakorolt a gimnáziumi közeg?
– Az Apáczai-gimnáziumba jártam nyolc éven át. Egy iskolánál alapvetően fontos, hogy milyen tanárokkal találkozik az ember. Az Apáczaiban szerencsésnek mondhattam magam, mert a tanáraimtól nagyon sokat kaptam. A fizikatanárom Holics László volt, aki tizennégy évesen Tóth Eszterrel együtt elvitt minket Marx György fizikus balatonfüredi nyaralójába, ahol kvantummechanikát tanultunk, és ami még furcsább: megértettük. Fizika tagozatos voltam, az órákon valóban nagy volt a terhelés, mondhatni, versenyistállóban tanultunk. Másrészről viszont irodalmi és színjátszó köröket szervezett a gimnázium, és Ferencsik János zenekari próbáira is bejártunk. Aztán ahogy közeledett az érettségi, édesapám, aki mérnökember volt, és a Chinoin kutatójaként több mint ötven szabadalmat nyújtott be, lebeszélt arról, hogy régésznek menjek, akkoriban a legjobban ez érdekelt. Azt mondta, hogy egy régész sem tud munkát találni. Így a biokémia felé fordultam, és még mindig úgy tartom, hogy biokémikusként el lehet helyezkedni. A pályakezdésem szerencsés módon egybevágott azzal az időszakkal, amikor a biotechnológia és az élettudományok forradalmának elejét éltük. Akkoriban gyorsult fel a gyógyszerkutatás fejlődése, és Magyarország, alapozva a gyógyszerfejlesztési hagyományokra, jó helyet vívott ki magának ezen a területen, élénk pezsgés volt tapasztalható.
– Az egyetemen is hasonló termékeny légkör fogadta?
– Ez nem ment olyan egyszerűen. Bár második lettem az országos középiskolai tanulmányi versenyen és a kémiai diákolimpián is, így felvételi nélkül jutottam volna be az egyetemre, mégis bevonultattak katonának. Két hét után sikeresen leszereltem, egészségügyi okokból. A betegségem nem volt annyira súlyos, de nagy szerencsém volt. Az orvos ezredes, akihez felülvizsgálatra kerültem, az első tudományos közleményét – ötven évvel korábban – pont ebből a betegségből írta. Már nem volt sok ideje a nyugdíjig, és az ötven év alatt egy ilyen beteggel sem találkozott. Így azt mondta, hogy ha az Isten egy ilyen embert vezetett elé, akkor azt felmenti a katonaság alól. De ez már túl későn történt, október táján, így az egyetem bürokratái nem engedték, hogy elkezdjem a tanévet. Ezt akkor tragédiaként éltem meg, viszont bekerültem a Nobel-díjra is esélyes Furka Árpád szerves kémiai laborjába, ahol először mindenféle kulimunkát végeztem. Általában a legpiszkosabb lombikokat kellett elmosogatnom, így akarták kipróbálni, hogy mennyit bírok. Úgy tűnik, beváltam, mert egyáltalán nem berzenkedtem a kapott munkák ellen. Csakhamar önálló feladatokat bíztak rám. Ez a labor itt, a Trefort-kertben volt, így több mint harminc éve szinte ugyanabban az épületben dolgozom.
– A stresszfehérjék kutatójaként vált ismertté. Mi a szerepük e fehérjéknek?
– A kilencvenes évek kezdetén az amerikai Harvard Egyetemen kutattam, ott ismerkedtem meg a stresszfehérjékkel. Ezek a fehérjék arra valók, hogy ha bármi bajunk van, például izgulunk, betegek vagyunk vagy öregszünk, segítik a szervezetet. Úgy lehetne jellemezni őket, hogy ők a sejt immunrendszere. Szerencsém volt, mert a kutatások kezdetén kapcsolódtam be a stresszfehérjék vizsgálatába, az ember sok minden újat tudott megtalálni. A tudomány kicsit olyan, mint a pilótajáték: aki először jön, az többet nyer. Pont ez vezetett el mostani kutatási témámhoz, a hálózatkutatáshoz. Kiderült ugyanis, hogy a stresszfehérjék annyi más fehérjével állnak kapcsolatban, hogy az a szokványos tudományos logikával már nem látható át. Itt már mankóra van szükségünk. Mint utóbb kiderült, a hálózatok tudománya nagyon jó segédeszköz ehhez. Segítségével könnyen megjeleníthető egy nagyon sok kölcsönhatást tartalmazó rendszer.
