Nagyon fontos a tudományban a humor, hiszen addig ismeretlen kapcsolatot tárhat fel két látszólag távoli dolog között, véli Beck Mihály vegyész akadémikus, akinek most jelent meg kötete Humor a tudományban címmel. A tudományos anekdotákból az tűnik ki, hogy egy kutató nagyságát talán az jellemzi legjobban, mennyire tud nevetni saját gyengeségein.
Beck Mihály vegyész, egyetemi tanár, akadémikus 1929-ben született Szőregen. A Szegedi Tudományegyetemen szerzett kémikusi diplomát, majd 1965-től egyetemi tanárrá nevezték ki ugyanott. Később a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem fizikai–kémia tanszékének vezetője lett, 1982-től 1989-ig az egyetem rektorhelyetteseként, majd megbízott rektoraként dolgozott. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Kémiai Kutatóközpontjának kutató professzora. Szakterülete a fémkomplexek kölcsönhatásainak vizsgálata, a koordinációs kémia és az oszcillációs reakciók. Számos népszerűsítő könyvet írt, a legutóbb megjelentek: Parajelenségek és paratudományok (2004), Than Károly élete és munkássága (2008), Humor a tudományban (2010).
A tudományos anekdoták jelentős része az egyetemi vizsgákhoz kötődik. Valóban ennyire általánosak a könynyed vizsgahelyzetek, vagy csak a szépre emlékeznek az emberek?
– A legtöbb tanár jóindulatból mond humoros dolgokat a vizsgán, ahogy azt én is csakhamar megtapasztaltam. A Szegedi Tudományegyetemen Szabó Zoltán rettegett, de igazságos vizsgáztató volt. Elsőévesként én voltam nála az első vizsgázó kvalitatív analízisből (a kémiának az az ága, amely az ismeretlen minta anyagi összetételét igyekszik megállapítani – M. Cs.). A jegyzetelést befejezve habozva mentem a tábla felé, erre rám szólt: „Kolléga úr, ha ideges, menjen le előbb a Virágba, és igyon egy feketét.” Az első kérdésre mindent elmondtam, amire csak szükség volt, de a második kérdésnél nem jutott eszembe az, amivel pedig sokat foglalkoztam. Szabó professzor rávezető kérdést tett fel, de ebből az tűnt ki, hogy neki sem jutott eszébe a helyes felelet. Nem jött zavarba, megkérdezte a következő vizsgázót, aki szerencsére tudta a megoldást. Korrektségét mutatja, hogy nekem is jelest adott. Egy évvel később a laboratóriumban, korábbi vegyiparistaként, minden héten gondosan elvégeztem a kiadott minták elemzését, és évfolyamtársaimmal ellentétben elegánsan igyekeztem megoldani a feladatot. Viszont minden jegyem elégtelen lett, a megadott hibahatár túlságosan szigorú volt. Minthogy akkor már benn dolgoztam Szabó professzor intézetében, a jegy beírásakor ravaszul átadtam első közleményem első változatát, azt gondolva, hogy majd ezt figyelembe véve nem írja be az elégtelent. Ő ezt mondta: „Kolléga úr, én önt bevezetem a világirodalomba, de ha nem ismétli meg nyáron a méréseket, elbuktatom.” Egész nyáron dolgoztam, de sajnos ismét elégtelenre sikerültek az eredmények. Átadtam az indexet Szabó Zoltánnak, aki ezt mondta: „Kolléga úr, jónál jobbat nem adhatok.”
– Szigorúnak kell lennie egy tanárnak ahhoz, hogy az emléke sokáig fennmaradjon az egyetemen?
– A legnagyobb tudósok általában elnéző vizsgáztatók voltak, Eötvös Loránd például talán egyetlen diákot sem buktatott meg életében. Róla tudott volt, hogy a hallgatókkal folytatott könnyed beszélgetés alapján választja meg a kérdéseit. Egyszer megkérdezte a diákot, aki a villamosságból nem készült föl, hogy hol lakik. Újpesten, hangzott a válasz. És hogy jön be az előadásokra?, folytatta Eötvös. A hallgató megneszelte, hogy a villamos rossz válasz lenne, ezért azt mondta, gyalog. De ha szakad az eső? Akkor kocsin. És ha nincs pénze? Akkor szaladok. És eközben mi szokott csengetni az utcán? A szemetes… a mentők… az olasz cukrász. Eötvös végül feladta, mást kérdezett, és átengedte a hallgatót. De nem csak ő volt, aki értékelte a vizsgázók talpraesettségét. Szalay Sándor fizikus egyszer vizsgáztatott egy diákot, aki felcserélte a mértékegységeket, véletlenül másodpercet mondott centiméter helyett. Megkérdezte a hallgatót, hogy mi az apja foglalkozása. Hentes és mészáros, jött a válasz. És mit szólna ahhoz, hogyha az apja a kolbászt nem rőfben, hanem időben mérné? Azt nem tudom, professzor úr, de ha kirúg, idővel én is kolbászt fogok mérni.
