Hatalmas élmény, amikor az ember éjnek évadján, mert akkor a legjobbak a hangterjedési viszonyok, a saját maga építette rádiójával beszélget valakivel, aki a föld másik oldalán él, vallja Jeszenszky Sándor
villamosmérnök, az elektrotechnikai múzeum egykori igazgatója, aki már ötvenhatban „mobiltelefonált”.
Jeszenszky Sándor 1935-ben született Budapesten. A Budapesti Műszaki Egyetem elvégzése után, 1958-ban diplomázott villamosmérnökként. Az egyetem befejezésétől a Vilatinál (a Villamos Automatika Intézetnél) dolgozott, és főmérnökként onnan is ment nyugdíjba. 1990-ben kandidátusi fokozatot szerzett, értekezését részben technikatörténeti témában írta. 1995-től tíz éven át a Magyar Elektrotechnikai Múzeum igazgatójaként dolgozott, amely jelenleg az Országos Műszaki Múzeum filiáléjaként működik. Számos külföldi műszaki múzeum tanácsadója jelenleg is.
Gyermekkorban a legtöbben tűzoltók lennének vagy katonák, de valószínűleg csak keveseket hoznak lázba a villamossággal működő szerkezetek...
– Pedig kicsi koromtól fogva érdekeltek. A szüleimet tulajdonképpen kellemes helyzetbe hoztam, hiszen nem volt kérdés, hogy mivel akarok később foglalkozni. Elektromos szakemberekre akkor is, azóta is szükség van. Anyai nagyapám volt műszaki beállítottságú a családban. A MÁV-nál dolgozott, távíró- és vasútbiztosító üzemeket tervezett. Bár röviddel a születésem előtt elhunyt, rám maradtak a műszaki szakkönyvei. Gyerekkoromban kedvenc játékaim az elektromos építőszekrények voltak. Ezek mára már szinte teljesen eltűntek, bár tanszerboltokban néha még lehet látni belőlük egyet-egyet. Az első detektoros rádiómat kilencéves koromban, 1944-ben építettem. Ez akkoriban több volt egyszerű hobbinál. Édesapám falura vitt minket a bombázások elől, nekünk pedig, vezetékes áram híján, szinte az a rádió volt az egyetlen információforrásunk a várható légi veszélyről. A háború után az elhagyott német katonai berendezésekből kiszerelt csövekből építettem rádiókat.
– Ilyen előtanulmányok után mégsem lett rádiómérnök. Miért nem?
– Igaz, hogy abban az időben a rádiótechnika számított divatszakmának. De sokkal kevesebben érdeklődtek az erősáramú elektrotechnika iránt, így azt választottam. Az egyetemi felvételi gond nélkül sikerült. Édesapám, bár régi értelmiségi volt, gazdasági szakemberként részt vett a forint 1946-os megalkotásában és a háború utáni gazdaság újraindításában, ez jól mutatott a káderlapomon. Az ötvenes években aztán felhívta a főnökei figyelmét az ötéves terv katasztrofális következményeire, ezért egyre alacsonyabb beosztásokba helyezték, de sokáig nem tették tönkre. Az ötvenhat utáni éveket viszont már segédmunkásként élte meg. Apám azt mondta, hogy „nem vagy olyan nagyon rossz káder, de azért annyira jó sem, ezért tanulnod kell”. Megfogadtam a tanácsát. A forradalom után a jó tanulmányi eredményem is szerepet játszhatott abban, hogy nem esett bántódásom. Ha az ember az évfolyamelsők között volt, és már a tanszékek munkájába is bekapcsolódott, az bizonyos fokú védettséget nyújtott.
– Hogyan élte meg a forradalmat?
