Richard Stallman programozónak, a szabadszoftver-mozgalom atyjának minapi budapesti előadása önmagában is megérne egy beszámolót. De ráadásul jött pár olyan hír, amely még nyomatékosabbá tette
a kérdést: vajon tényleg lezárult egy korszak az internet történetében, és vége az ingyenebédnek?
A számítógépes gurukkal akkor kezdődik a probléma, amikor már maguk is elhiszik: a világ tényleg működik úgy, ahogy ők hirdetik. Legalábbis Richard Stallman budapesti előadása inkább volt a hetvenes évek virággyerekes mozgalmának redigitalizált változata, mint ismeretterjesztés. (Az időzítése sem bizonyult ideálisnak, hiszen a gazdasági válság miatt egymás után dőlnek be az eddig ingyenesnek hitt netes szolgáltatások.)
Divat nem szeretni a Microsoftot. Az egyszerű felhasználók általában azért morgolódnak, mert gyakran lefagy az operációs rendszer, és nagyon lelassulhatnak a programok hosszabb használat után. E kellemetlenségek ellenére majdnem kilenctizedük továbbra is a Windows valamelyik verzióját futtatja a számítógépén (öszszehasonlításul: a Macintosh operációs rendszerét 9,6 százaléknyian, GNU/Linuxot 0,9 százaléknyian, az iPhone operációs rendszerét pedig 0,5 százaléknyian használják). Rajtuk kívül vannak, akik elvből utálják a legnagyobb szoftvergyártót (és általában minden profitorientált, nem szabadon terjeszthető programot gyártó vállalatot), és a megtestesült pénzéhes gonoszt láttatják benne. Ám azok közül, akik életvitelszerűen foglalkoznak a számítástechnikával, nagyon kevesen ítélik meg objektívan a konkurens rendszereket: vagy az egyik, vagy a másik csapatnak drukkolnak.
A szabadszoftver-mozgalom korántsem a Linuxról szól, amint arra Richard Stallman titkára gondosan felhívta a figyelmünket a március elején tartott sajtóbeszélgetés szervezésekor számunkra továbbított e-mail üzenetében. Mint írta, a Linux csak a kernel (az operációs rendszer központi eleme), míg a teljes rendszer a GNU. A GNU-t 1984-ben kezdte fejleszteni Richard Stallman munkatársaival, de a saját kernele a mai napig nem működik igazán jól, ezért kénytelen helyettesíteni a Linus Torvalds finn programozó által először 1991-ben kiadott Linuxszal.
Hatalmas tömeg gyűlt össze a Millenáris Parkban, ahol nagyobb terembe kellett áttenni Richard Stallman előadását, hogy elférjen az érdeklődők legalább egy része. A nézőtéren, nem nagy meglepetés, szinte csak fiúk, sokan linuxos pólóban. A többség rajongó, őket már jóval az előadás előtt meggyőzte Stallman az igazáról.
Az előadás valóságos szeánsz, jó adag összeesküvés-elmélettel vegyítve. Stallman szerint mindenki méretes balek, aki nem szabad szoftvert használ, hanem olyat, amelynek a forráskódja nem tudható, amely nem másolható, terjeszthető legálisan.
Itt meg kell állnunk egy percre, nem mindegy ugyanis, hogy szabad, ingyenes vagy pedig nyílt forráskódú szoftverről beszélünk. Stallman talán még a Microsoftnál is jobban utálja ugyanis a nyílt forráskóddal hirdetett programokat. Előzmény: a kilencvenes években a szabadszoftver-mozgalom kettészakadt, és e programok hívei külön táborba szakadtak. Ha jól sikerült kibogarásznom Stallman nem mindig gördülékeny érveléséből, azért nem kedvesek a nyílt forráskódot hirdetők számára, mert üzleti modelljük alkalmas lehet arra, hogy pénzt keressenek vele. (Például a szoftvert ingyen elérhetővé teszik, de különféle szolgáltatásokat – fejlesztés, karbantartás stb. – már pénzért adnak.)
Persze ez Stallman előadásában úgy hangzik, hogy a szabad szoftverek egy társadalmi mozgalom részei, amelyek elhozzák a világnak a totális szabadságot, a nyílt forráskód viszont csak reklámfogás. Ezért is teszi idézőjelbe verbálisan, mintegy megkérdőjelezve valódiságukat: minden egyes alkalommal azt mondja, hogy „idézőjel – nyílt forráskódú – idézőjel bezárva”.
