Huszonöt évvel ezelőtt, 1983 októberében Joe Farman, az Antarktiszon lévő brit Halley Bay kutatóállomás meteorológusa a Déli-sark fölötti magas légköri ózonkoncentráció drasztikus csökkenésére lett figyelmes. A Nap káros sugarait kiszűrő ózon fele eltűnt, mondhatni, kilyukadt az ózonréteg. Farman először maga sem hitte el mérési eredményeit, hiszen mindaddig úgy gondolták, hogy az ózonréteg vastagsága nagyjából állandó. Régi mérőeszköze helyett újat hozatott, és egy évvel később megismételte a mérést. Az ózonlyuk egy év alatt még nagyobb lett. A meteorológus úgy vélte, hogy az ózonlyuk nem természetes úton jött létre, hanem az emberi tevékenység következtében a légkörbe jutó freonok és más gázok pusztítják a három oxigénatomból összekapcsolódott ózonmolekulákat.
3
milliméter vastag réteget alkotna mindössze az ózon, ha a légkörben lévő összes molekula a tengerszinten gyűlne össze. A felső légkör 17 és 50 kilométer közötti magasságban lévő rétege, a sztratoszféra hatszor több ózonmolekulát tartalmaz, mint a talaj menti levegő, százezer részecskéből mégis csak egy ózonmolekulát találunk.
350 milliárdszor
kisebb a Föld felszínén az UV-B-sugárzás mértéke az ózonrétegnek köszönhetően, mint a felső légkörben. Az élő szervezetekre legveszélyesebb hullámhosszú ibolyántúli sugárzást, az UV-C-t pedig teljes egészében kiszűri az ózonréteg, így az csak 35 kilométeres magasságig közelíti meg a felszínt. A felső légkör ózontartalma állandó körforgásban van. Az elnyelt ultraibolya sugárzás hatására a kétatomos oxigénmolekulák szabad oxigénatomokra bomlanak, amelyek igen reakcióképesek, így egy másik oxigénmolekulával egyesülve háromatomos ózonmolekulákat hoznak létre. E molekulák újabb sugárzást elnyelve elbomlanak, és a ciklus újból kezdődik.
25
éves volt az a Dobsonmeter, amellyel Joe Farman felfedezte az ózonlyukat. E tudományos szenzáció kényelmetlen helyzetbe hozta az amerikai űrkutatási hivatalt, a NASA-t, hiszen ők a légkört a nap huszonnégy órájában figyelő modern meteorológiai műholdjaikkal nem vették észre az ózontartalom esését. A hibát az okozhatta, hogy a koncentráció olyan alacsonynak tűnt, hogy az adatelemző számítógép mérési hibának vélte, és nem törődött vele.
100 000
ózonmolekulát képes elbontani egyetlen klóratom, amely az emberi légszennyezés következtében jut a magas légkörbe, és ott az ibolyántúli sugárzás hatására elbomlik. Az ózonpusztító hatás –43 Celsius-fok alatt a legnagyobb, ezért az Antarktisz fölött alakult ki először az ózonlyuk, hiszen ott –62 Celsius-fok a sztratoszféra hőmérséklete.
26 millió
négyzet-kilométeres volt a Déli-sark fölötti ózonlyuk kiterjedése 2006 októberében. A lyuk mérete éves ritmusban változik, szeptember–októberben a legnagyobb, november táján általában bezárul. Az 1987-es montreali jegyzőkönyvnek megfelelően az ózonréteg pusztulásáért leginkább felelős halogénezett szénhidrogén (CFC)-gázokat a kilencvenes évek elején nagyrészt kivonták a törvényes forgalomból, illegális kereskedelmüket azonban évi 25 ezer tonnára becsülik. Bár az intézkedések hatásosnak bizonyultak, és az Antarktisz fölötti ózonkoncentráció újra növekedésnek indult, a meteorológusok csak 2068-ra várják, hogy megközelíti a nyolcvanas évek szintjét.
2008. október 25.