– Ahogy emlékszem, az efféle helyzetekben egyes tanárok felsőbbségüket bizonyítandó nevetnek a diák tévedésein, aki ettől csak még idegesebb lesz, ahelyett hogy oldódna a feszültsége.
– A legnagyobb kutatóktól annyira idegen a megszégyenítés, hogy inkább az önirónia jellemzi őket. Hiszen legtöbbjüknek van valamilyen közismert gyengeségük. Az én szakterületem, a koordinációs kémia egyik legnagyobb alakja, a svájci Alfred Werner, aki 1913-ban Nobel-díjat is kapott felfedezéseiért, nem vetette meg az alkoholt. Egy előadásán felrajzolta a táblára az etilalkohol képletét: CH3-CH2-OH, és azt mondta, hogy ez nagyon veszélyes anyag. Viszont ha elveszünk belőle egy CH2 csoportot, akkor a metilalkoholt kapjuk, amely még veszélyesebb anyag. De a legördögibb anyagot akkor kapjuk, ha még egy CH2 csoportot elveszünk belőle. Így ugyanis csak a H2O, a víz marad. Előfordul, hogy a vizsgákon elhangzó humoros mondatoknak személyes, sőt családi indíttatásuk van. Ötven évvel ezelőtt fél évet tölthettem Jannik Bjerrum intézetében Koppenhágában. Az ő apja, Niels Bjerrum is híres kémikus volt, aki a XX. század elején a sav-bázis folyamatok elméletét megalkotó Johannes Bronsteddel együtt pályázott a koppenhágai egyetem professzori címéért, és alulmaradt. Később Bronsted – aki ezért nem kedvelte az idősebb Bjerrumot – az ifjabbikat vizsgáztatta az egyetemen. Bronsted olyan kémiai problémára kérdezett rá, amellyel az idősebb Bjerrum is foglalkozott, fia pedig így kezdte a feleletet: „Apám szerint…” Erre közbeszólt Bronsted: „És a kedves édesanyjának mi erről a véleménye?”
– A nevetés nem mindig okoz örömet mindkét félnek. A tudományos közösség sokszor úgy zár ki egy kutatót önmagából, hogy eközben nevetségessé teszi nézetei miatt.
– Sajnos a tudományban gyakran összekapcsolódik a tragédia és a humor. Én tragikomikusnak tekintem az olyan eseteket, emberi sorsokat, amikor korábban megbecsült kutatók nem veszik észre, nem hajlandók észrevenni a tévedésüket. Magyarországról is tudok például vagy fél tucat tudóst, a világból pedig rengeteget, akik megcáfolták Einstein relativitáselméletét.
– Ha ilyen sokaknak sikerült már, akkor nem lehet túl nehéz megcáfolni a relativitáselméletet…
– No igen. Ezekkel csak az a baj, hogy fogalmuk sincs arról, amit tudni vélnek, viszont valami nagyot szeretnének alkotni. Ez természetes, mindenki nyomot akar hagyni maga után a tankönyvekben. Minthogy Einstein a XX. század legnagyobb hatású tudósa, magától értetődik, hogy aki igazán nagyot akar dobni, annak őt kell megcáfolnia, és így a helyébe léphet. Igazán nagy bölcsesség kell annak fölismeréséhez, hogy nem mindig sikerül a világrengetés. E „cáfolatok” esetenként politikai töltetűek. Hitler hatalomra jutása után Németországban egész könyv jelent meg száz fizikus nevével a relativitáselmélet hamisságáról. Einstein erre csak annyit mondott, hogy ha nem száz, csak egy lenne, akkor foglalkoznék vele.
– Nem teszik komolytalanná a kutatók munkásságát a humoros esetek?
– Nem, sőt a humor rendkívül fontos a tudományos munka során. A humor ugyanis olyan kapcsolatot fed fel két dolog között, amely nem kézenfekvő. Ez pont olyan, mint a tudományos fölfedezés: nem nyilvánvaló, addig nem ismert összefüggéseket tárunk föl. Ezt nagyon jól ismerte föl Arthur Koestler, aki biszociációnak hívta a látszólag távoli dolgok közötti kapcsolat megtalálását.