– Tehát a hálózatelméleti megközelítés egy eszköz az ismeretek rendszerezésére?
– Így van. A hálózatok megjelenítik azokat a kapcsolatokat, amelyek már olyan sokan vannak, hogy az agyunk képtelen őket feldolgozni. Amikor elkezdünk felépíteni egy hálózatot, az első lépés az elemek összegyűjtése. Ezután fel kell térképezni az elemek közötti kapcsolatrendszert. Meg kell határoznunk, hogy melyik kapcsolat erős és melyik gyenge. Ez gyakran nem is olyan egyszerű, hiszen a kapcsolat számos tulajdonságát vehetjük fontosnak. Például egy emberek közötti ismeretségi hálózatnál a kapcsolattartás különböző formáit szoktuk alapul venni. Minél többféle módon tartja két ember egymással a kapcsolatot – például személyesen találkoznak, felhívják egymást telefonon, e-mailt küldenek, meghívják a másikat a születésnapi bulijukra –, annál erősebb kötődés van közöttük. A hálózatok tehát úgy segítik egy tudományos kérdés megoldását, hogy a maga teljességében jelenítik meg a rendszert. Így rögtön előtűnnek az elemek azon csoportjai, amelyek egymáshoz közel helyezkednek el. Látni lehet azt, hogy mely elemek a fontosabbak, ezekhez sok kapcsolat fut, és melyek a periferikusak. A hálózat ábrázolása akkor szép, ha azok a pontok kerülnek közel egymáshoz, amelyek alaposan össze vannak kötve.
– Mi teszi széppé ezeket a hálózatokat?
– A szépségnek tudományos értéke is van. Az ember esztétikai érzéke felismeri az alapvető törvényeket. Nem csoda, hogy az igazán nagy tudományos felfedezések nemcsak megalapozottak, hanem szépek is. Einstein eredményei nem csupán azért nagyszerűek, mert alkalmazhatóvá tették a klasszikus fizikát a legkisebb és a legnagyobb dolgok világában is, hanem azért szépek, mert olyan egyszerű alakban lehet leírni őket, mint E=m·c2. Minden tudományterület nagy felfedezései egyszerűen leírható dolgok.
– Milyen gyakorlati felhasználási területei lehetnek a hálózatok elemzésével szerzett eredményeknek?
– E megközelítés nemcsak a biokémiában lehet hasznos, de a BKV hálózata és a társadalmi rendszerek, például egy cég szervezete vagy a tőzsdei tranzakciók is modellezhetők a segítségével. Sokan vizsgálják manapság például a terrorhálózatok felépítését. Ezekben a hálózatokban a terroristák az elemek, a közöttük lévő kapcsolatok pedig az ismeretséget jelölik, például azt, hogy kik találkoztak egymással, kik hívták egymást telefonon. Az igazán fontos terroristák gyakran rejtve maradnak, mert nagyon kevés emberrel tartanak kapcsolatot. Ha ránézünk egy ilyen terroristahálózat alapján készített ábrára, akkor meg lehet mondani, hogy valószínűleg honnan hiányzik valami. Mely elemek környezetében kell lennie egy eladdig ismeretlen új elemnek. Így megtalálhatók azok az emberek, akik ismerhetik a rejtőzködő vezetőt.
– A rejtett hálózatok ereje című könyvét olvasva az volt az érzésem, hogy a gyenge kapcsolatok a legfontosabbak egy hálózatban. Valóban így van ez?
– Természetesen az erős kapcsolatok, például a családi kötelékek a legfontosabbak. Viszont nem szabad lebecsülni a gyenge kapcsolatok, tehát a távoli ismeretségek fontosságát sem. Igazán új információ, innováció ugyanis nagyon ritkán jön a közeli ismerősöktől. Ha egy korábban ismeretlen emberrel kezdünk beszélgetni, akkor gyakran új ismeretekre tehetünk szert. A mai magyar társadalom ezt az esélyt nem használja ki. A magyar szociális háló, az emberek kapcsolatrendszere úgy néz ki, mint egy pókháló bombatámadás után. Bizonyos szűk csoportok beszélgetnek egymással, de nem merik vállalni azt a bátorságot, hogy olyan emberekkel álljanak szóba, akiknek a nézetrendszere nagymértékben eltér az övékétől. Ha beszélgetnének, valószínűleg vitába keverednének egymással, de ha sikerülne megérteniük egymást, akkor gazdagíthatnák saját gondolatmenetüket. Ennek esélye azonban így elvész. A konfliktusok száma is csökkenthető lenne ily módon. Az iskolai tanárverések is arra figyelmeztetnek, hogy képtelenek vagyunk a konfliktusokat megoldani. Ez tarthatatlan, és hosszabb távon felér egy tragédiával.