– Ötvenhatban negyedéves voltam, a korosztályom volt a leggyanúsabb november negyedike után. Köztudott, hogy a műegyetemi diákmozgalom igen fontos szerepet játszott az események alakulásában. Október végének konszolidációs időszakában számos évfolyamtársammal együtt én is jelentkeztem a műegyetemi nemzetőrségbe, amelynek parancsnoka a katonai tanszék vezetője, Marián István ezredes volt. A teljesen szétesett rendőrség rendfenntartó feladatát igyekeztünk ellátni. Voltak katonai ismereteink is, hiszen az egyetemen kötelező volt ilyesmit is tanulni. Villamosmérnökként pedig a katonai rádiók működéséhez is értettünk. Én a hátamon cipeltem egy 18 kilogramm súlyú R–10-es rádiókészüléket, amellyel kapcsolatba tudtam lépni a műegyetemi rádióközponttal. Az emberek tisztelettel néztek rám, akkoriban szinte elképzelhetetlen volt, hogy valaki civil ruhában, hátán egy ládával, szabványos telefonkagylóba beszél az utcán. Az egyik éjszaka a Szent Margit Gimnáziumban voltam éjjeliőr, mert telefonáltak nekünk az egyetemre, hogy üresen áll az épület. Fegyveres cselekményekben nem vettem részt, bár volt géppisztolyom, amelyre az engedélyt Kopácsi Sándor rendőrfőnök írta alá. A nemzetőr-igazolványomat azóta is őrzöm. Nyolcvankilenc után évekig nem találtam, mert olyan jól eldugtam a lakásban, csak egy felújításkor került elő, amikor megbontottuk a falat. Az 1957-es évet, mondhatni, félillegalitásban éltem végig. Akkoriban nem tarthatta magánál az ember az indexét, a tanulmányi osztályon annak segítségével tartották nyilván a hallgatókat. Ötvenhat októberében be kellett íratnom egy jegyet a leckekönyvbe, így az nálam maradt a forradalom idején. A következő hónapokban hatalmas káosz volt, senki sem tudta, hogy ki disszidált és ki nem. Én igyekeztem lapítani, de eközben az összes vizsgát és gyakorlatot teljesítettem, és a jegyeket beírattam a nálam lévő indexbe. Két évvel később, 1958-as végzésemkor derült ki, hogy a nyilvántartásom nem volt egyértelmű, de a frissen megszerzett színötös diplomám miatt akkor már nem piszkáltak. Marián Istvánt 1956 novemberében letartóztatták, majd két évig elfelejtették vele közölni, hogy a halálos ítéletét életfogytiglanira változtatták. Szabadulása után ugyanannál az elektrotechnikai vállalatnál kapott állást, ahol én is, így hosszú évekig kollégák voltunk. A sors fintoraként gyakran tárgyalt szovjet partnerekkel is, hiszen katonaként szovjet akadémiákon tanult.
– Tudta-e akkoriban kamatoztatni tudását egy fiatal szakember?
– Az elektromos ipar jól működött. Olyan régi szakembereket hagytak meg a vezető posztokon, akik tényleg értették a dolgukat. Magyarországon nem kapcsoltak le rendszeresen egész kerületeket az elektromos hálózatról, mint Romániában vagy más szocialista országokban. Az NDK-ban járva egyszer láttam egy bolt kirakatában egy kis villanykályhát. Bementem, és meg akartam vásárolni. Azt mondták, hogy villanykályhát energiagazdálkodási okokból tilos árusítani. Mondom nekik, hiszen ott van egy a kirakatban. Az eladó annyit mondott, az nem villanykályha, hanem fagymentesítő készülék, amit viszont szabad volt árulni. A villamos ágazat fejlesztését többek között egykori műegyetemi tanárom, Verebély László irányította. Az a legenda járta, hogy őt azért távolították el az egyetemről, mert amikor Marosán György kollégáknak szólította egyszer az egyetem tanárait, azt felelte, hogy „miniszter úr, ön nem mérnök, én pedig nem értek a kenyérsütéshez, ezért nem vagyunk kollégák”.
– Hogyan működött akkoriban egy villamosipari fejlesztéssel foglalkozó vállalat?
– Elektromérnökként lehetőségünk volt nyugati szakemberekkel is kapcsolatba lépni. Nem nagyon titkolóztak, így lépést tartottunk a technika fejlődésével, és üzleteket is tudtunk kötni velük. Néhány termékünk „tőkés exportra kerülhetett”. Az így befolyó valuta egy részéért jó minőségű külföldi alkatrészeket szerezhettünk be. Ez azért volt fontos, mert a korszerű elektronikai eszközök minőségét olyan alkatrészek – integrált áramkörök, félvezetők – határozzák meg, amelyek ugyan a gyártási költség kis részét teszik ki, előállításukhoz azonban hatalmas háttériparra lett volna szükség. A rendszerváltáskor aztán megnyíltak a határok, és korábbi szocialista vevőink már Németországból vagy akár Japánból is tudtak gépeket venni, ahol százszoros-ezerszeres tételben gyártották őket, így olcsóbbak voltak.
– Mennyire alakult át a mérnöki tudomány az utóbbi ötven évben?
– Mi azt tanultuk az egyetemen, hogy egy mérnök feladata megoldásokat találni a technikai problémákra. Ma már kevésbé van szükség kreativitásra. Régi autós vagyok, és annak idején mindig volt nálam villanydrót, csavarhúzó a kocsiban. Ha valami elromlott, pillanatok alatt megbütyköltem. Mikor az ember kinyitja egy mai autó motorháztetejét, csak egy műanyag borítást lát. Nem is olyan régen elmentem a szervizbe, mert egy saját magam építette riasztót akartam beszerelni. A kezelési utasításokhoz ma már nem tartozik kapcsolási rajz. A használati utasítás annyit írt, hogy ha kiég egy izzó, forduljak a szervizhez. Ha elromlik valami, egész modulokat kell kidobni. A műhelyben kaptam rajzokat, és a riasztót végül sikeresen beépítettem az autómba, sőt még öt rokonnak a kocsijába. Még nem lopták el egyiket sem.
