Romhányi Attila és felesége, Márta korántsem átlagos nyugdíjas házaspár. Szerény anyagi lehetőségeik ellenére nem féltek megvalósítani álmaikat: bankkölcsönökből szinte az összes kontinensen jártak már.
A latin-amerikai indián kultúrák iránti rajongásuk szakértelemmé vált az évek alatt, Attila nemrég könyvet írt Barangolás az ősi Amerika földjén címmel.
Ezeket Bali szigetéről hoztuk, de lehet, hogy Új-Zélandról – mereng Romhányi Attila, miközben a budapesti Örs vezér tere közelében fekvő panellakásukban kiállított népművészeti tárgyak között kalauzol. A szomszéd szobából a falakat borító papír tojástálcák ellenére is átszűrődik a sok papagáj és kakadu csivitelése. Romhányi nyugdíjba vonulása előtt több mint negyven évig belgyógyászként dolgozott, szabad idejében papagájokat tenyésztett. A nyolcvanas években ő írta a papagájok tartásával foglalkozó első magyar szakkönyveket. Részben a papagájok, részben felesége rajongása vezette a közép- és dél-amerikai indián civilizációkhoz.
– A feleségem már korábban szerelmes volt a latin-amerikai indiánokba, én pedig a papagájokba. Kölcsönösen fertőztük meg egymást – mondja Romhányi, amikor belép felesége, Márta, és ő veszi át a szót.
Kilencvenben Romhányi Attilát papagájszakértőként meghívták egy kongresszusra a világ legnagyobb papagájparkjába, a Kanári-szigeteken kialakított Loro parkba. Ott ismerkedett meg a belga származású, Guatemalában élő házaspárral, Nini és François Bergerrel, akik hazájukba invitálták őket. Romhányiék 1993-ban jutottak el a közép-amerikai országba takarékszövetkezeti kölcsönből.
– Nem volt Budapesten guatemalai nagykövetség, így vízumkérelmünk benyújtásához háromszor kellett Bécsbe utaznunk. A végén már a konfirmációs levelemet is vittem, mert nem akartak vízumot adni – meséli Márta. – Az időeltolódás miatt Guatemalában éjjel volt, amikor a nagykövetségen jártunk, ezért várnunk kellett a kérelmünk elbírálására. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy így volt időnk megnézni az egyik legnagyobb maja művészeti kiállítást Bécsben. Ma már nem kell vízum, ha Guatemalába utazik valaki.
Első amerikai repülőútjuk alkalmával Miamiban szálltak át. Az óceánt a korábbi Forma–1-es világbajnok Niki Lauda repülőgépén szelték át, és személyesen ő volt a pilóta oda- és visszafelé is. Amikor viharba kerültek, hátrajött az utastérbe, és elnézést kért, majd felvitte a gépet a felhők fölé.
Guatemalába érve az tűnt fel nekik először, hogy a legszegényebb emberek is tisztességesek. Sok szegény gyereket látni az utcákon, akik ajándéktárgyakat árulnak. Nem voltak azonban agresszívak, tisztelettudóan köszöntek, és azt is tudomásul vették, ha nem vették meg a láncot, szobrot, amit kínáltak. A városok nyomortelepein, ahová Romhányiék a tipikus turistaútvonalakat elhagyva a megismerés szándékával látogattak el, az emberek kezdetleges viskókban élnek, de rendben, tisztán tartják apró házaikat. Hasonló élményeik voltak későbbi útjuk során Mexikóban is, amikor ellátogattak Palenquébe, a maja romvárosba. A mexikói falvak cölöpös házaiból kijövő asszonyok mindig kifogástalan hófehér ruhát, huipilit viseltek. Csakhogy az indián származású emberek életét nagyon megnehezíti a terjedő alkoholizmus.
– Tudatmódosító szereket, dohányt, kokalevelet, gombákat már az európai ember megérkezése előtt is használtak az indiánok, de soha nem éltek vissza vele. Csak szertartásaik kellékeként használták őket. A legkárosabb drognak a hódítóktól kapott alkohol bizonyult. Az indiánok többsége, akik a guatemalai lakosság harminc százalékát adják, ma nyomorog – mondja Márta.