– Hogyan segítheti a társadalmi innovációk születését a tehetséggondozás?
– A huszonegyedik században az új, ismeretlen feladatok egyre sokasodnak. Ezekkel csak a tehetséges emberek tudnak megbirkózni, vagy a saját képességeik révén, vagy pedig úgy, hogy rugalmas kapcsolatrendszerük segítségével egymást nem ismerő emberek együttműködését serkenthetik. A legfontosabb feladatunk tehát az, hogy a társadalomban meglévő kreativitást megőrizzük, ápoljuk, és ne hagyjuk elnyomni. Enélkül fejre áll az egész közösségünk az első váratlan helyzetben. A tehetséggondozás egy életre szóló folyamat. Ha egy várandós anya nem vigyáz eléggé magára és ezáltal a magzatára, akkor már a születése előtt megfosztja a gyerekét rengeteg lehetőségtől, a tehetsége egy részétől. Számos olyan összetevője van a tehetségnek, például a kommunikációs készség és az érzelmi intelligencia, amelyeket gyakran nem szoktunk a kreativitás részének tekinteni. Nélkülük azonban nem vezethet sikerre a tehetség egyetlen más formája sem. E készségek fejlesztését már nagyon korai gyermekkorban el kell kezdeni. A tehetség nagyon nehezen ismerhető fel, de a nem szokványos megnyilvánulások árulkodók lehetnek. Ha például egy diák folyton rendetlenkedik matematikaórán, ezt gyakran úgy könyvelik el, hogy a gyerek hiperaktív, és kezelést igényel. De ha kiderül, hogy csak matematikaórán viselkedik így, akkor lehet, hogy egyszerűen unja az órát, mert a tehetségéből fakadóan jóval kortársai matematikai tudásszintje előtt jár.
– Hogyan kell jól gondozni a tehetséget?
– Szövetséget kell kötni a tehetséges emberrel. Az nem működik, hogy a tehetséges ember csak kapja a lehetőségeket, és nem tartozik ezért semmilyen felelősséggel. A tehetség kifejlesztése a tehetséges diák részéről is nagyon kemény és sok áldozattal járó munkát feltételez. Ha egy általános vagy középiskolai tanuló az erőfeszítéseihez mérten kap segítséget, és ez még nagyobb erőfeszítésre sarkallja, akkor a szó jó értelmében csőbe húztuk. Az általunk alapított Kutató Diákok Mozgalma tizenkét éve sikeresen működik. Már a jelentkezés folyamatában épít az érdeklődésre. Amikor a gyermek ellátogat a program honlapjára (www.kutdiak.hu – M. Cs.), akkor két kérdésre kell válaszolnia. Az egyik azt firtatja, hogy miért akar kutatni, a másik pedig azt, hogy miért érzi magát jobbnak társainál. A diáknak ekkor át kell gondolnia, hogy ki ő valójában, és mit akar. Ezután a jelentkező bekerül a kutató diákok közé, és megkapja annak a nyolcszáz embernek az elérhetőségét, akik szívesen látják őt, és szeretnének neki segíteni. Őket mentoroknak hívjuk, a legkülönfélébb tudományterületek kutatói. A diáknak önállóan kell arról döntenie, hogy kit keres meg. Se a mentor, se a kutató diák nem kap a munkájáért egy fillért sem. Így mindkettejüknek csak akkor éri meg a kapcsolat fenntartása, ha annak tényleg van értelme. Ez rendkívül hatékony szűrőként működik, hiszen az értéktelen, felszínes kapcsolatokat senki nem tartja mesterséges módon életben. A kutató diákok közössége piramisszerűen épül fel. A piramis csúcsán helyezkednek el a zsenik, akik nemzetközi versenyeken érnek el helyezéseket. Mellettük ott van az a sok száz fő, akik már letettek valami értékes eredményt az asztalra. És több ezren vannak azok, akik talán még tudományos pályára sem lépnek tovább, de megtanulják azt, hogy a tudomány egy érdekes és fontos dolog, és öröm benne részt venni.
