A héten hirdették ki az idei természettudományi Nobel-díjakat, a múlt héten pedig a humorosnak tartott felfedezéseket jutalmazták Ig-Nobellel. A kutatások jelentőségét és horderejét tekintve a komoly és a humoros kitüntetéssel díjazottak aligha összehasonlíthatók, ám egy közös vonás mégis összeköti őket: a kreatív és játékos elme, amelynek produktumait sokszor nehéz megfelelően értékelniük a kortársaknak.
Természettudományi Nobel-díjasok, 2008
Orvoslás és fiziológia
Az idén díjazott három tudós milliók halálát okozó betegségeket terjesztő vírusokat azonosított. Harald zur Hausen a méhnyakrákot okozó humánpapilloma-vírust (HPV) találta meg, Françoise Barré-Sinoussi és Luc Montagnier pedig az AIDS nevű betegséget terjesztő HIV-et (Human Immunodeficiency Virus, magyarul emberi immunhiány-előidéző vírus) mutatták ki először.
Fizika
Három japán származású kutató, Joicsiro Nambu, Kobajasi Makoto és Maszkava Tosihide kapta megosztva a fizikai díjat az atomokat felépítő elemi részecskék világában bekövetkező spontán szimmetriasértések leírásáért. A spontán szimmetriasértés általános természeti jelenség, nemcsak az elemi részecskéket jellemzi, hanem a kozmológiában, a kémiában és a biológiában is megtaláljuk a nyomait.
Kémia
Oszamu Simomurát, Martin Chalfie-t és Roger Y. Tsient a zöld fluoreszcens fehérje (GFP) felfedezéséért jutalmazták az elismeréssel. Ez a fehérje, amelyet először medúzából különítettek el, kék fénnyel megvilágítva zöld színben tündöklik. E tulajdonságát felhasználva az utóbbi évtizedekben a sejttani kutatások egyik legfontosabb eszközévé vált. Általa olyan folyamatok is megfigyelhetők (például az idegsejtek növekedése vagy a tumorsejtek terjedése), amelyek korábban láthatatlanok voltak.
Bár a bécsi egyetem növénytanvizsgáján megbukott, a természet sokfélesége lenyűgözte a brünni Ágoston-rendi monostor apátját. A monostor kertjében 1856 és 1863 között nem kevesebb, mint huszonkilencezer borsónövényt termesztett és vizsgált meg. Arra lett figyelmes, hogy a keresztezett borsó virága nem véletlenül lesz fehér vagy piros, hanem ez a keresztezéskor használt növények virágszínétől függ. Hosszas statisztikai számítások után felismerte, hogy e jelenség hátterében az öröklődést meghatározó tényezők (ma már tudjuk: a génváltozatok, szakszóval allélek) állnak. Felfedezése, amelyet a brünni természettudományi társaság folyóiratában tett közzé 1866-ban, évtizedekig visszhang nélkül maradt. Írását mindössze három másik kutató idézte forrásmunkaként, és ők sem értették meg a jelentőségét. Az apát még Charles Darwinnak, az evolúcióelmélet megalkotójának is elküldte tanulmányát, aki valamilyen okból ki sem bontotta a csomagot, érintetlenül találták meg halála után a hagyatékában.
Ő volt Gregor Mendel, akit ma a modern genetika megalapozójaként tisztelünk. Harmincnégy évvel később Hugo de Vries és Carl Correns holland és német botanikusok fedezték fel Mendel munkásságának jelentőségét. A genetika napjainkra az élet minden területén megkerülhetetlenné vált a mezőgazdaságtól az orvoslásig.
*
Karl Guthe Jansky amerikai fizikus a Bell telefontársaság alkalmazottjaként már 1931-ben felismerte, hogy az Atlanti-óceánon átívelő rádiókommunikációban a Tejút felől érkező rádióhullámok okoznak interferenciát. A csillagászok nem vették komolyan, mert maga nem volt csillagász, a Bell társaság pedig nem adott támogatást neki egy nagyobb rádióteleszkóp építéséhez, hiszen a zavarás mértéke nem volt olyan nagy. A második világháború végéig kellett ezért várni a rádiócsillagászat tényleges megszületéséig.
