Kételkedtek feleségük hűségében a középkor keresztes háborúiba induló lovagjai, ezért nehéz vasból kovácsolt, kulccsal záruló erényöv mögé rejtették hitvesük ágyékát. Máig elevenen él ez az elképzelés, de tényleg létezett a durva eszköz, vagy csak ártatlan tréfából született mítosz az egész? E kérdésre ad választ a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum most nyílt kiállítása.
Dinardba indulunk. Írjál! Várni fogunk, ha a második kártyán a czímet addig meg nem adjuk post restante.
E rövid üzenetet Kovács Márta küldte Párizsból Londonban élő barátjának, egy bizonyos Szántó G.-nek 1940 júniusában, Franciaország elestének napjaiban. A képeslap kalandos utat járhatott be az azóta eltelt hetven évben, míg a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum meg nem vásárolta egy amerikai régiségkereskedőtől. Tette ezt anélkül, hogy tudott volna a képeslap magyar eredetéről. A SOM számára ugyanis a lap képes fele volt érdekes, amely a párizsi Cluny Múzeumban őrzött, XVI. századra datált erényövet ábrázolja. A múzeum ugyanis a világon elsőként rendezett kiállítást az erényöv történetének – pontosabban mítoszának – bemutatására.
Az erényöv vagy a tisztaság öve (latinul cingulum castitatis) kifejezés először a VI. századból származó forrásokban tűnt föl. „Mivel pedig a hús veséiben a gyönyör uralkodik, a lelkiismeret gondos bírája, aki a királyok övét megoldotta, kötéllel övezte veséiket, mivel ekképpen mutatta ki nyíltan is, hogy ugyanolyan megvetendők azok, akiknél a tisztaság öve megoldódik” – írja Nagy Szent Gergely. Hasonló mondatokat olvashatunk Alcuintól (VIII. század): „Adományozz nékem ételben-italban megfelelő mértékletességet, erényövet, szív- és szóbéli tisztaságot…” A következő évszázadokban sok szerző műveiben feltűnik a kifejezés, de sehol sem magáról az övről mint a valóságban is létező tárgyról írnak; az erényöv mindenütt az erkölcsi elhatározásból eredő önmegtartóztatás teológiai metaforájaként van jelen.
A hűség tárgyi megpecsételésének motívumával először a XII. században élt rejtélyes írónő, Marie de France írásában találkozhatunk. Guigemar lovag és szerelmese, az öreg király ifjú felesége ágyékukra kötött ruhadarabokkal bizonyítják hűségüket. Minthogy e rongyok könnyűszerrel letéphetők, ez sem több, mint a személyes elhatározás bizonyítéka. Különösen érdekes, hogy Boccaccio mindössze egyetlen helyen említi az erényövet, és ott is szimbólumként. Feltételezhetjük, hogy ha tényleg ismerték volna a durva, vasból kovácsolt eszközt, Boccaccio nem hagyja ki frivol novellagyűjteményéből, a Dekameronból. Pedig nem létezett számára az erényöv tárgyként.
De nem kell a középkori forrásokat bújnunk, elég, ha megvizsgáljuk a kiállításokon bemutatott nemes másolatokat, máris rájöhetünk, hogy az erényövek nem láthatták el a nekik tulajdonított feladatot.
– Ezeket az öveket a keresztes hadjáratok hosszúságát ismerve legalábbis hónapokig, de inkább évekig kellett volna viselniük a hölgyeknek. Ám ha ránézünk az erényövekre, megállapíthatjuk, hogy néhány hónapig sem hordhatták őket – mondja Varga Benedek orvostörténész, a múzeum igazgatója. – Olyan súlyos hámsérüléseket okoztak volna, amelyek pillanatok alatt elfertőződnek. Különösen az ágyékon viselve, hiszen a gyorsan fellépő vérmérgezés megölte volna viselőjét.
A zárral, vaspántokkal szerelt erényöv tehát valószínűleg teljesen ismeretlen volt, mígnem a XVI–XVII. század fordulóján nem írt róla novellájában az akkortájt híresen laza erkölcsű francia királyi udvarban élt Pierre de Bourdaille (aki mellesleg Brantome abbéja volt). Az elbeszélés egy erényöveket áruló firenzei kereskedőről szól. Több párizsi féltékeny férj vásárol is tőle, de élelmes feleségeiknek nem okozhat gondot egy efféle primitív szerkezet. Rögvest lakatost hívatnak, aki álkulcsával felnyitja az övet, és azzal a lendülettel fel is szarvazza a magát előrelátónak képzelő férjet. Az erényöv abszurditásáról, nevetségességéről szól tehát a novella, a felvilágosult enciklopédiaírók azonban mintha nem vették volna észre a belőle áradó iróniát, és lexikonjaikban tényként közölték az erényöv középkorban elterjedt használatát. Diderot és D’Alambert már az ókorba helyezik az erényöv gyökereit enciklopédiájukban: „A görögök és rómaiak szokása volt, hogy a férj megoldotta feleségének övét a nászéjszakán. A modernek között viszont egy olyan ajándék, amelyet a féltékeny férj ad a nászéjszakát követő napon a feleségnek. Mondják, hogy ez a hírhedt s a szexualitást sértő tárgy Itáliából ered, de ez bizonyosan rágalom, hiszen bizonyos, hogy nem Itália volt az egyetlen ország, ahol használták.”