– Az Apáczai-gimnáziumba jártam nyolc éven át. Egy iskolánál alapvetően fontos, hogy milyen tanárokkal találkozik az ember. Az Apáczaiban szerencsésnek mondhattam magam, mert a tanáraimtól nagyon sokat kaptam. A fizikatanárom Holics László volt, aki tizennégy évesen Tóth Eszterrel együtt elvitt minket Marx György fizikus balatonfüredi nyaralójába, ahol kvantummechanikát tanultunk, és ami még furcsább: megértettük. Fizika tagozatos voltam, az órákon valóban nagy volt a terhelés, mondhatni, versenyistállóban tanultunk. Másrészről viszont irodalmi és színjátszó köröket szervezett a gimnázium, és Ferencsik János zenekari próbáira is bejártunk. Aztán ahogy közeledett az érettségi, édesapám, aki mérnökember volt, és a Chinoin kutatójaként több mint ötven szabadalmat nyújtott be, lebeszélt arról, hogy régésznek menjek, akkoriban a legjobban ez érdekelt. Azt mondta, hogy egy régész sem tud munkát találni. Így a biokémia felé fordultam, és még mindig úgy tartom, hogy biokémikusként el lehet helyezkedni. A pályakezdésem szerencsés módon egybevágott azzal az időszakkal, amikor a biotechnológia és az élettudományok forradalmának elejét éltük. Akkoriban gyorsult fel a gyógyszerkutatás fejlődése, és Magyarország, alapozva a gyógyszerfejlesztési hagyományokra, jó helyet vívott ki magának ezen a területen, élénk pezsgés volt tapasztalható.
– Az egyetemen is hasonló termékeny légkör fogadta?
– Ez nem ment olyan egyszerűen. Bár második lettem az országos középiskolai tanulmányi versenyen és a kémiai diákolimpián is, így felvételi nélkül jutottam volna be az egyetemre, mégis bevonultattak katonának. Két hét után sikeresen leszereltem, egészségügyi okokból. A betegségem nem volt annyira súlyos, de nagy szerencsém volt. Az orvos ezredes, akihez felülvizsgálatra kerültem, az első tudományos közleményét – ötven évvel korábban – pont ebből a betegségből írta. Már nem volt sok ideje a nyugdíjig, és az ötven év alatt egy ilyen beteggel sem találkozott. Így azt mondta, hogy ha az Isten egy ilyen embert vezetett elé, akkor azt felmenti a katonaság alól. De ez már túl későn történt, október táján, így az egyetem bürokratái nem engedték, hogy elkezdjem a tanévet. Ezt akkor tragédiaként éltem meg, viszont bekerültem a Nobel-díjra is esélyes Furka Árpád szerves kémiai laborjába, ahol először mindenféle kulimunkát végeztem. Általában a legpiszkosabb lombikokat kellett elmosogatnom, így akarták kipróbálni, hogy mennyit bírok. Úgy tűnik, beváltam, mert egyáltalán nem berzenkedtem a kapott munkák ellen. Csakhamar önálló feladatokat bíztak rám. Ez a labor itt, a Trefort-kertben volt, így több mint harminc éve szinte ugyanabban az épületben dolgozom.
– A stresszfehérjék kutatójaként vált ismertté. Mi a szerepük e fehérjéknek?
– A kilencvenes évek kezdetén az amerikai Harvard Egyetemen kutattam, ott ismerkedtem meg a stresszfehérjékkel. Ezek a fehérjék arra valók, hogy ha bármi bajunk van, például izgulunk, betegek vagyunk vagy öregszünk, segítik a szervezetet. Úgy lehetne jellemezni őket, hogy ők a sejt immunrendszere. Szerencsém volt, mert a kutatások kezdetén kapcsolódtam be a stresszfehérjék vizsgálatába, az ember sok minden újat tudott megtalálni. A tudomány kicsit olyan, mint a pilótajáték: aki először jön, az többet nyer. Pont ez vezetett el mostani kutatási témámhoz, a hálózatkutatáshoz. Kiderült ugyanis, hogy a stresszfehérjék annyi más fehérjével állnak kapcsolatban, hogy az a szokványos tudományos logikával már nem látható át. Itt már mankóra van szükségünk. Mint utóbb kiderült, a hálózatok tudománya nagyon jó segédeszköz ehhez. Segítségével könnyen megjeleníthető egy nagyon sok kölcsönhatást tartalmazó rendszer.