A legtöbb felfedezés valóságos értéke, ha van neki, csak évtizedek múltán bizonyosodik be. A legrangosabb tudományos elismerés, a Nobel-díj odaítélői ezért általában nem sietik el az eredmények honorálását. Peyton Rous amerikai patológus a csúcstartó ebben a tekintetben. Ő 1910-ben fedezte fel, hogy bizonyos vírusok rosszindulatú daganatokat képesek okozni (a jelenséget ma már Rous-szarkómának nevezzük). Negyven éven keresztül szinte észre sem vették a kutatásait. Felfedezésének jelentősége csak azután vált nyilvánvalóvá, hogy 1951-ben találtak egy leukémiát is okozó vírust. Eredményeiért ötvenhat évvel később, 1966-ban kapta meg megosztva az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat.
Vannak azonban olyan kísérletek is, amelyeknek első – és gyakran második – pillantásra valóban semmi értelmük. Öniróniával megáldott kutatók egy csoportja alapította ezek számára 1991-ben a Nobel-díj paródiájának szánt elismerést, az Ig-Nobel-díjat, amelynek nevét az angol ignoble (nemtelen, alantas) szót felhasználva alkották meg. A díjátadó ünnepséget a Harvard Egyetemen tartják minden évben, ahol rendszeresen megjelennek igazi Nobel-díjasok is. A Nobel-díj-átadó ceremóniák hagyományos előadásait kifigurázandó, a díjazottaknak (akik közül egyre többen mennek el átvenni az elismerést) egyperces előadást kell tartaniuk, amelyet többször félbeszakít egy visító kislány, aki azt ismételgeti: „Hagyd abba! Unalmas vagy!” Az átadóünnepségek papírrepülő-hajigálással zárultak, a repülőket pedig a 2005-ben igazi Nobel-díjat nyert fizikus, Roy Glauber söpörte össze.
Természetesen mi sem szégyenkezhetünk, vannak Ig-Nobel-díjasaink. A hivatalos Nobel-díjak közül hiányzó kategóriában, a folyadékdinamikában nyert 2005-ben Ig-Nobel-díjat a magyar Gál József fizikus, aki munkatársával, az új-zélandi Victor Benno Meyer-Rochow-val kutatta a Déli-sarkon élő Adélie-pingvinek székletürítési szokásait a brémai Jacobs Egyetemen. Meyer-Rochow 1993-ban járt egy jamaicai kutatócsoporttal az Antarktiszon, ahol feltűntek neki a pingvinek kövekből összehordott fészkei körül a hosszú, sugár irányban rendeződött székletcsíkok. Az ott készített fényképek alapján Gál Józseffel közösen, minden tényezőt, így a pingvinürülék konzisztenciáját is mérlegelve, kiszámolták a székletürítéshez szükséges nyomást. Meyer-Rochow honlapjának tanúsága szerint a kérdés nemcsak a madarászok számára lehet érdekes, hanem minden olyan kutatónak is, aki a szervezet csőrendszereiben áramló folyadékok, például a vér dinamikájával foglalkozik.
– A megemésztett halmaradványok, szálkadarabkák irritálhatják, sérthetik a pingvin tollazatát, de ezt elkerülheti a madár a nagynyomású ürítéssel. Ugyancsak segít ez a fajta „technika” a fészek tisztaságának megőrzésében – adott evolúciós hátteret a jelenségnek kérdésünkre Gál József.
A kutatók, sok sorstársuktól eltérően, egyáltalán nem sértődtek meg a „kitüntetés” miatt.
– Hát persze, hogy örülünk a díjnak! Sokszor nagyon is értékes tanulmányokat díjaznak. Megtisztelő, hogy a Harvard Egyetem munkatársai felfigyeltek a munkánkra. Ez a díj segít a tudományt közelebb hozni az emberekhez, miközben pedig mosolyt csal az arcukra, talán el is gondolkodnak. Ez igen dicséretes cél – írta Victor Meyer-Rochow lapunknak küldött e-mail üzenetében.
