A Mexikói-öbölben történt olajfúrótorony-katasztrófa után 109 nappal végre optimizmusra okot adó hírek érkeznek. Az amerikai Nemzeti Óceán- és Légkörügyi Hivatal (NOAA) jelentése szerint a kiömlött olaj háromnegyedét már sikerült semlegesíteni. Legnagyobb része természetes úton lebomlott, illetve elpárolgott, kisebb részét összegyűjtötték, elégették vagy a tengerbe szórt vegyszerekkel kötötték meg. A továbbra is az öböl vizében lebegő 26 százaléknyi olaj valószínűleg nem jelent fenyegető veszélyt a környezetre. A fúrótornyot működtető British Petroleum, amely csaknem belerokkant az április óta tartó mentési munkálatok költségeibe, diadalittasan bejelentette, hogy hamarosan végleg sikerül tömíteni a tenger alatti sérült csövet nehéziszap és beton keverékével.
Ezek valóban jó hírek, a kezdeti felháborodás elmúltával azonban megkerülhetetlen a tengermélyi olajkitermelés előnyeinek és hátrányainak objektív értékelése. Biztosítható-e a világ energiaigényének megfizethető kielégítése tengeri fúrótornyok nélkül, avagy szükségszerű, hogy időről időre hasonló méretű olajszennyeződéssel birkózzunk meg? E kérdéseket ma szinte lehetetlen megválaszolni. A számos bizonytalansági tényezőn (a föld olajtartalékainak mennyisége, a lelőhelyek politikai stabilitása) kívül leginkább az ellentétes oldalon állók ideológiai-gazdasági elköteleződése kérdőjelezi meg az álláspontok tényszerűségét. Obama elnök alig néhány héttel a katasztrófa előtt még a part menti kőolaj-kitermelés fejlesztéséről, újonnan nyitandó kutak engedélyezéséről beszélt, a közhangulat változása miatt azonban ma már a teljes tilalom a valószínűbb.
De lássuk, milyen érvek szólnak a tengeri olajkitermelés fenntartása (sőt fejlesztése), illetve teljes betiltása mellett. A fenntartást gazdasági érvekkel indokolják. Az Egyesült Államok területén alig vannak már kiaknázatlan olajkészletek, a Venezuelából és a Közel-Keletről importált fekete arany biztonságos utánpótlása pedig korántsem biztosított. Tavaly hatmilliárd dollár lízingdíjat fizettek a kitermelők a 331 működő olajfúró platform után, ami fontos bevételi forrása volt a part menti államok költségvetésének. Az olajipar több tízezer embernek ad munkát, és elősegíti a nem energetikai célú geológiai kutatások finanszírozását is. Bár a tengeri kitermelés jóval drágább, mint a szárazföldi, hiszen az előbbinél sokkal bonyolultabb infrastruktúrát kell fenntartani, lassan eljutunk oda, hogy nem marad más lehetőség. A fosszilis tüzelőanyagok mellett érvelők szerint szép idea a megújuló forrásokon alapuló energiatermelés, de nagy léptékben ma még megfizethetetlen, és az elektromosság tárolását sem oldották meg.
Az ellenzők érvrendszerének középpontjában éppen a mexikói-öbölbelihez hasonló katasztrófák állnak. Bár ők is felsorakoztatnak gazdasági érveket a tengeri kitermelés tarthatatlansága mellett, inkább az ökológiai hatásokat hangsúlyozzák. Az ökológiai hatások pedig nem csak a környezetvédő kampányfilmek szívszorító képsorait jelentik az olajban fuldokló vízimadarakról és delfinekről. Az ökológiai katasztrófa villámgyorsan gazdasági és emberi katasztrófává válhat, amint az Egyesült Államok déli államaiban történt, ahol egész halászközösségek élete ment tönkre, mert az olajszennyeződés elpusztította a halállományt. Sokan a Katrina hurrikán öt évvel ezelőtti tarolásáért is közvetve a tengeri olajkitermelést hibáztatják. A mocsaras tájon rengeteg csatornát ástak, amelyekben a kitermelt olajat szállították. A megbolygatott talaj eróziója felgyorsult, a csatornák pedig tovább gerjesztették a vihar pusztító erejét.
Bár a világ olajfúró tornyai 99,99 százalékos biztonsággal üzemelnek, a 0,01 százalékos eséllyel bekövetkező hiba következményei rémisztőek. A világ energiaéhségét és az alternatív forrásokon folytatott kutatások eredményeit figyelembe véve azonban sajnos jelenleg nem nélkülözhetjük a tengerfenék alatti olajkészleteket.
2010. augusztus 7.
