Az afrikai emberek sorsa elválaszthatatlan a környezetükben élő veszélyeztetett állatokétól, ezért csak akkor segíthetünk az egyiken, ha közben a másikat is jobbá tesszük, vallja Jane Goodall főemlőskutató, környezetvédelmi aktivista, aki Pécsett tartott előadást az elmúlt ötven évben végzett kutatásairól és az azóta harmadára-negyedére fogyatkozott csimpánzok védelméről.
Jane Goodall 1934-ben Londonban született. Főemlőskutató, környezetvédelmi aktivista. 1957-ben az antropológus Louis Leakey beosztottjaként került Kenyába, majd Leakey javaslatára 1960-tól a tanzániai Gombe-patak mellett élő csimpánzokat kezdte tanulmányozni. Doktori disszertációját a Cambridge-i Egyetemen védte meg 1967-ben. 1977-ben alapította a Jane Goodall Intézetet, amely a csimpánzok kutatását és védelmét finanszírozza. Kutatásairól és környezetvédelmi erőfeszítéseiről számos könyvet írt, többek között Az ember árnyékában, Az utolsó pillanat, A remény gyümölcsei és Amíg élek, remélek címmel.
Mi döbbentette meg önt legjobban a csimpánzok viselkedésében, amikor ötven évvel ezelőtt Tanganyikába érkezett?
– Talán a csimpánzok közötti tartós kapcsolatok láttán lepődtem meg leginkább. A csoporton belül olyan szoros barátságok alakulnak ki, amelyek évekig kitartanak. Természetesen ennek felfedezéséhez sokévi megfigyelésre volt szükség, ezért az első időkben eszembe sem jutott ez. De most visszatekintve mindenképpen ezt a társas viselkedést tartom a csimpánzok legvarázslatosabb képességének. Ezenkívül az eszközkészítés és az eszközhasználat ugyancsak ellentmondott a korabeli tudományos vélekedésnek. Leveleket használnak esernyőként és szivacsként, fűszálat és vékony botot dugnak a termeszvárba, majd a rákapaszkodó termeszeket lenyalogatják. Elképesztő volt látni azt is, hogy a csimpánzok – az emberekben róluk élő képpel ellentétben – más majmokra vadásznak, megölik őket, majd a húst a családtagok elosztják egymás között. Az eszközkészítés és a vadászat felfedezése egyébként gyakorlati szempontból is hasznosnak bizonyult számomra, ugyanis e kettő győzte meg a National Geographic Society illetékeseit, hogy tovább támogassák a kutatásaimat.
– Ön szerint évtizedek terepi megfigyelései által vagy kísérletek segítségével lehet többet megtudni az állatok viselkedéséről?
– A csimpánzok esetében a vadonban akár éveket is várni kell arra, hogy egy-egy viselkedés megismétlődjön a szemünk előtt. Viszont ha fogságban élő csimpánzokkal dolgozunk, akkor mi magunk idézhetjük elő azokat a körülményeket, amelyek hatását vizsgálni akarjuk. Az állatok életkörülményei azonban alapvetően meghatározzák a viselkedésüket. Ezért semmi értelme összehasonlítani a piciny ketrecben élő állatok magatartását a vadon élő társaikéval. Így alaposan meg kell tervezni a fogságban élő állatokon végzett kísérleteket.
– Ami az állatok életkörülményeit illeti, mi változott az elmúlt fél évszázadban Afrikában?
– A legnagyobb változást a csimpánzok egyedszámának csökkenése jelenti, amelyet a vadászat és az élőhelyeik eltűnése okozott. Csak becsléseink vannak, de valószínű, hogy évszázadokkal ezelőtt egy-két millió csimpánz élhetett Afrikában, száz évvel ezelőtt a számuk a kétmilliót közelíthette. Amikor 1960-ban megérkeztem Afrikába, még jóval egymillió felett volt a számuk. Jelenleg a legoptimistább becslés szerint sem éri el a háromszázezret. Gombéba (Tanzánia, az akkori elnevezés szerint Tanganyika azon vidéke, ahol Jane Goodall a kutatásait folytatta – M. Cs.) érkezésemkor százötven egyed élt a nemzeti parkban, de azon kívül is éltek csimpánzok a környező erdőkben egészen Burundiig. Ma a parkban százan élnek, a parkon kívül pedig mind eltűnt, mert az erdő is eltűnt. Tehát az élőhely összeomlása jelenti a hatalmas különbséget.
– Történt bármi jó dolog is az elmúlt ötven évben?
– Igen, a Gombe Nemzeti Park körül élő emberek ma már megértik, hogy az ő sorsuk és a csimpánzok sorsa összefonódik. Ebben mi is segítünk nekik: évek óta folyik a TACARE elnevezésű programunk (a név a kezdeti projekt helyszínének kezdőbetűiből állt össze, de kiejtve azt jelenti angolul, hogy viseld gondját – M. Cs.). A nemzeti park határai körül amolyan pufferzónát hoztak létre, olyan sávot, amelyben megengedik a visszaerdősülést, így csökken a nemzeti parkban élő csimpánzok és az emberek közötti találkozás veszélye. Ezenkívül a park elszigetelt részei között ma már két folyosóként üzemelő erdősáv található, így a majmok közlekedni tudnak.
– Ezek a programok elérik az emberek többségét, vagy csak néhányukat? Nem tekintenek úgy önökre, mint akik messziről jöttek, és csak a majmokkal törődnek, miközben a helyieket az éhínség, az ivóvízhiány, az AIDS és a folyamatos polgárháborúk sújtják?