Bár a kutatók szívesen elutaztak volna az Egyesült Államokban lévő cambridge-i díjátadóra, nem sikerült kijutniuk. „Sajnálatos módon egyikünk sem tudott amerikai vízumot szerezni. Nem tudjuk, miért, de reméljük, nem a kutatásunk kirobbanó sajátossága miatt” – írják a honlapjukon.
Az idei Ig-díjazottak között is találunk magyar kutatót. Tóth Ágota, a Szegedi Tudományegyetem fizikai kémia tanszékének kutatója japán munkatársaival közösen azt vizsgálta, hogy megtalálják-e a nyálkagombák a legrövidebb útvonalat egy labirintusban. A nyálkagomba sejttelepe fonalat növeszt, amelyen keresztül felveszi a tápanyagot. A labirintusban táplálék után kutató sok fonál közül csak azok maradnak fenn, amelyek a legrövidebb úton érik el az eleségként felkínált zabpelyhet. A nyálkagomba viselkedését a „legrövidebb út keresése” elnevezésű matematikai problémamegoldás mintájára lehet leírni.
– Nagy hálózatokban, például vasútvonalaknál, áruházláncoknál lehet megtalálni az optimális útvonalat a módszerrel, amelynek vizsgálatához a nyálkagombák megfelelő biológiai modellek – nyilatkozta a kutató a Magyar Távirati Irodának. Mi is szerettük volna szóra bírni a kutatót, ám Tóth Ágota a hivatalos közleményhez utalt bennünket, mondván, elfáradt már a sajtó érdeklődésétől. A kutatás komolyságát azonban semmi sem mutatja jobban, mint az, hogy a tanulmányt a világ első számú tudományos szaklapja, a Nature jelentette meg. Pedig ez száz nagyon is komoly cikkből egyet ha elfogad.
És itt álljunk meg egy pillanatra! A Nobel-díj több mint száz éve a legkiválóbb tudósok védjegye. Az Ig-Nobel-díjakról is évről évre beszámolnak a magazinok, a legtöbb tudósítás azonban csak a nevetséges felszínt karcolgatja, nem célja a kutatások gyakran igencsak megalapozott tudományos hátterének feldolgozása. Öröklött természetünkből fakadóan szeretünk kategóriákban gondolkodni. A beérkező információk feldolgozását könnyebbé teszi, ha már értelmezésük előtt csoportosítjuk őket, hiszen a hasonló dolgok nagy valószínűséggel valóban kapcsolatban állnak egymással. A tudományos híreket is „előkezeljük” magunkban, és elhelyezzük őket a „hasznos, okos” vagy a „haszontalan, értelmetlen” kutatások dobozaiban. Ezt saját magunk is meg tudjuk tenni, de amikor a hírekben azt halljuk, hogy „angol tudósok” fedeztek fel valamit, vagy Ig-Nobellel díjaztak egy kísérletet, még könnyebbé válik a skatulyázás. Sokszor azonban nem áll rendelkezésünkre elegendő információ annak eldöntéséhez, hogy valóban értelmetlen-e a kísérlet.
Sok kutatás hallatán, amelyeknek nincs azonnali és nyilvánvaló gyakorlati értékük, joggal kérdezik az emberek, hogy miért kell rájuk kisebb vagyonokat költeni. A kutatók nem kerülhetik el a magyarázkodást, miért kérnek pénzt egy ritka növény vagy egy sosem látott, csak a kvantumfizikai egyenletekben létező részecske vizsgálatára. Ez alól nem bújhatnak ki azzal az érveléssel sem, hogy a laikusok úgysem értenék meg kísérleteik jelentőségét.
Mendel példája mutatja a legszemléletesebben, hogy a kezdetben csak egy megszállott hóbortjának tűnő kedvtelés másfél évszázad múlva új távlatokat nyithat az orvoslásban.