A dolog azért is vicces, mert a rendezvénysorozat nevében, amelyre Stallmant meghívták, szerepel az open source (nyílt forráskód) kifejezés: ő volt a „Free Libre Open Source Software Farm” sorozat legnagyobb sztárja.
De mitől szabad egy szoftver? Attól, hogy szabadon futtatható, szabadon másolható, terjeszthető, a forráskódja pedig látható, módosítható. A szabad viszont nem mindig jelent ingyenességet. (Stallman előadása elején azzal instruálta a szinkrontolmácsokat, hogy amikor free-t mond, szabadra gondol, amikor pedig ingyenességre gondol, gratist fog mondani.) Tehát ha valaki szabad szoftvert fejleszt, nyugodtan kérhet érte pénzt, a kérdés az, hogy ki fizet érte, mikor teljesen legálisan lemásolhatja magának ingyen is. Vajon működhet-e az egész szoftveripar így, lesz-e kedvük a nagy fejlesztőcégeknek ingyen programokat írni?
– Szerintem rossz a kérdés, mert azt feltételezi, hogy a számítógépes programok csak úgy létezhetnek, ha olyan cég gyártja őket, amely ebből pénzt akar keresni – válaszolta Richard Stallman a rendszer pénzügyi fenntarthatóságát firtató kérdésünkre. – Tudjuk, hogy ez nem igaz. Emellett nem szabad elfelejtenünk, hogy a szoftveripar nagy része egyedi igényekre szabott programokat gyárt, amiért az adott megrendelő fizet. A szoftveripar e tevékenységét nem érintené a szabad szoftverre való áttérés, hiszen a programozókat ezután is meg kellene fizetni, hogy dolgozzanak a vállalatoknak.
Az ingyenesség kultusza fura dolog a számítógépes iparban. Senkinek sem jutna eszébe, hogy etikus dolog ellopni egy CD-t a lemezboltból, vagy kicselezve a jegykezelőt besurranni a moziba. Amikor viszont ugyanezen művek digitalizált változatairól van szó, sokan nemhogy semmi kivetnivalót nem látnak az eltulajdonításukban, de még saját ideológiát is gyártanak hozzá. A kilencvenes években, az internet elterjedésével köszöntött be az ingyenesség kora. Addig soha nem látott tömegekhez jutott el gyakorlatilag költségek nélkül az információ. Ennek egy része mindmáig illegális, például a legtöbb zeneszám letöltése ma sem törvényes úton történik az interneten. Ennek dacára, ha valaki meg akar hallgatni egy CD-t, már nem megy el a legközelebbi lemezboltig, hanem megkeresi a megfelelő fájlmegosztó oldalon.
Ezek miatt az össznépi letöltögetések miatt a lemezeladások évről évre egyre mélyebbre süllyednek. A szorongató üzleti környezet hatására néhány együttes, például a Nine Inch Nails vagy a Harvey Danger saját maga tette letölthetővé új albumát a honlapján, arra kérve a rajongókat, hogy ha tetszik nekik a zene, fizessenek érte. Kérdéses, hogy e modell beváltja-e a hozzá fűzött reményeket.
Az elérhető információ másik része viszont kezdettől fogva ingyenes volt. A kizárólag a világhálón megjelenő újságok cikkeit mindenki fizetség nélkül olvashatja, ingyenességük pedig szinte legyőzhetetlen csodafegyvernek bizonyult az elmúlt évtizedben. A világ legnagyobb hagyományos lapjai próbálkoztak sokféle megoldással, csak az előfizetőknek engedték letölteni a cikkek teljes szövegét, esetleg némi pénzt kértek archívumuk cikkeiért. De az interneten nem voltak működőképesek a fizetős konstrukciók, az olvasók inkább átszörföztek az ezernyi ingyenes híroldal valamelyikére. Legutóbb a New Scientist angol tudományos magazin adta föl addigi politikáját, majd nyitotta meg egy évnél nem régebbi cikkei teljes szövegét honlapján.
Azonban van ezzel egy kis gond. „Az újságoknak több olvasójuk van, mint valaha. A tartalmuk … népszerűbb, mint valaha, különösen a fiatalok körében. A gond az, hogy kevesebb fogyasztó fizet értük” – írta keserű hangvételű cikkében Walter Isaacson volt szerkesztő február 5-én a Time magazinban.
