Az esküvői meghívónkat otthon készítettük. Könynyen ment a dolog, csak az idézet kérdésében alakult ki némi vita. Én a „Csak a Puffin ad neked erőt és mindent lebíró akaratot” mellett voltam, de alulmaradtam. Végül Ingmar Bergman mellett döntöttünk, a többiek szerint ugyanis a Kincs, ami nincs című film nem volt elég fennkölt ilyen jeles alkalomra. Lehet, de ennél jobban semmi nem fejezte volna ki fiatalkorunk meghatározó közös élményét – a Bud Spencer–Terence Hill-jelenséget.
Nem tudok érveket felsorakoztatni Carlo Pedersoli (és barátja, Mario Girotti, azaz Terence Hill) filmjei mellett. A Bud Spencer néven híressé vált színész, volt úszóbajnok és vízipólós alakításai burleszket idézően egyszerűek. Jön a mackószerű, angyallelkű behemót (vele van vékony, fürge társa), és ellátják a rosszfiúk baját. Ők pedig, mielőtt elájulnának, húsz letaglózó pofon után is felállnak, mintha mi sem történt volna. Vér nem folyik, a legkomolyabb sérülés, amikor a bandafőnök egyenként kiköpi mind a negyven fogát.
És mégis. Nem tudok szabadulni e filmek bűvköréből. Adhatják bár a legújabb hollywoodi kasszasikereket, ha egy másik adón a Nincs kettő négy nélkül vagy társai mennek, muszáj megnéznem. Pedig tudom kívülről az összeset.
Emlékszem, hétéves lehettem, amikor az azóta persze már bezárt pesterzsébeti Tátra moziban először láttam a Piedone Hongkongban című alkotást, miközben a mozi előtt áruló öreg, fejkendős nénitől vett sózatlan pattogatott kukoricát ettük. Tízéves koromig még követni tudtam, hogy addig hétszer néztem meg a filmet, de azóta elvesztettem a fonalat. Mára valószínűleg megelőzte az És megint dühbe jövünk, amely csak az élelmes magyar címadó miatt tűnik az alapmű, a Különben dühbe jövünk folytatásának, valójában semmi közük egymáshoz.
E film címét választotta Carlo Pedersoli életrajzi könyve címéül is. Vannak sztárok, akik szellemírókkal fiktív életrajzot íratnak maguknak, amely inkább romantikus nagyregényre hasonlít, és ők igazi hősök benne. Ez az írás nem ilyen. Végig egyes szám első személyben mesél Bud – mert ő írta, nagyon hiszem. Anekdotákat fűz lazán egymás után, nem törődik a történet elejétől a végéig érő ívvel. Ez sokat segít a könyvnek, bárhol felütjük és elolvasunk egy-két oldalt, máris kerek, üdítő történetet kapunk.
Megtudhatjuk, hogy Carlo apósa is filmes körökben mozgott, producer volt. Amikor Fellini Az édes élet című filmjén dolgozott, társa a kezdeti veszteségeket látva ki akart szállni a filmből. Az após kapott az alkalmon, és egy éttermi szalvétán aláíratta vele a jogok átruházását. Amint azt tudjuk, a mozi egyike lett a filmtörténet klasszikusainak, mai áron nyolcvanmillió eurót hozott csak Olaszországban. A Paramount szerette volna forgalmazni Amerikában. A stúdió olasz származású főnöke el is repült, hogy nyélbe üssék az üzletet, Pedersoli apósa azonban ridegen bánt vele. Amikor az kérdőre vonta emiatt, csak ennyit mondott: „Joe, te nem is vagy igazi amerikai. Már két napja megmutattam neked a filmet, de te még mindig nem mutattál nekem egy dollárt se.”
Mario Girottihoz fűződő barátságának valódi története talán illúzióromboló lesz néhány olvasónak. Valóban jó barátok, mégsem voltak soha együtt sülve-főve. Negyven évig dolgoztak együtt, szinte mindenben egyetértettek, de a forgatások után mindketten mentek haza a családjukhoz, nem töltötték együtt minden percüket. Pedersoli, miközben magát afféle szerencsés amatőrnek tekinti, Girottit nagy és profi színésznek tartja.
Bár Carlo bunyós filmeket csinált (pontosabban csak ilyeneket kellett volna csinálnia), mégis végtelenül szelíd világ árad belőlük, ahogy a könyvből is. Kérdéses, hogy a föld más tájain, közöttük Olaszországban, néhány évtized múlva ki emlékszik majd Piedonéra. De az biztos, hogy mi, magyarok soha nem feledjük őt. És ez jó, hiszen a pisztácia elfogyott, csokoládé nem is volt.
(Bud Spencer: Különben dühbe jövök – Önéletrajz. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2010. Ára: 3490 forint.)
2011. január 8.
