Ezernyi régészeti lelőhely szunnyadhat feltáratlanul a magyarországi vizek mélyén, véli Tóth János Attila búvárrégész, aki társaival Habsburg Mária királyné mohácsi vész után elsüllyedt kincses hajóit keresi a Dunakanyarban.
Harminckettővel is tud menni, egyszer kipróbáltuk – büszkélkedik Tóth János Attila régész, és beindítja a gumicsónak motorját. Segítőink ellöknek bennünket a parttól, és már távolodik is a szobi rév. A gumicsónak, amellyel épp Zebegény felé tartunk a Dunán, egyben régészeti megfigyelőállomás. Tóth a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat búvárrégészeti szakosztályának vezetőjeként társaival méterről méterre pásztázza át a Dunakanyar vizét a csónakban működő szonár (visszhangszonda) segítségével, elsüllyedt középkori hajók után kutatva. Nem ez az első ilyen vállalkozásuk. Augusztusban a Dráván, Drávatamásinál harmincegy bödönhajót, egy palánkhajót és emberi csontokat tártak fel. A bödönhajókat tíz-tizenkét méter hosszú tölgyfarönkökből készítették, kivájva a közepüket. Valószínűleg egy török pontonhíd roncsai lehetnek ott, amelyen a magyarok rajtaütöttek, és elsüllyesztették. A csontok a csatában elhunyt katonáktól származhatnak.
– Zavaros idők voltak – kezd bele Mária királyné hajóinak történetébe Tóth. – Amint megérkezett a hír Budára arról, hogy a mohácsi csata elveszett, és II. Lajos meghalt, a Habsburg-pártiak azonnal elkezdték szervezni a menekülést.
Abban az időben a vagyont, az ingóságot csak vízen lehetett szállítani. Arra már nem volt idő, hogy hajóflottát építsenek, így az összes, mintegy hatvan Budán horgonyzó lapos fenekű dereglyét lefoglalták. A Bécsben élő kortárs humanista, Johannes Cuspinianus beszámolója szerint az esztergomi várkapitány lovasaival a Dunakanyarban rajtaütött a dereglyéket a parton marhákkal vontatókra. Bár küszöbön állt a polgárháború, a várkapitánynak valószínűleg nem voltak politikai motivációi, csupán fosztogatott. Miután legyőzték a vontatókat az esztergomi parton, partra tudták húzni a legtöbb dereglyét. Azok a hajók, amelyeken a legénység el tudta vágni a köteleket, megmenekülhettek, de irányíthatatlanul sodródtak a folyón. A Dunán sok zátony és sziget volt akkoriban is, a hajók egy része biztonságban kijuthatott a partra. Amelyiknek nem sikerült, az most is ott nyugszik valahol a Duna medrében.
– Pontosan nem tudjuk, hogy hol fekszenek a hajóroncsok. Azt tudjuk, hogy Visegrádnál megállt a konvoj, és ott is berakodtak. Tehát a támadás az Esztergom által ellenőrzött szakaszon történhetett, már Visegrád fölött. Bár az elsodródás miatt távolabb is kerülhettek a roncsok, kilencvenkilenc százalékos valószínűséget adok annak, hogy ezeknek a zátonyoknak az ősén akadtak fönn a hajók – mutat a régész a part menti szigetek irányába, miközben csónakunkkal visszafordulunk Szob felé.
A búvárrégészek azután kezdtek ezen a folyószakaszon kutakodni, hogy két lelet is előkerült véletlenül a Dunából.
– Szob környékéről behoztak nekem egy iszkábaszöget két évvel ezelőtt. Ez egy kapocs, amely a hajópalánk tömítését tartja. Más leletekkel összevetve XV–XVI. századinak tűnik, tehát nagyjából a mohácsi csata idejéből származik. Ugyanebből az időszakból kerültek elő kerámialeletek a területen, sőt az egyik gyűjtő birtokában van egy kard, amelyről azt mondta, hogy nagyjából erről a szakaszról való. Tehát két hajónk biztosan van, az egyik Visegrád fölött fekszik valamivel, a másik pedig Szob térségében. Szándékosan nem mondok pontos helyet, mert akkor ellepik a területet a kincskeresők – mondja Tóth.
A búvárrégészek átvizsgálták azt a területet, amelyet az iszkábaszög megtalálója mutatott nekik, de a hajót akkor nem találták meg. Találtak helyette kelta kerámiatöredékeket, amely a víz alatti lelőhelyek hatalmas leletgazdagságára utal. Ezek a kerámiatöredékek nem hajóról származtak, az a hely akkoriban tehát nem zátony, hanem sziget lehetett.
A Los Angeles-i Hungaria Nostra Alapítványtól kétmillió forintot nyertek Mária hajóinak kutatására, ebből az összegből vásárolták a gumicsónakot és a szonárt. A készülék, amelyet a jómódú amerikai horgászok halradarként használnak, huszonöt méteres szélességben letapogatja a medret, és a visszaverődő hullámok segítségével a csónakban lévő monitoron láthatóvá válnak a víz alatt rejlő tárgyak. A képernyő elegendő felbontást nyújt ahhoz, hogy a hajókból származó deszkák felismerhetők legyenek a képen. A helymeghatározó (GPS) segítségével az érdekes képeket azonnal földrajzi koordinátákkal együtt lehet elmenteni.