– Koestler is tragikomikus alakja a tudománytörténetnek…
– Igen, az ő személyes tragédiája akkor következett be, amikor a parajelenségekkel kezdett kacérkodni. Kritika nélkül elhitte az összes marhaságot a gondolatolvasástól Uri Geller tevékenységéig. Emellett azonban meg vagyok győződve róla, hogy fő műve, a Sötétség délben nélkül a Szovjetunió sokkal később dőlt volna össze. Sok nyugati értelmiségit fordított el ugyanis a kommunizmustól azzal, hogy kimutatta annak szörnyű oldalát. Nagyon nehéz azt megmagyarázni, hogy miért hajlamosak a legnagyobb elmék is a legnagyobb bolondságok elfogadására. Talán abban rejlik a magyarázat, hogy a világ a maga teljességében fölfoghatatlan az ember számára. Aki mást mond, az nem tudja, mit beszél. Koestler világosan kifejti, hogy a fizika fölfoghatatlansága vezeti az embert arra, hogy a képzelt dolgokat is elfogadja. Csakhogy nagy különbség van a fölfoghatatlan, de bizonyított, illetve a nem bizonyított dolgok között.
– Sok magyar tudományos anekdota szól az Amerikába emigrált fizikusokról. Nehezen hihető azonban, hogy miközben az atombombát fejlesztették, olyan sok humoros eset történt velük, mint az e történetekből kiviláglik. Igazak ezek az anekdoták?
– Többször találkoztam Wigner Jenővel, és megemlítettem neki azt a közismert történetet, amikor az amerikai atomenergia-bizottság ülését Teller Ede javaslatára magyarul tartották, mert az elnökön kívül mind a négy tag, Neumann János, Szilárd Leó, Wigner Jenő és maga Teller magyar volt. Wigner azonban csak nevetett ezen a történeten, mert, mint mondta, ő sosem volt tagja az atomenergia-bizottságnak, csak egy albizottságban dolgozott. Vigyázni kell tehát az anekdotákkal, mert nem mindegyik történt meg – bár gyakran jól jellemzik a körülményeket, így meg is történhettek volna. Wigner remek ember volt, egyik beszélgetésünk alkalmával valahogy szóba került Vörösmarty Mihály A vén cigány című verse. Wigner kívülről tudta a verset, és el is szavalta. Tovább beszélgettünk az emigrált magyar tudósokról, mire Wigner széttárta a karját, és megkérdezte: hát magyar vagyok én? Visszakérdeztem, hogy tud-e angol verset kívülről. „Nem” – volt a felelet. Ezzel a kérdés el volt döntve.
– Nem minden valótlanságot állító tudományos közlemény sorolható az áltudományok közé, mert alkalmanként maguk a kutatók írnak ilyeneket. Mi a céljuk ezzel?
– Gyakran az emberi hiszékenység leleplezése. Én nagyon szeretem e koholmányokat, mert ahhoz, hogy valaki hihető koholmányt írjon, fölkészültség kell, akárcsak a leleplezéséhez. Korábban én is írtam koholmányt a hideg fúzió rejtélyéről. A hideg fúzió akkor jön – pontosabban jönne – létre, amikor nehézvizet, azaz deutériumot elektrolizálunk palládiumelektródok között. Martin Fleischmann, aki híres elektrokémikus volt, 1989-es közleményében azt állította, hogy sikerült megvalósítania a hideg fúziót, amely olcsó és szinte kimeríthetetlen energiaforrással kecsegtetett. Csakhamar kiderült azonban, hogy nem működik. A cikkemben azt állítottam, hogy beszereztünk polivizet a Nem Létező Vegyületek Laboratóriumából. Erről a múlt század hatvanas éveiben azt gondolták, hogy sok vízmolekula összekapcsolódásával jön létre, de ez is humbugnak bizonyult. Azt írtam, hogy ha a polivízben a hidrogénionokat részlegesen deutériumionokkal cseréljük ki, akkor megfelelő koncentrációnál végbement a hideg fúzió. Nagyon jó kis koholmány volt, megjelent angolul is, de nem gondoltam, hogy lesznek, akik komolyan veszik. Ám csalódnom kellett, mert aztán sok megkeresés, érdeklődés érkezett, néhány kollégám is elbizonytalanodott, sőt egy amerikai üzletember már a termék forgalmazására is vállalkozott volna. Egy jól megírt áltanulmánnyal könnyen be lehet csapni a laikusokat, esetenként még a szakembereket is.
– Írtak már olyan koholmányt, amely véletlenül beigazolódott?
– Egy tanulmány azt állította, hogy a tücsökciripelés frekvenciája függ a hőmérséklettől, így a tücsköket élő hőmérőként lehet használni. Ez a cikk is egy folyóirat április 1-jei számában jelent meg, és a szerkesztők külön fölhívták a figyelmet erre. Még nem létező céget is alapítottak, amelytől tücsköket lehetett rendelni hőmérőnek. Később azonban kiderült, hogy bizonyos körülmények között tényleg függ a hőmérséklettől a ciripelés frekvenciája, hiszen melegben a tücsök életműködése felgyorsul. Ebből látszik, hogy nagyon jó szakembernek kell lenni ahhoz, hogy olyat állíthassunk, amely biztosan hamis.
2010. október 16.
