Csak azokat az embereket fényképezem, akiknek a zenéjét, művészetét is szeretem, vallja Anton Corbijn, a világ legkeresettebb zenei fotográfusa. Bár őt magát talán nem is ismerjük, a holland művész munkái meghatározták a nyolcvanas és a kilencvenes évek könnyűzenéjéről bennünk élő képet. A U2 vagy a Depeche Mode azóta állandósult megjelenése az ő képein alapul. Corbijn a Nincs Lehetetlen holland kulturális fesztivál okán látogatott hazánkba.
Anton Corbijn fényképész és filmrendező 1955-ben született a hollandiai Strijenben. Munkáiban főként zenészeket és más művészeket örökít meg. Legismertebb képei a Depeche Mode és a U2 tagjairól, illetve a Clint Eastwoodról, Miles Davisről készült portrék. Számos nagylemez borítóképét készítette el, és sok könnyűzenei magazin, például a Rolling Stone és a New Musical Express közölte címlapképeit. A Depeche Mode, a U2, a Metallica és Bryan Adams dalaihoz forgatott videoklipeket.
Egész pályája során a zene érdekelte. Miért fotós és nem zenész lett?
– Ha zenésznek álltam volna, színpadon kellett volna hangszeren játszanom. De sohasem jutott eszembe, hogy előadóművész legyek. A zenei világ mégis vonzott, a része akartam lenni. A benne nyüzsgő emberek jobban érdekeltek, mint bárki más. Így természetes, hogy főként zenészeket fényképeztem.
– Az ön képei meghatározták a nyolcvanas évek popkultúrájának vizuális trendjeit. Hogyan alakította ki a fekete-fehér, szemcsés képekre épülő stílusát?
– Ez véletlenül jött. Fiatalkoromban, amikor elkezdtem fényképezni, még nem volt pénzem. Készítettem néhány képet a filmre koncerten, majd másnap kint az utcán is ezt használtam. Az eredmény pedig szemcsés lett. Tehát kezdetben ezért használtam ilyen típusú filmet. Később, amikor már lett volna pénzem másféle filmet is venni, rájöttem, hogy továbbra is a régit szeretem a legjobban. Talán hozzászoktam, de tetszett az egyedi jellege, és tetszett a tény, hogy a képek tökéletlenek lettek. Azt hiszem, e kis csiszolatlanságnak ma már nagy szerepe van abban, ahogy a képeimmel kifejezek valamit. Készítettem tökéletes képeket is később, de azok nem tetszettek igazán. A fényképeim részévé vált a tökéletlenség.
– Kik hatottak önre?
– Talán protestáns lelkész apám hatott rám annyiban, hogy ő is sokat törődött az emberek életével, az egész emberiséget a magáénak érezte. Az én korai, dokumentarista jellegű képeim is az embereket és környezetüket ábrázolják. Apámtól tanultam, hogy amit csinálunk, annak célja kell hogy legyen. Ha pontosan ugyanolyan fényképeket adok ki a kezemből, mint a többi fotós, annak nem lett volna értelme. Mindig próbáltam olyan képeket készíteni, amelyek jelentettek valamit, mélyebb értelmük van, és különböznek az előttem alkotó fotográfusok munkáitól. A művészi hatásokra térve, amikor elkezdtem videoklipeket rendezni, a német Propaganda együttes Dr. Mabuse számához készített klipemet például Fritz Lang filmjeinek hatására készítettem. Ekkor forgattam először filmet, és kötnöm kellett valamihez.
– Miért különböznek a korai és az újabb videoklipjei?
– A nyolcvanas évek elején még nem voltak kiforrott elképzeléseim arról, hogy milyen videoklipet szeretnék készíteni. Nem tudtam, hogy milyen történeteket akarok elmesélni. Nem mertem az ösztöneimre hallgatni. Ma már bízom az ötleteimben. Az újabb klipjeim sokkal erősebbek, koherensebbek. A korai videók pont olyanok, mint amikor egy fotográfus filmet akar rendezni. Eközben pedig törekedtem arra, hogy a klip ne hasonlítson azokra, amelyeket abban az időben a tévében lehetett látni.
– Könnyen megbarátkoztak a lemezkiadók az ötleteivel?
– Néha utálták őket, máskor tetszett nekik. De igyekeztem olyan emberekkel dolgozni, akik erősebbek voltak a lemezkiadóknál.
– Hogyan választja ki a zenészeket, akiket fényképez?