Ha csupán a sajtót tekintjük, jogos a kérdés: működtethető hosszú távon is a teljes ingyenességre épülő modell? Vagy végső soron ez a minőségi munkát igénylő tartalmak elhalását, vagyis a klasszikus sajtó szétesését eredményezi? Ha igen, vajon tapsolunk-e ennek akkor is, mondjuk 20-30 év múlva, amikor a sajtó olyan zászlóshajóiról is csak múlt időben beszélhetünk, mint például a New York Times (amely lap ma már – többek között a fentiek miatt – egyre nehezebben finanszírozható adóssághegyet görget maga előtt)?
Feltéve, ha minden marad úgy, ahogy most van.
Mert a pusztán reklámokból táplálkozó ingyenesség kora lezárulni látszik, a hanyatlás pedig csak részben tudható be a gazdasági válságnak. A New York Times internetes kiadásának bevételei tavaly decemberben gyorsabban zuhantak, mint a nyomtatott változaté, pedig még egészen a legutóbbi időkig élt a remény, hogy az online hirdetési piac lesz a cég megmentője. De jó, hagyjuk a hagyományos sajtót, nézzük, milyen gondokkal küszködik az internetes világ fenegyereke. Korunk legnagyobb üzleti sikertörténete, a Google egész vállalati stratégiáját építette az ingyenesség köré. Fölvásárolja az ígéretesnek tűnő induló internetes vállalkozásokat, feljavítja szolgáltatásaikat, majd ingyen elérhetővé teszi őket a világhálón. Miután népszerűek lettek a szolgáltatások, hirdetéseket helyez el mellettük, ez a fő bevételi forrása. Nemcsak a saját oldalain, hanem más szájtokon is terjeszti az ingyenesség üzleti modelljét. Hirdetési szolgáltatását ugyanis bárki megjelenítheti saját honlapján, bevételt remélve tőle. A Google azonban kezd visszatáncolni eddig követett gyakorlatától, írja Owen Thomas a (kizárólag online-on olvasható) Gawker blogban. A PayPal online fizetési rendszer ellenfeléül szánt Checkout szolgáltatás után (amely eddig bizonyos feltételekkel ingyenes volt) ezentúl jutalékot szed a Google, a nála üzemeltetett szerverek díját is emelte, és levelező szolgáltatásának extra tárhelye sincs ingyen. Vagyis a látszat csal: a Google egyre inkább nem ingyenes szolgáltatás, hanem kőkemény fizetős modellre épül.
A magyar internetes vállalkozások sem kivételek. Épp a múlt héten az online aukciókat lebonyolító oldalak, a TeszVesz és a Vatera jelentették be, hogy a sikeres eladások után eddig is beszedett négy–hat százalékos jutalékon túl ezután listázási díjat is kérnek az eladásra ajánlott termékek után, írta meg a Népszabadság. Bár ez sokszor csak öt forint árucikkenként, akik nagyban vateráznak, azoknak jelentős többletköltséget jelenthet.
Eközben a „hagyományos” média nemigen találja meg a módját, miképpen tudná átplántálni a „fizetős” modellt az internetre. Igaz, a lemezkiadók és filmforgalmazók által a netre feltöltött szerzőijog-sértő tartalmak megtalálását megkönnyítő gyűjtőoldalak ellen indított perek javában zajlanak. A Pirate Bay (kalózöböl) után a többi kereső üzemeltetőinek is a bíróságon kell bizonyítaniuk, hogy ők nem tehetnek arról, hogy felhasználóik illegális filmeket, zenéket csereberélnek. Nyilván a több ezer forintos CD-k ma már nem életképesek. De vajon valóban nincs más út, mint hogy azok, akik sokszor éveket öltek egy-egy színvonalas produkció előállításába, ingyen átengedjék a felhasználóknak?
Az idő ugyanis senkinek sem áll korlátozottan rendelkezésére. Úgymond korlátozott erőforrás.
Eközben a szerzői jogok rendszere Richard Stallman értelmezésében a szabadságunk legnagyobb ellensége. A copyright szerinte nem más, mint cenzúra. Javaslata szerint tíz évben kellene meghúzni a szerzői jogok hatályát, de ez sem vonatkozna minden kreatív műre. Azokra ugyanis, amelyeket a mindennapi munkánk, tanulmányaink során használunk (idetartoznak a tankönyvek, szoftverek, receptek), semmiféle szerzői jogok nem vonatkoznának, ezeket bárki ingyen másolhatná, átírhatná, ahogy csak akarja. A művek második csoportjába a gondolatokat közzétevő esszék, tudományos írások tartoznak. Itt csak a tökéletes másolatok lennének szabadon terjeszthetők, míg a művészeti és szórakoztató munkák esetében – szerinte – megengedhetők lennének némi szerzői jogok.