Itália említése korántsem véletlen. Az olasz városállamok a kereskedelmi hegemóniáért folytatott, gyakran piszkos eszközöket sem nélkülöző évszázados küzdelmük során még az erényövet is bevetették. A kiállítás talán legérdekesebb darabja a velencei Palazzo Ducaléban mindmáig eredetiként bemutatott erényöv típusának modellje. Ez az öv azon kevés darabok egyike, amelyek történetét egészen 1548-ig vissza lehet követni, hiszen ekkor került be a Palazzo Ducale fegyvertárának katalógusába. Az erényövet II. Francesco da Carrarának, Padua hercegének tulajdonítják, akit az Il Novello utónévvel különböztetnek meg azonos nevű apjától. Francesco igyekezett kihasználni a Gian Galeazzo Visconti milánói herceg 1402-es halála után támadt politikai űrt, és megpróbálta kiszorítani Velencét a szárazföldről. Nem sikerült, 1405-ben Francesco és fiai fogságba estek, majd megfojtották őket a börtönben. Két héttel később Velence szárazföldi provinciájának nyilvánította Paduát, és a fennhatósága 1797-ig fenn is maradt.
Egy független állam uralkodójának és kisfiainak meggyilkolása még a középkori Itáliában is példátlan gaztett volt, így Velencének indokra volt szüksége. Ezt pedig Francesco szörnyeteggé festésével érte el. A következő évszázadban egyre-másra jelentek meg beszámolók Francesco állítólagos perverzitásairól, kínzókamráiról – és az általa készíttetett erényövről. A propagandagépezet szakemberei azonban elkövettek egy apró hibát. Francesco 1405-ös foglyul ejtésekor elkobozták teljes vagyonát, ingóságait, és jó kereskedőkhöz híven mindent jegyzőkönyveztek a legutolsó kiskanálig. Erényöv azonban nem szerepelt a listán, és később sem hamisították oda.
Az 1405-ös év furcsamód több okból is fontos szerepet játszott az erényöv történetében. Konrad Kyeser ebben az évben megjelent kódexében találjuk az első erényöv-ábrázolást, a mű azonban Pierre de Bourdaille novellájának iróniájával rokon fogantatású. A kódex ugyanis a hadi tudományokról szól, a várfalak, ostromgépek megerősítésének módszereit mutatja be. Az erényövet viselő hölgyről készült metszet pedig az emberi test „erődítését” taglaló fejezetben szerepel, amely elé Kyeser e verset írta: „Lakatot a négylábúakra, kötényt a firenzei asszonyokra. / A tréfa köti össze ezt a csinos sorozatot. / Ajánlom ezeket a nemes és engedelmes ifjaknak.”
Akkor hát sohasem használtak erényövet? Valószínűleg a XIX. századig nem, amikor is egyfajta divattárgyként, a kor magazinjaiban közölt hirdetések csábításának engedve, néhány hölgy önként viselte a rá emlékeztető fémtárgyakat. Ezek természetesen már alig hasonlítottak a középkor számlájára írt vaskos elődeikre, így néhány óráig az ugyancsak akkoriban elterjedt alsónemű fölött már hordhatók voltak. A viselet célja általában a nemi erőszak megelőzése volt, amely a tömegesen munkába álló nőket veszélyeztette a gyárakban, sötét utcákon. Ezek a tárgyak sokáig népszerűek maradtak, még a XX. század tízes éveiben is nyújtottak be Amerikában erényövről szóló szabadalmi leírást.
Ez azonban csak árnyalja azt a tényt, hogy a hagyományos értelemben vett erényöv valójában nem létezett, így a világ múzeumainak többségében ma már a hamisítást valószínűsítő jegyzettel látják el ezeket a műtárgyakat.
– Az erényöv mítosza a XVIII–XIX. századtól kezdve épült föl, és alapvetően meghatározta a középkorról való gondolkodást. A XX. században a tudományos és -népszerűsítő irodalom pedig tartotta ezt a nézetet – mondja Varga Benedek. – Az erényöv legendáját azonban Európa nagy múzeumai segítették életre leginkább a XIX. századtól kezdve. Kiállítható erényöveket produkáltak, amelyek hamisítványok voltak. Nem a múzeumok hamisították őket, hanem jóhiszeműen megvették a hamisított erényöveket. Azáltal, hogy beemelték e tárgyakat a múzeumi térbe, hitelesítették őket, és a tudományosság bélyegzőjét ütötték rájuk. Ez felveti azt a kérdést, hogy a múzeumok milyen mértékben tükrözik és mennyire kreálják a múltat.
A téma frivol volta miatt a rendezők tizenhat éven aluli gyermekeknek szülői felügyelettel javasolják a kiállítás látogatását.
2010. augusztus 7.
