Sokan talán csak az utóbbi napokban hallottak először a vörösiszapról, pedig e mérgező hulladék százhúsz éve az alumíniumgyártás legsúlyosabb tehertétele. Írásunk a világszerte köbkilométeres léptékben keletkező mérgező sár kapcsán leggyakrabban felmerülő kérdéseket igyekszik megválaszolni.
Hogyan keletkezik a vörösiszap?
A vörösiszap a timföldgyártás nagy mennyiségben képződő mellékterméke. A timföld az alumíniumgyártás alapanyaga. Létrejöttének végső soron az az oka, hogy az iparilag hasznosítható alumíniumot tartalmazó bauxit rendkívül sok szennyező anyagot tartalmaz. Tömegének jelentős része, harminc–hatvan százaléka vas-oxid, ennek vörös színe festi meg a bauxitot és később az iszapot is. Az alumíniumipar szempontjából értékes alumínium-oxidot úgynevezett lúgos feltárással vonják ki az ásványból.
A rozsda is vas-oxid, mégsem veszélyes hulladék. Van más is a vörösiszapban?
Igen, a vas-oxidon kívül sok más, ipari szempontból értékes anyagot is tartalmaz. Közülük több nehézfém, például a cirkónium, a titán, a gallium gazdasági értelemben fontos anyagok. Az iszap ezenkívül krómot, vanádiumot, nikkelt, rezet, mangánt, ólmot, cinket is tartalmaz. Az iszap folyékony frakciója pedig nagyrészt nátrium-hidroxid.
Mi okozza a veszélyességét?
A vörösiszapnak szinte alig van olyan összetevője, amely valamilyen módon ne lenne ártalmas a környezetre és az élővilágra. Az alumínium-oxid feltárása (kivonása) nátrium-hidroxidban való oldást jelent, amely az egyik legerősebb lúg; az élő szervezetekre gyakorolt hatását régi köznyelvi elnevezései, a marólúg és a marónátron is jól mutatják. A feltárás nátrium-aluminát formában oldatba viszi az alumínium nagy részét, és hátramarad a vörösiszap.
Nem csak a savak marnak?
Bár általában a savakkal társítjuk a maró hatást, a lúgok legalább annyira veszélyesek. Kémiai értelemben a vízzel való viselkedés a különbség közöttük. A lúgok protont (hidrogéniont) vehetnek fel a vízmolekulától, míg a savak protont adhatnak át neki. Élő szervezetekkel érintkezve mind az erős savak, mind az erős lúgok sérülést okoznak. A nátrium-hidroxid feloldja a bőrt, és még súlyosabb marást is képes okozni. Különösen a szembe kerülő lúg ártalmas, az ilyen balesetek gyakran vakulással végződnek.
Mi történik a vörösiszappal az alumínium kivonása után?
Zagytározókba helyezik, mivel hasznos nyersanyagok is vannak benne. Csakhogy Magyarországon gyakorlatilag nem nyerik ki ezeket a fémeket, mert nem gazdaságos. A lúgosság idővel csökken, hiszen a levegőben lévő szén-dioxid beoldódik a folyadékba, ahol a nátrium-hidroxiddal reagálva nátrium-karbonát (szóda vagy sziksó) jön létre. Ennek is lúgos a kémhatása, de gyengébb, mint a nátrium-hidroxidé. Sajnos a néhány napja kiömlött zagynak nem volt elég a tárolási idő ahhoz, hogy benne az összes nátrium-hidroxid átalakulhasson karbonáttá, így a vörösiszap maró hatású maradt.
Miért károsak a nehézfémek?
A nehézfémek felszívódnak a növényekbe, így bekerülnek a táplálékláncba, ezért átfogó kármentesítés nélkül nem képzelhető el a jövőben az érintett terület mezőgazdasági hasznosítása. A nehézfémek számos módon károsíthatják az élőlényeket. Természetes módon nem, illetve nagyon lassan ürülnek, így felhalmozódnak a szervezetben. Károsítják a nyálkahártyát, gátolják sok enzim működését. Több nehézfém idegméregként hat, így idegi károsodást okoz. Az immunrendszerben fontos szerepet betöltő sejtek és ellenanyagok működésében is károkat okoznak, és a rosszindulatú daganatok kialakulását is elősegíthetik.
Van-e egyéb tanulsága a katasztrófának a zagytározók jövőbeni üzemeltetésére vonatkozóan?
A tározó sarkánál szakadt át a töltés. E jelenség nem ismeretlen a fizikában. A kereskedelmi repülés hajnalán szögletes volt a repülőgépek ablaka, és leggyakrabban a sarkoknál kezdődött az anyagfáradás. A gyakori ablaktörést ovális ablakok beszerelésével lehetett megelőzni. Az ovális peremű tározók feltehetően ellenállóbbak lennének.
Mit lehet tenni a terület újbóli életre keltése érdekében?