Stallman ugyanakkor lapunk kitartó érdeklődésére sem volt hajlandó érdemben válaszolni arra a kérdésre, hogy ha bárki megszerezheti ingyen a műveket, akkor miért érné meg megírni, kiadni őket. E kérdéseket, amelyek a rendszer működőképessége szempontjából talán nem elhanyagolható jelentőségűek, Stallman elintézte ennyivel: „Olyan problémát hoz fel, amely nem létezik. Mit foglalkozik apró költségekkel, amikor a szabadságunk a tét? A Wikipédiáért sem fizetnek, mégis írják.”
Valóban írják. Azok, akik piacra termelő, fizetést adó cégnél dolgoznak a munkaidejükben.
A szerzői jogdíjak helyett Stallman szabaddá tenné a zenék letöltését, viszont megadóztatná az internet-előfizetési díjakat, majd egy jelenleg még nem kidolgozott elv szerint visszaosztaná a pénzt az arra érdemesnek ítélt zenészeknek. Ez az elgondolás sok helyen felbukkan, a gond csak az, hogy nehéz lesz megmondani, ki osztja a pénzt, mi alapján és kiknek. (Bár valószínűleg errefelé érdemes lenne tapogatózni a megoldás érdekében.)
Mindenesetre megtudjuk, hogy minden terméket vissza kell utasítanunk, amelyben nem szabad szoftver működik, illetve nem futtatható (és másolható) szabad szoftverek segítségével. Az iskolák is bűnösök, mert kizárólag a szabad szoftverek használatát lenne szabad tanítaniuk. Az sem marad titok, hogy a Windows olyan, mint a kábítószer: a Microsoft rászoktatja a gyerekeket az iskolában, akik egész életükben függők maradnak.
A szabad szoftverek között ugyanakkor valóban vannak igen hasznos darabok is, a modell bizonyos körülmények között valóban működik – de nem mindenhol. Magam is számos ilyen programot használok, Firefoxszal böngészem a netet, OpenOffice-on írom a cikkeket, amelyek nemhogy felveszik a versenyt pénzért kapható társaikkal, hanem gyakran jobbak náluk. Ha pedig valaki ingyenesen szeretne teljesen jogtiszta számítógépes rendszert, a GNU/Linux működőképes megoldás – bár nem feltétlenül ideális mindenkinek.
Bill Gates ettől még nyugodtan alhat, gondolom, miközben magam elé idézem a Millenáris főbejáratánál lévő táblát, amely büszkén hirdeti: a hely főtámogatója a Microsoft.
De ne gondoljuk, hogy az ellenség csak a számítógépben les ránk! A DVD-k helyébe lépő bluray lemezek is támadást intéznek a szabadságunk ellen (ezek is valamiféle összeesküvés részei), hiszen másolásvédelmet építettek beléjük. Ahogy az e-könyvek is csak azt a célt szolgálják, hogy a multinacionális nagyvállalatok cenzúrázhassák, mit olvasunk. Ellenvetésünk, hogy a papírkönyv kiadása sokkal drágább, amelynek költségeit éppen a Stallman által ostorozott szerzői jogok termelik meg, újra süket fülekre talált. Az interneten terjedő film- és zenemegosztás az előadó szerint teljesen etikus, hiszen az alkotók úgysem látnak egy fillért sem a művek bevételéből. (Ez lehet, hogy Magyarországon így van, de amúgy nehezen értelmezhető kijelentés.)
De végül azért megkaptuk, amiért titkon eljöttünk az előadásra: Richard elénekelte a Szabad szoftver dalt, amelynek dallamát egy bolgár népdalból, a Sadi Momából kölcsönözte, szövegét pedig ő írta. A refrénje így szól: „Csatlakozz most, és oszd meg a szoftvert, / Szabadok lesztek, hekkerek, szabadok lesztek.” (Olvasóink is meghallgathatják, ha a Youtube-on rákeresnek a „free software song”-ra.)
Az előadás legkínosabb része a végére maradt. Stallman elárverezte a könyvét a hallgatóság tagjai között. Hatezerről indult a licit, és negyvenezerig meg sem állt. A feszültség egyre nőtt, a vége felé már nagyon vártam a feloldást, amikor Stallman bejelenti, jóságos tanító bácsiként a fejünkre koppintva, hogy kis buták, nem a pénzért csináltam, töltsétek le inkább ingyen a netről. De nem. A nyertes leperkálta a pénzt, Stallman pedig annak rendje és módja szerint zsebre tette.
Persze a Szabad Szoftver Alapítvány részére, a szabadságunk védelmében.
2009. március 28.
