A tudománytörténet, sőt a kultúrtörténet egyik legnépszerűbb területe az orvoslás históriája. Ennek oka talán az emberek vonzalma a viszolygás iránt. Bár tartunk a betegségektől, különösen, ha annak látható jelei vannak, mégis érdeklődünk irántuk. Szemünket eltakarjuk a kezünkkel, ha a középkori pestisjárványokról, ércsapolásról van szó a televízióban, de ujjaink között azért ki-kilesünk a képernyőre. A régi korok ma már barbárnak tűnő gyógyítási módszerei és eszközei láttán érzékelhetjük talán a legszembetűnőbb módon a tudomány utóbbi kétszáz évben végbement fejlődését.
Mindezek miatt a medicina és a tőle elválaszthatatlan gyógyszerészet történetével foglalkozó munkák mindig érdeklődésre tarthatnak számot. Bayer István könyve, A gyógyszerészet kialakulása és fejlődése az orvosságok teljes történetét öleli föl. Ekkora ismeretanyag bezsúfolása egy igencsak vékony (függelékek nélkül mindössze 170 oldalas) könyvbe áldozatot kíván. A szerző bevallottan vázlatos történetet ír, így gyakoriak a kétbekezdésnyi, alig néhány sort kitevő fejezetek. Az oldalanként két-három kisméretű kép is erősíti az olvasó érzését, hogy kevéssé ismeretterjesztő, mint inkább tankönyvet tart a kezében.
A szerző tudományos felkészültsége azonban megkérdőjelezhetetlen. Bayer István az Országos Gyógyszerészeti Intézet alapító főigazgatójaként az ENSZ genfi kábítószerügyi főosztályán és a világszervezet kábítószerügyi bizottsági elnökeként is dolgozott. A kötet szakmai alapossága és számos gyógyír kevéssé ismert, néhol kalandos története így kárpótolhat a szerkesztés gyengeségeiért.
A quinquina a XVII. századi francia udvarban annyira népszerű volt, írja Racine 1687-ben, hogy az étkezések után kávéval és csokoládéval kínálták a vendégeknek. A szert, amely a cinchona (kinin) írásmódban vált ismertté, csodaszerként kezelték, bár ízesítés nélkül szinte elviselhetetlenül keserű volt. Nevét a legenda szerint a fél évszázaddal korábban élt Chinchona grófnőről, a perui alkirály feleségéről kapta, akit kigyógyított halálosnak vélt lázas betegségéből. Spanyolországban ezért polvo de la condesaként (a grófnő poraként) terjedt el, bár neve csakhamar jezsuita porra változott, minthogy a jezsuiták szervezték meg először jól jövedelmező kereskedelmét. A kínafa porított kérge, pontosabban hatóanyaga, a kinin évszázadokig a malária egyetlen hatásos orvossága volt. Európában, ahol a klíma miatt ritkábban fordult elő a malária, általános lázcsillapító hatása miatt keresték. Bár a fertőző betegségek okát még nem tudták gyógyítani, a kininnel legalább az egyik legveszélyesebb tünetet, a magas lázat csillapítani lehetett. A hatalmas kereslet miatt megjelent az addig csak a dél-amerikai Kordillerákban növő kínafa konkurenciája is, és szerte a trópusokon termeszteni kezdték a növényt. A hatóanyag 1820-as felfedezése után már az izolált kinint árusították, amely még vagy száz évig a legfontosabb gyógyszerek egyike maradt. Az 1937-ben Magyarországon törzskönyvezett 4512 gyógyszer közül még 178 hatóanyaga a kinin volt. A XX. században jelentősége fokozatosan csökkent, új maláriagyógyszerek és lázcsillapítók jelentek meg, az antibiotikumok pedig már nemcsak a tünetet gyógyították, de a kórokozókat is elpusztították – többek között ezt tudjuk meg Bayer István könyvéből.
(Bayer István: A gyógyszerészet kialakulása és fejlődése. Galenus Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 3900 forint)
2010. szeptember 25.