Az Ig-Nobel-díj persze ettől még jó móka, és gyakorta maguk az érintett kutatók szórakoznak rajta a legjobban. De nem csak az Ig-Nobel-díj odaítélői gyűjtik szenvedélyesen a hóbortosnak tűnő kutatási eredményeket. Nemrég a New Scientist magazin is összeállította a maga listáját a vicces kísérletekről. E lista első helyén az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE) etológia tanszékének egyik tanulmánya áll. A kutatók azt vizsgálták a kísérletben, hogyan viselkednek a kutyák a japán Sony cég Aibo nevű robotkutyájának társaságában. A kísérlet közben készült egyik videofelvétel megtekinthető a YouTube videomegosztó internetes oldalon, az „Aibo attacked by a dog” (az Aibót megtámadja egy kutya) cím alatt.
– Arra voltunk kíváncsiak, hogy be tudjuk-e vonni a robotot etológiai kísérletekbe például úgy, hogy egy cselekvést tanít a kutyáknak. Hamar kiderült, hogy erre semmi esély – nyilatkozta lapunknak Kubinyi Enikő etológus, az ELTE etológia tanszékének munkatársa, a tanulmány egyik szerzője. Bár úgy tűnhet, hogy ez a kutatás kudarccal végződött, a magyar etológusok ma már számos külföldi egyetemmel szövetségben azt vizsgálják, hogy felhasználhatók-e a kutyák ember melletti evolúciójának sok évezredes tapasztalatai a majdan közöttünk élő robotok viselkedésének kialakításában.
Peter Doherty ausztráliai állatorvos és kollégája, a svájci Rolf Zinkernagel 1975-ben felfedezte, hogy az élő szervezet kórokozók elleni védelmét biztosító immunrendszer T-sejtjei hogyan ismerik fel az idegen anyagokat, az antigéneket. Huszonegy évvel később, 1996-ban felfedezésükért megkapták az orvosi és fiziológiai Nobel-díjat. Doherty szellemes és ironikus Kezdők kézikönyve a Nobel-díj elnyeréséhez című, magyarul eddig meg nem jelent önéletrajzi írásában praktikus tanácsokkal szolgál a tudósi pályára lépő fiataloknak. Talán nem meglepő, hogy a tudós szerint a Nobel-díj elnyeréséhez fontos, hogy nagy felfedezést tegyünk, de a Nobel-bizottság gyakorlata miatt az is elengedhetetlen, hogy sokáig éljünk.
A szabályzat szerint ugyanis csak élő személy kaphat Nobel-díjat. A múltban néhányszor mégis előfordult, hogy posztumusz adták át a díjat. Erik Axel Karlfeldt, az 1931-es irodalmi díjazott svéd költő, illetve Dag Hammarskjöld, ugyancsak svéd nemzetiségű volt ENSZ-főtitkár, aki a Nobel-békedíjat nyerte el 1961-ben, már nem élt a díj odaítélésekor. A szabályok 1974-es megváltoztatása óta azonban már csak élő személynek ítélhető a díj. William Vickreytől, az 1996-os közgazdasági díjazottól, aki a december 10-i ünnepélyes átadót már nem érte meg, természetesen nem vonták meg az elismerést, mivel októberben, a döntés születésekor még élt.
Tehát ha Nobel-díjra áhítozunk, fogadjuk meg Peter Doherty tanácsait. Próbáljunk a lehető legkevesebb ellenséget szerezni tudományos pályafutásunk során, ennek érdekében kerüljük a magas adminisztratív pozíciókat. Mutassuk magunkat megértőnek és szociálisan érzékenynek, hiszen ha környezetünkben rossz hírünket keltik, azt Stockholmban is meghallják majd. De legfőképpen „együnk és igyunk mértéktartóan, kiránduljunk gyakran, ne dohányozzunk, kerüljük az extrém sportokat, és forduljunk szakemberhez, ha öngyilkossági gondolataink támadnak” – írja a már díjazott állatorvos. Ne feledjük: a felfedezés csak az első lépés. Utána akár ötven évig életben is kell maradnunk.
2008. október 11.