– Három olyan „anomáliát” találtunk eddig a fenéken, amelyről elképzelhető, hogy Mária királyné egyik hajójának maradványa, kettő közülük szinte biztosan hajó. Négy-öt további ember alkotta tárgyat is találtunk, amelyek igen réginek tűnnek. Még két-három szonáros vizsgálati napra van szükségünk, hogy átfogó képet alkothassunk a teljes esztergomi Duna-szakaszról. Ezután, ha meg tudjuk szerezni a szükséges ötmillió forintot, kibérelünk majd egy ehhez hasonló hajót, és lemerülünk a legérdekesebbnek ítélt helyeken – mutat Tóth János Attila a hajóra, amely mellett épp akkor haladunk el gumicsónakunkkal. – A munka során maradéktalanul betartjuk a professzionális régészet szabályait, a lehetőségeink azonban inkább az amatőrökéire hasonlítanak. Bár a feltáró munkát régészek irányítják, mindenki önkéntesként segíti a kutatást. A magyarországi búvárrégészek között hat–nyolc régész és húsz–harminc segítő búvár dolgozik, köztük sokféle foglalkozású ember előfordul a rendőrtől a jogászig.
A szobi önkormányzat és az ottani Börzsöny Múzeum baráti köre már kapcsolatba lépett Tóth csapatával, és felajánlottak egy használaton kívüli sportcsarnokot a leletek konzerválásához.
Lemerülve a leletekhez mintát vesznek majd a fából, mivel az évgyűrűk laboratóriumi vizsgálatából meg lehet állapítani a deszka korát. Ha bebizonyosodik, hogy középkori hajó maradványaival van dolguk, akkor kezdik az úgynevezett szondázó ásatást. Akkor már kamerákkal, nagyobb teljesítményű eszközökkel derítik föl a hajóroncsot. Kutatónégyzeteket jelölnek ki, és úgy mérik föl a területet, hogy a hajót nem mozdítják el a lelőhelyről. A víz alatti régészet nem sokban különbözik a szárazföldi változattól. A búvárrégészekre is ugyanazok a dokumentációs szabályok vonatkoznak, ebben nem köthetnek kompromisszumokat. Ugyanúgy le kell rajzolniuk a leletek elhelyezkedését, kalapácsot és vésőt azonban nem használhatnak. Helyette egy víz alatti porszívónak nevezhető műszerrel szivattyúzzák le a leletekről az üledéket.
A nagy sodrású folyóvizekben a felszín alatt dolgozó búvárrégészek általában állandó összeköttetésben állnak a csónakban ülő munkatársaikkal. Az összekötő csöveken levegőt meg elektromosságot kapnak a lámpához, és rádión beszélhetnek egymással. Így hosszú időn keresztül tudnak lent dolgozni, általában 45–80 percenként váltják egymást. Az édesvizekben elsüllyedt hajók, ellentétben a tengereken szerencsétlenül járt társaikkal, hosszú évszázadok múltán is jó állapotban maradhatnak. A folyókban, tavakban nem élnek ugyanis olyan élőlények, amelyek megeszik a fát. Minthogy a hajókat gyakran tölgyfából készítették, annak csersavtartalma tovább konzerválja a rönköt.
– Amikor kelta kori cölöpöket emeltünk ki egy másik vizsgálatunk során, és elfűrészeltük, a fa belső szerkezete olyan épnek bizonyult, mintha tegnap vágták volna ki – érzékelteti a leletek rendkívül jó állapotát Tóth. – A hazai vizek rendkívül gazdagok régészeti lelőhelyekben. Csak most kezdjük felismerni, hogy hazánkban százas, sőt ezres nagyságrendben lehetnek feltáratlan régészeti lelőhelyek a folyók és tavak mélyén.
Az esztergomi Duna-szakaszon még sohasem történt régészeti feltárás. A hatvanas–hetvenes évek kotrási munkálatai során előkerültek tárgyak, amelyeknek egy része ma is látható a múzeumokban. A legendák arról szólnak, hogy a kotróhajók legénysége a feketepiacon értékesítette a legértékesebb leleteket, de erre nincsenek bizonyítékok. A középkori műkincsek igen keresettek a feketepiacon, az áruk azonban csak töredéke a tárgyak valódi értékének. A kincsvadászat jelentős probléma Magyarországon. Az amatőrök egy része jóindulatú, és úgy gondolja, hogy helyesen cselekszik, hiszen ha talál valamit, azt beviszi a múzeumba. Sajnos az ő tevékenységük is káros, hiszen dokumentálatlanul bolygatják meg, pusztítják el a lelőhelyeket. Más kincsvadászok közönséges rablók, akik a haszonszerzés reményében lopják el az ország tulajdonát képező műkincseket. A fémdetektorok birtoklása például önmagában nem illegális, így egyre több vállalkozás alakul arra, hogy kielégítse a vásárlói igényeket.
– A talált leletek tényleges árát nem is lehet meghatározni, hiszen e tárgyak közkincsek – mondja Tóth János Attila. – Nem szabad őket úgy tekinteni, mint néhány kilogrammnyi aranyat. A múltunk, az identitásunk részei. Ez a nemzet aranya.
2008. október 4.