– Teljesen elszakadt az amatőr rádiózástól?
– Igen. Az ötvenes években mindenki, aki a rádió adó-vevők iránt érdeklődött, potenciális kémnek minősült, így csak a Magyar Szabadságharcos Szövetség tagjaival lehetett volna rádiózni, külföldiekkel tilos volt felvenni a kapcsolatot. Emiatt számomra eltűnt a varázsa. Pedig nagy élmény, amikor az ember éjjel fél háromkor, amikor legjobbak a terjedési viszonyok, a néhány csőből összeállított rádiójával beszélget egy ausztrál amatőrrel.
– Hogyan lehetséges ez, hiszen Ausztrália a föld másik oldalán van, a rádióhullámok pedig csak egyenes vonalban terjednek?
– Az 1920-as években fedezték fel, hogy a rövidhullámú rádiójelek, bár a talaj mentén alig néhány kilométerre terjednek, a világűr felé haladva visszaverődnek az ionizált rétegekről, és a bolygó egy távoli pontján lehet érzékelni őket. Ehhez nem is kell nagy teljesítmény, már néhány wattos adók is elegendők, így az amatőr rádiózás világméretű mozgalommá vált. Amikor a hetvenes években kissé oldódott a tiltás szigora, a legelsők között szereztem be egy CB-rádiót, a hívószámom az arisztokratikusan alacsony 238-as volt. E hívójel olyan tekintélyt kölcsönzött nekem, mint az autók megjelenésekor Esterházy herceg B–7-es rendszáma a burgenlandi lakcíme után. A rádiót, amely nem volt komoly készülék, Németországban vettem, ott pár márkáért árulták, és a gyerekek játszottak vele. Amikor ezt a rádiót egy nagy állami vállalat főmérnökeként behoztam az országba, azonnal lefoglalták, és két hónapig vámraktárban tartották. Csak belügyminiszteri engedéllyel, az erkölcsi bizonyítványom ellenőrzése után kaphattam meg, miután írtam egy szép levelet arról, hogy majd hogyan fogja ez a rádió segíteni a szocializmus építését. Külföldi állomásokkal beszélgetni akkor is tilos volt, és bár biztosan figyelték az adásokat, nem tudok olyanról, akit emiatt megfenyítettek volna. Kezdetben a CB-rádiós közösség bensőséges baráti társaságként működött, olyasmi volt, mint a mai internetes chatelés. Később tömegessé, egyfajta telefonpótlékká vált, hiszen rádiót még mindig könnyebb volt beszerezni, mint telefont. Általános gyakorlattá vált, hogy a gmk-k, saját telefonvonaluk nem lévén, valamelyik tag telefonnal rendelkező nagymamáját tették meg telefonos kisasszonynak, aki a bejövő hívásokat CB-n keresztül közvetítette a többieknek. Egyszer a Balatonról jöttünk hazafelé a Trabantunkkal, és Balatonvilágosnál, ahol magasabban halad az út, egy kétségbeesett hang szólt a rádióból. Elmondta, hogy a párizsi Orlyi repülőtér közelében van, de alváztörést szenvedett a Trabanttal. Ők ezt megbarkácsolták, és harmincas tempóval jönnek hazafelé, ezért késni fognak néhány napot. Arra kért, hogy értesítsük a családját, de legfőképpen a főnökét, hogy nem disszidált, jön haza, nem kell feljelenteniük.
– Hogyan került kapcsolatba a műszaki emlékekkel?
– A technikatörténet felé nagyapám könyvei irányítottak. Magyarország az elektrotechnika fejlesztésében a XIX. században a világ élvonalába tartozott. Már a századforduló előtt működött Budapesten a rádió elődje, a telefonhírmondó, amelyről a Pestre látogató Mark Twain amerikai író azt mondta, hogy itt működik egy olyan csodálatos rendszer, ahol színházi közvetítést lehet hallgatni, nyelvet lehet tanulni, és ezt „egy boltos kisaszszony vagy egy csizmadia” is meg tudja fizetni. A híres elektromérnök, Fodor István Amerikában Thomas Edison munkatársa lett, és sok európai város villamosítását ő irányította. Budapesten is ő építette az áramszolgáltató rendszer egy részét. A rendszer központja, egy áramátalakító állomás ebben az épületben, az elektrotechnikai múzeum helyén volt, itt a Kazinczy utcában. Edison 1911-ben Európába utazott, és Fodor István meghívta Budapestre. Ő kicsit tartott attól, hogy nem tud majd autóval Bécsből eljutni Budapestre. Végül Pozsonyig jött kocsival, onnan vasúton hozták Pestre az autóját. Akkortájt itt a belső udvaron egy kis kertecske volt, és ott üldögélt Thomas Edison. Ott készített fényképe a múzeum becses emléke.
2008. október 18.