Az érintett termőföld megtisztítása nem lehetséges, csak teljes talajcserével lehet újból termőképessé tenni a földeket. Hasonlóan szennyezett volt a talaj a nagytétényi Metallochemia gyár telephelyén. A rendszerváltás előtt működő fémfeldolgozó ott is végletesen beszennyezte a talajt nehézfémekkel. A mostani katasztrófa azonban negyven négyzetkilométerre terjed ki, így az egyméteres mélységre értendő talajcsere negyvenmillió köbméter földet jelent. Ennek az elhelyezése is megoldásra vár.
Beszélnek sugárzásról is. Olyasmit képzeljünk el, mint a csernobili katasztrófa idején volt?
A vörösiszap radioaktivitása, bár gyakran hivatkoznak rá mint környezeti kockázati tényezőre, nem jelentős, ezért nem ez jelenti a fő veszélyforrást. Mértéke össze sem hasonlítható például az uránbányászat során keletkező zagy aktivitásával. A vörösiszap nem radioaktívabb, mint bármely más fém feldolgozásának melléktermékei.
A tározót üzemeltető cégnek csak filléres biztosítása volt. Nem kötelező a veszélyes anyagokat kezelő vállalatoknak a károkozás várható mértékével arányos biztosítást kötniük?
A hatósági engedélyezés mellett minden gazdálkodó szervezet, amelynek tevékenysége során veszélyes hulladék keletkezik, illetőleg tevékenységi körében veszélyes hulladék kezelésével foglalkozik, köteles a keletkező, illetve a kezelt hulladék mennyiségével arányos fedezetet biztosítani, illetőleg adott esetben felelősségbiztosítást kötni az okozható károk felszámolására, illetve a veszélyes hulladék ártalmatlanítására. A biztosíték formáját, mértékét, feltételeit, elszámolását a törvény rendelkezései szerint egy később megalkotandó kormányrendeletnek kell (pontosabban kellene) szabályoznia.
Akkor miért nincs biztosítása?
Mert a szükséges kormányrendeleteket 1995 óta nem alkották meg, és ma sincs ilyen. Létezik egy veszélyes hulladékokról szóló kormányrendelet, amely szerint engedélyhez kötött hulladékkezelési tevékenység olyan gazdálkodó szervezeteknek engedélyezhető, amelyek a külön jogszabályban meghatározott mértékű biztosíték, pénzügyi garancia meglétét igazolják. Minthogy ilyen jogszabály nincs, ez a rendelet is teljesen hatástalan ebben a kérdésben.
Tehát semmi sem kötelezi a cégeket a biztosításra?
A környezetvédelmi felügyelőségek igyekeztek lépni az ügyben, és a jogi szabályozatlanságot orvosolandó egyedi hatósági határozatok útján biztosítás megkötését írták elő bizonyos cégeknek. Formailag e határozatok jogossága vitatható, hiszen nincs mögöttük az egyértelmű jogszabályi háttér. Ugyanakkor ezek a határozatok, bár a leírt jogtól eltérnek, a törvény szellemével nagyon is egybevágnak.
Az Európai Unió tagjai vagyunk. Nem tisztázza a kérdést uniós jogszabály?
Az Európai Unió környezeti felelősségről szóló irányelvét 2007-ig kellett átültetni a tagállamok nemzeti törvénykezésébe. Magyarország azon kevés tagállamok között volt, amelyek idejében megtették ezt, méghozzá viszonylag szigorú formában. A megalkotott magyar törvény ugyanis nem engedi meg a kárt okozó cégnek a mentesülést a felelősség alól, csak viszonylag szűk keretek között. Az uniós irányelv úgy fogalmaz, a tagállamok döntésén múlik, hogy mentesülhet-e a felelősség alól a környezetkárosítást okozó cég, ha rendelkezett engedéllyel, és a technikailag elérhető legfejlettebb módszereket alkalmazta. Hazánk szabályozása ezt nem teszi lehetővé, tehát a törvény értelmében az alumíniumgyártó cég nem háríthatja el a felelősségét például a meglévő engedélyre hivatkozva. Az Európai Unió irányelve pénzügyi biztosítékokról szóló passzust is tartalmaz. E szerint a tagállamok intézkednek annak érdekében, hogy ösztönözzék a pénzügyi biztosítékok és azok piacának a megfelelő pénzügyi szereplők általi fejlesztését. Ez tehát semmilyen kötelező érvényű rendelkezést nem tartalmaz a biztosítás módjára, mértékére vonatkozóan. Az európai jogba tehát gyakorlatilag nem ütközik az, ha egy ilyen veszélyes tevékenységet végző cégnek nincs biztosítása.
A kérdések megválaszolásához a következő szakemberek segítségét vettük igénybe: Bajnóczy Gábor, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem kémiai és környezeti folyamatmérnöki tanszékének docense; Bándi Gyula, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem környezetjogi és gazdasági szakjogok tanszékének vezetője; Kiss Csaba környezetvédelmi szakjogász, az EMLA Környezeti Management és Jog Egyesület igazgatója; Kovács József, az Iparfejlesztési Közalapítvány hulladékgazdálkodási szakmérnöke. Segítségüket köszönjük!
2010. október 9.