– Tehát a hálózatelméleti megközelítés egy eszköz az ismeretek rendszerezésére?
– Így van. A hálózatok megjelenítik azokat a kapcsolatokat, amelyek már olyan sokan vannak, hogy az agyunk képtelen őket feldolgozni. Amikor elkezdünk felépíteni egy hálózatot, az első lépés az elemek összegyűjtése. Ezután fel kell térképezni az elemek közötti kapcsolatrendszert. Meg kell határoznunk, hogy melyik kapcsolat erős és melyik gyenge. Ez gyakran nem is olyan egyszerű, hiszen a kapcsolat számos tulajdonságát vehetjük fontosnak. Például egy emberek közötti ismeretségi hálózatnál a kapcsolattartás különböző formáit szoktuk alapul venni. Minél többféle módon tartja két ember egymással a kapcsolatot – például személyesen találkoznak, felhívják egymást telefonon, e-mailt küldenek, meghívják a másikat a születésnapi bulijukra –, annál erősebb kötődés van közöttük. A hálózatok tehát úgy segítik egy tudományos kérdés megoldását, hogy a maga teljességében jelenítik meg a rendszert. Így rögtön előtűnnek az elemek azon csoportjai, amelyek egymáshoz közel helyezkednek el. Látni lehet azt, hogy mely elemek a fontosabbak, ezekhez sok kapcsolat fut, és melyek a periferikusak. A hálózat ábrázolása akkor szép, ha azok a pontok kerülnek közel egymáshoz, amelyek alaposan össze vannak kötve.
– Mi teszi széppé ezeket a hálózatokat?
– A szépségnek tudományos értéke is van. Az ember esztétikai érzéke felismeri az alapvető törvényeket. Nem csoda, hogy az igazán nagy tudományos felfedezések nemcsak megalapozottak, hanem szépek is. Einstein eredményei nem csupán azért nagyszerűek, mert alkalmazhatóvá tették a klasszikus fizikát a legkisebb és a legnagyobb dolgok világában is, hanem azért szépek, mert olyan egyszerű alakban lehet leírni őket, mint E=m·c2. Minden tudományterület nagy felfedezései egyszerűen leírható dolgok.
– Milyen gyakorlati felhasználási területei lehetnek a hálózatok elemzésével szerzett eredményeknek?
– E megközelítés nemcsak a biokémiában lehet hasznos, de a BKV hálózata és a társadalmi rendszerek, például egy cég szervezete vagy a tőzsdei tranzakciók is modellezhetők a segítségével. Sokan vizsgálják manapság például a terrorhálózatok felépítését. Ezekben a hálózatokban a terroristák az elemek, a közöttük lévő kapcsolatok pedig az ismeretséget jelölik, például azt, hogy kik találkoztak egymással, kik hívták egymást telefonon. Az igazán fontos terroristák gyakran rejtve maradnak, mert nagyon kevés emberrel tartanak kapcsolatot. Ha ránézünk egy ilyen terroristahálózat alapján készített ábrára, akkor meg lehet mondani, hogy valószínűleg honnan hiányzik valami. Mely elemek környezetében kell lennie egy eladdig ismeretlen új elemnek. Így megtalálhatók azok az emberek, akik ismerhetik a rejtőzködő vezetőt.
– A rejtett hálózatok ereje című könyvét olvasva az volt az érzésem, hogy a gyenge kapcsolatok a legfontosabbak egy hálózatban. Valóban így van ez?
– Természetesen az erős kapcsolatok, például a családi kötelékek a legfontosabbak. Viszont nem szabad lebecsülni a gyenge kapcsolatok, tehát a távoli ismeretségek fontosságát sem. Igazán új információ, innováció ugyanis nagyon ritkán jön a közeli ismerősöktől. Ha egy korábban ismeretlen emberrel kezdünk beszélgetni, akkor gyakran új ismeretekre tehetünk szert. A mai magyar társadalom ezt az esélyt nem használja ki. A magyar szociális háló, az emberek kapcsolatrendszere úgy néz ki, mint egy pókháló bombatámadás után. Bizonyos szűk csoportok beszélgetnek egymással, de nem merik vállalni azt a bátorságot, hogy olyan emberekkel álljanak szóba, akiknek a nézetrendszere nagymértékben eltér az övékétől. Ha beszélgetnének, valószínűleg vitába keverednének egymással, de ha sikerülne megérteniük egymást, akkor gazdagíthatnák saját gondolatmenetüket. Ennek esélye azonban így elvész. A konfliktusok száma is csökkenthető lenne ily módon. Az iskolai tanárverések is arra figyelmeztetnek, hogy képtelenek vagyunk a konfliktusokat megoldani. Ez tarthatatlan, és hosszabb távon felér egy tragédiával.