– A legtöbbjükkel véletlenül kezdtünk együtt dolgozni. A U2-vel és a Depeche Mode-dal is valami más miatt találkoztunk először. Később már engem hívtak egy-egy munkára. Kevesen voltak, akiket én kerestem meg, ilyen volt például Tom Waits, akit kedveltem. A U2, a Depeche Mode, a REM már engem kért fel. Így szokott történni, aztán később kiderül, hogy működik-e a dolog, vagy sem. Volt, aki többször is kért, de nemet mondtam, és csak öt év múlva vállaltam el.
– Miért nem vállalta először?
– Ők túl „poposak” voltak nekem, és én nem szerettem azt a zenét. Aztán amikor együtt dolgoztunk, nekik tetszettek a képek, és én is megszerettem őket.
– Csak olyanokat fotóz, akiket szeret?
– Igen, akinek a zenéjét vagy magát az embert szeretem. Talán ez a legfontosabb: szeretnem kell azt, amit csinálnak. Ha megnézi a kiállításomat a Ludwig Múzeumban (megtekinthető július 5-ig – M. Cs.), látni fogja, hogy pályám kezdetén kizárólag zenészeket fényképeztem. De később, a kilencvenes években és manapság már másokat is fotózok, festőket, írókat, színészeket vagy rendezőket. Nagyon fontos számomra, hogy olyan emberekkel dolgozzam, akikért rajongok valamiért.
– Miért fényképez főként ismert embereket?
– Nem azért, mert ismertek, hanem mert szeretem a művészetüket. Én nem tanultam fényképezni. Csak a zene érdekelt, és rátaláltam a fényképezőgépre, amelynek segítségével közelebb kerülhettem a zenéhez. Tudom, hogy a lefényképezett zenészek közül néhányan később nagyon híresek lettek. Vegyük például a U2-t. Velük már 1982 óta együtt dolgozom. Akkor még alig ismerte őket valaki. Nem azért kedveltem meg őket, mert híresek lettek. Nem érdekel például Madonna vagy Paris Hilton, pedig ők is híresek. Az nem az én világom.
– Művésznek vagy inkább a piacra dolgozó fotósnak tartja magát?
– A kettő keverékének. Amikor fiatalabb voltam, és kevesebb pénzem volt, mint most, inkább kereskedelmi céllal fényképeztem. Manapság talán többet készítek művészi célú fotókat. De sok képem mindkét kategóriába beleillik. Attól, hogy elad valaki valamit, még lehet művész.
– Első játékfilmjét, a Controlt az angol Joy Division együttesről forgatta. Hogyan gondol vissza a banda tagjaira?
– Nagyon sokat jelentenek nekem, főleg a történtek után (Ian Curtis, az együttes énekese 1980-ban felakasztotta magát – M. Cs.). Amikor fiatalkoromban a zenéjüket hallgattam, úgy éreztem, hogy ez az én igazi nyelvem. Nem beszéltem jól angolul, de éreztem a zenét. A puszta hallgatás nem volt elég, ezért elhagytam Hollandiát, és Angliába költöztem. Találkoztam velük, fényképeztem őket, tetszett nekik a munkám, újra és újra fotóztam őket. A kiadók pedig meg akarták jelentetni a képeimet. Azt megelőzően senkinek sem tetszettek a fényképeim. Ian volt az első, aki szerette, amit csinálok. Az első fotózást a londoni metró alagútjában tartottuk. Amikor találkoztunk, én kezet nyújtottam, de ők nem. Aztán a fotózás végén megrázták a kezemet. Azt gondolom, hogy tetszett nekik, ahogy dolgozom, azelőtt valószínűleg nem fényképezték őket úgy, ahogy én. Korábban nem ismertem őket személyesen, a fényképek ötletét csak a zenéből merítettem. A sötétség, a valahová igyekvés érzéséből. Használtam a testüket, hogy megalkossam a fényképeket, és nem csak lefényképeztem őket egy fal előtt, ahogy korábban.
– Miért forgatott filmet róluk?
– A nyolcvanas években éltem tovább az életemet, majd 1988-ban felkértek, hogy készítsek klipet a fényképeimből az egyik számuk újbóli kiadásához. El is készítettem a filmet, és amikor megjelent, úgy éreztem, hogy ezzel lezártam életem egy részét. De amint lezártam ezt az epizódot, teljesen új kezdődött el. A Joy Division két okból is nagyon fontos szerepet játszott a karrieremben. Egyrészt miattuk költöztem Angliába, másrészt róluk készítettem első játékfilmemet. Mind a két esetben a szívemre, az ösztöneimre hallgattam. Nem terveztem előre egyiket sem.
2009. május 2.