– Kezdetben Gombéra és Tanzániára koncentráltunk, és ott fejlesztettük ki a TACARE programot. A kezdeti tapasztalatokat felhasználva aztán átültettük a kezdeményezést más helyekre is. Például Kongóba, ahol hasonló a helyzet a tanzániaihoz. Megtanultuk, hogy csak úgy segíthetünk a csimpánzokon, ha előtte segítünk az embereken is. De a mi szervezetünk igen kicsi, nem tudunk mindenhol ott lenni. Mindössze arra vagyunk képesek, hogy kiválasszunk olyan helyszíneket, ahol tudjuk, hogy változtatni tudunk a kialakult állapoton, és ezzel példát mutatunk más területek lakói számára is.
– De hogyan tudnak önök segíteni a helyi embereknek?
– Például közreműködünk abban, hogy az általuk termelt áruk ne a kereskedők közvetítésével jussanak el Európába és Amerikába. Az ottani termények közül több – például a kávé – a legkeresettebbek között van a világon, és ezáltal igen nagy az értéke. A nyereség nagy részét azonban kereskedők zsebelik be, miközben a helyi földművesek alig kapnak ebből valamit. Ez a gyakorlat nem tisztességes az egyre jobban elszegényedő afrikaiakkal szemben. Miközben éjt nappallá téve dolgoznak, hogy a terményeikért kapott kevés pénzből meg tudjanak élni, aközben élőhelyük természeti erőforrásai eltűnnek. Tehát el kell érnünk, hogy közvetlenül ők adhassák el terményeiket a vásárlóknak. Konkrétan Gombéban, ahol rendkívül jó minőségű kávét termelnek, a program beindítása előtt alig kaptak ezért pénzt. De ma már egészen jól keresnek vele. Ez a program hasonlít a fair trade mozgalomhoz, valójában mégsem az, mert ha fair trade védjegy alatt szeretnénk forgalmazni a terményeket, akkor rengeteg licencdíjat kellene fizetnünk. Ehelyett saját logót készítettünk, amelyen a fényképem körül a „Jane Goodall – good for all” (Jane Goodall – mindenkinek jó) felirat olvasható. Ezzel elértük azt, hogy a mi programunkban részt vevő gazdálkodók általában többet keresnek, mint azok, akik a fair trade rendszerben adják el a termékeiket.
– Gyakran látni önt politikusok társaságában. Néhány napja Arnold Schwarzenegger kaliforniai kormányzó publikálta a rövid szöveges üzeneteket továbbító hivatalos Twitter oldalán az önök tárgyalásáról készült képet. Mit gondol, a politikusok valóban meghallgatják önt, vagy csak propagandacélból van szükségük önre?
– Van ilyen is, olyan is. Van, akinek az egész csak színjáték, de olyan is akad, akinek valóban vannak előremutató ötletei, és kész is ezeket megvalósítani. Az ilyeneket segíteni kell abban, hogy nyilvánossághoz jussanak. Meg kell mutatnunk az embereknek, hogy figyeljetek, ez egy jó ember, és jót akar tenni. Arnold Schwarzenegger sokat tett a környezetért, és ebben a felesége, Maria Shriver segítette őt. Aztán olyankor sem szabad csöndben maradnunk, ha olyan alkalom adódik, amikor úgy tűnik, hogy változtatni tudunk a dolgokon. Ilyen volt a koppenhágai klímacsúcs is…
– Amely hatalmas bukással zárult.
– Összességében valóban katasztrofális volt, de valamit sikerült elérni. Sok ország elkötelezte magát az esőerdők megőrzése mellett. Ez azért is fontos, mert a trópusi őserdők rengeteg szén-dioxidot nyelnek el. És ez a legfontosabb módja a globális felmelegedés lassításának. Koppenhága kapcsán az esőerdők megóvásáért álltam ki, amit a norvég kormány indítványozott. Norvégia jelentős összeggel támogatja az erdőmegóvási programunkat, és ebben a Google is közreműködik. A Google Earth szolgáltatás segítségével a helyiek, akiket ellátunk a szükséges műholdas eszközökkel, azonnal jelezni tudják, ha az esőerdőt valamilyen kár érte a környékükön. És ezek a jelzések azonnal megjelennek az internetes térképen, így az egész világ értesül róluk.
– Tehát az afrikaiak közreműködhetnek abban, hogy az országukban lévő esőerdő fennmaradhasson. De mit tudnak tenni azok, akik távol élnek a legveszélyeztetettebb területektől. Mit tehetnek például a magyarok?
– Jelmondatunk, hogy minden egyes ember változtatni tud a világon minden egyes nap. Ez azt jelenti, hogy minden országban el kell gondolkodniuk az embereknek azon, hogyan csökkenthetik az ökológiai lábnyomukat. A nevelést már egészen kicsi korban el kell kezdeni. Épp ezt tesszük a Rügyek és Gyökerek programunk segítségével, amelyben arra biztatjuk a gyerekeket, hogy kövessék az álmaikat és a szenvedélyüket, és tegyék jobbá a földet. Ez az egyesület a helyi gondokra koncentrál. Magyarországon is számos megoldásra váró állatvédelmi és környezetvédelmi probléma van, például a kóbor kutyák és macskák helyzete vagy a gazdasági haszonállatok jóléte. Más módon is segíthetnek. Magyarországon is gyűjthetnek pénzt a távol élők segítésére, vagy vállalhatnak önkéntes munkát, ahogy például Csatádi Katalin is a Kongói Demokratikus Köztársaságban dolgozott.
2010. november 20.