Kilencvenhármas guatemalai utazásuk idején kezdték szenvedélyesen gyűjteni az indián kultúra emlékeiről szóló szakkönyveket. Egy-egy katalógus kedvéért akár külföldre is elutaznak. A következő években összesen ötször jártak Amerikában. Mexikóban a maják örökségét és az azték romokat keresték, Peruban és Bolíviában, újabb útjaik alkalmával az inkák és az előttük nyomot hagyó kultúrák emlékeit járták végig. Nemcsak Amerikát fedezték fel utazásaikkor, hanem eljutottak Ausztráliába, Új-Zélandra, Szingapúrba, Hongkongba, Balira, Dél-Afrikába és Egyiptomba is.
– Közép-Amerikában az indián kultúra emlékeit látva az első reakcióm a felháborodás volt – mondja Attila. – A spanyol konkvisztádorok megfosztották az indiánokat örökségüktől. A hódítók nem tudták, mit cselekszenek, hogy micsoda hatalmas kultúrát taroltak le az arany iránti éhségüktől vezérelve.
Kubában az indián lakosság hetven százaléka meghalt egy év alatt a rabszolgamunka és a behozott európai betegségek miatt. Az ő pótlásukra kellett afrikai rabszolgákat Amerikába hurcolni. A hódítók a szállítás megkönnyítése érdekében beolvasztották az aranyszobrokat, és tömbökben vitték az óhazába, hogy ott pénzt verjenek belőlük. Diego de Landa, aki Yucatán püspöke volt, gyakran erővel térítette meg az indiánokat. Az indiánok erre úgy reagáltak, hogy Jézust felvették saját isteneik közé.
– Amikor elmentünk egy maja indián házába, a kereszt mellett ott találtuk a maja istenségek, Kukulcan, Ixchel, Chac, az esőisten ábrázolásait is. A maják sosem feledték el az isteneiket. Amikor a guatemalai Chichicastenangóban beléptünk a Szent Tamás-templomba, figyelmeztettek bennünket, hogy ne fotózzunk, mert azért gyilkolnak – mondja Márta. Volt már turista, akit megkéseltek ezért. Először áldoznak a keresztény Istennek, Jézusnak, Szűz Máriának. Azután elmennek az erdőben lévő szent helyeikre, ahol régi isteneiknek is áldoznak. Mexikóban a spanyol származású lakók is teljesen átvették a hagyományos indián gondolkodásmódot a halálról. Halottak napján kimennek a temetőbe a halottaikhoz, de nem búslakodnak, hanem vigadnak, zenélnek. Cukorból készült koponyákat lehet akkortájt vásárolni a helyi piacokon.
Az istenek mindig is alapvető szerepet játszottak a maják életében, hiszen természeti környezetük igen szeszélyes volt, számos veszélyt rejtett. Aktív vulkánok közelében éltek, amelyek földrengéseket is okoztak, évente öt-hat tornádó söpört végig falvaikon, gyakran pusztított aszály. Egyik istenüket Hurakánnak nevezték, innen ered a hurrikán szó. Az aztékok egyik istennőjét, Tonancint legtöbbször kisdeddel a karján ábrázolták. Így őt a megtérítésük idején egyszerű volt Szűz Máriával azonosítani. Egész Latin-Amerikában együtt vannak jelen a keresztény és a hagyományos hit jelképei, de a kereszt mindig lépcsős emelvényen vagy a sír tetején áll.
Romhányi Attila és felesége mára az indián kultúrák szakértőjévé vált. Amikor bemutatták Mel Gibson közép-amerikai indiánokról szóló filmjét, az Apocalyptót, a forgalmazó Gyarmati Jánost, a Néprajzi Múzeum muzeológusát és őket kérdezte meg, hogy történetileg megállja-e helyét az alkotás. Egymástól függetlenül ítélték hitelesnek a filmet.