– Hogyan segítheti a társadalmi innovációk születését a tehetséggondozás?
– A huszonegyedik században az új, ismeretlen feladatok egyre sokasodnak. Ezekkel csak a tehetséges emberek tudnak megbirkózni, vagy a saját képességeik révén, vagy pedig úgy, hogy rugalmas kapcsolatrendszerük segítségével egymást nem ismerő emberek együttműködését serkenthetik. A legfontosabb feladatunk tehát az, hogy a társadalomban meglévő kreativitást megőrizzük, ápoljuk, és ne hagyjuk elnyomni. Enélkül fejre áll az egész közösségünk az első váratlan helyzetben. A tehetséggondozás egy életre szóló folyamat. Ha egy várandós anya nem vigyáz eléggé magára és ezáltal a magzatára, akkor már a születése előtt megfosztja a gyerekét rengeteg lehetőségtől, a tehetsége egy részétől. Számos olyan összetevője van a tehetségnek, például a kommunikációs készség és az érzelmi intelligencia, amelyeket gyakran nem szoktunk a kreativitás részének tekinteni. Nélkülük azonban nem vezethet sikerre a tehetség egyetlen más formája sem. E készségek fejlesztését már nagyon korai gyermekkorban el kell kezdeni. A tehetség nagyon nehezen ismerhető fel, de a nem szokványos megnyilvánulások árulkodók lehetnek. Ha például egy diák folyton rendetlenkedik matematikaórán, ezt gyakran úgy könyvelik el, hogy a gyerek hiperaktív, és kezelést igényel. De ha kiderül, hogy csak matematikaórán viselkedik így, akkor lehet, hogy egyszerűen unja az órát, mert a tehetségéből fakadóan jóval kortársai matematikai tudásszintje előtt jár.
– Hogyan kell jól gondozni a tehetséget?
– Szövetséget kell kötni a tehetséges emberrel. Az nem működik, hogy a tehetséges ember csak kapja a lehetőségeket, és nem tartozik ezért semmilyen felelősséggel. A tehetség kifejlesztése a tehetséges diák részéről is nagyon kemény és sok áldozattal járó munkát feltételez. Ha egy általános vagy középiskolai tanuló az erőfeszítéseihez mérten kap segítséget, és ez még nagyobb erőfeszítésre sarkallja, akkor a szó jó értelmében csőbe húztuk. Az általunk alapított Kutató Diákok Mozgalma tizenkét éve sikeresen működik. Már a jelentkezés folyamatában épít az érdeklődésre. Amikor a gyermek ellátogat a program honlapjára (www.kutdiak.hu – M. Cs.), akkor két kérdésre kell válaszolnia. Az egyik azt firtatja, hogy miért akar kutatni, a másik pedig azt, hogy miért érzi magát jobbnak társainál. A diáknak ekkor át kell gondolnia, hogy ki ő valójában, és mit akar. Ezután a jelentkező bekerül a kutató diákok közé, és megkapja annak a nyolcszáz embernek az elérhetőségét, akik szívesen látják őt, és szeretnének neki segíteni. Őket mentoroknak hívjuk, a legkülönfélébb tudományterületek kutatói. A diáknak önállóan kell arról döntenie, hogy kit keres meg. Se a mentor, se a kutató diák nem kap a munkájáért egy fillért sem. Így mindkettejüknek csak akkor éri meg a kapcsolat fenntartása, ha annak tényleg van értelme. Ez rendkívül hatékony szűrőként működik, hiszen az értéktelen, felszínes kapcsolatokat senki nem tartja mesterséges módon életben. A kutató diákok közössége piramisszerűen épül fel. A piramis csúcsán helyezkednek el a zsenik, akik nemzetközi versenyeken érnek el helyezéseket. Mellettük ott van az a sok száz fő, akik már letettek valami értékes eredményt az asztalra. És több ezren vannak azok, akik talán még tudományos pályára sem lépnek tovább, de megtanulják azt, hogy a tudomány egy érdekes és fontos dolog, és öröm benne részt venni.
2008. július 12.