A maja történelem mindmáig csak részleteiben ismert. Amit tudunk, az nagyrészt a vadfügefák kérgéből készült papírra írt kódexek lefordításakor vált ismertté. A maják kódexei közül csak néhány maradt ránk, mert az európai hódítók és a velük érkező térítők szinte mindet elégették, képírásos jeleiket (a glifákat) az ördög mesterkedésének vélve. A kódexeket őrzésük helye alapján nevezték el, így létezik drezdai, madridi, párizsi kódex is. Az egyes glifák jelentése ma már ismert, Romhányi kulcs alapján fordította magyarra a kódexeket. A kulcs használata korántsem egyszerű, nagy gyakorlatot igényel. Nagyon sokféle glifa van, amelyek azonban csoportosíthatók. A fordítás évekig is eltarthat, ha az ember nem képes azonnal azonosítani legalább azt, hogy a következő írásjel melyik csoport tagja. A maja kódexek egy közép-amerikai kultúrát ápoló alapítvány jóvoltából teljes egészében megtekinthetők az interneten (www.famsi.org/mayawriting/codices/marhenke.html). A kötetekben gyakran feljegyezték csillagászati megfigyeléseiket és számításaikat, a Vénusz bolygó átvonulásának, a nap- és holdfogyatkozásoknak az időpontját is rögzítették bennük.
– Megkértünk egyszer történész-csillagász barátunkat, hogy ellenőrizze a kódexben leírt dátumokat. Számítógépes program segítségével visszaforgatta az időt, és kiderült, hogy szinte hajszálpontosan a leírt időpontban valóban volt napfogyatkozás, vagy együtt állt két bolygó. Ezek nemcsak megfigyelések, hanem előrejelzések is. Ha valaki 670-ben leírja azt, hogy napfogyatkozás lesz 1244-ben, az már valami – mondja Romhányi Attila.
A házaspár olyannyira megtervezi utazásait, hogy gyakran meggyőzik a csoportot: a tervezett program helyett egy kevésbé ismert, mégis érdekesebb épületet, műkincset nézzenek meg. Van olyan utazási iroda, amely már az ő véleményük alapján állítja össze a társas utak programját. Gyakran Romhányiék mentek el az utazási irodákhoz az ötleteikkel, és azok megszervezték az utazást, amelyhez Attila és Márta gyűjtötték össze a társaságot. Észak-Peruba például semelyik utazási iroda nem szervezett akkoriban utat, csak a déli országrészbe. Pedig északon is lehet szépségeket találni: Trujillo városa, a nap- és a holdpiramis, a völgyek elszigetelt kultúrái szinte teljesen ismeretlenek az európai utazók számára. A nap- és holdpiramist kis vályogtéglákból építették. Ilyen hatalmas, 41 méter magas építményt emelni ilyen kis építőelemekből ugyanolyan nagy teljesítmény lehetett, mint az egyiptomi piramisokat felépíteni hatalmas kőtömbökből. Legutóbbi dél-amerikai útjuk során e tájra utaztak ketten, és egy Peruban, Limában élő magyar házaspár várta őket a reptéren. Ővelük megnézték Machu Picchut, majd egy másik magyar emberrel, Kun Györggyel (Jorge Kun) mentek északra. Ellátogattak egy régészeti ásatásra is, ahol kefével tisztogatták a régészek a néhány perccel azelőtt kiásott leleteket.
– Előfordult, hogy egy hónapot is töltöttünk Dél-Amerikában, de gondoskodni kell a papagájainkról, ezért nagyon hosszú időre nem tudunk elmenni. Útitársaink között is voltak nagyszerű személyiségek. Első perui utunk során a fiatalon elhunyt geográfus, Nemerkényi Antal, az ELTE természetföldrajzi tanszékének docense és a Magyar Földrajzi Társaság főtitkára volt a kalauzunk, míg Mexikóba Gyarmati János kísért el bennünket. Kölcsönök nélkül soha nem lett volna elég pénzünk az utakra. Egyik lyukkal tömjük be a másikat, most például az új-zélandi utunkat törlesztjük – mondják nevetve. – De mi fantasztikusan tudunk élni.
2008. augusztus 9.
