A nyugati társadalom döbbenten áll az utóbbi években egymást követő iskolai gyilkosságok előtt. Vajon mi játszódhat le az átlagos tizenévesek és fiatal felnőttek elméjében, ami érzéketlen gyilkossá teszi őket?
Matti Saari huszonkét éves szakácstanoncot hétfőn kihallgatta a Finnország délnyugati részén lévő kisváros, Kauhajoki rendőrsége. Saari feltöltött az internetre egy videót, amelyen Walther P–22-es típusú pisztolyával lövöldözik az erdőben. A kihallgatás után elengedték, még fegyvertartási engedélyét sem vonták vissza. Mint később kiderült, Saari másik videofelvételt is közzétett a világhálón. Ezen, mielőtt lövéseket adott volna le pisztolyával, a kamera felé fordulva azt mondta, hogy „te fogsz legközelebb meghalni”.
Kedden fekete ruhát és símaszkot öltött, majd a helyi vendéglátó-ipari főiskolán megölt tíz embert, végül öngyilkos lett.
A kilenc évvel ezelőtti iskolai lövöldözés óta, amikor Eric Harris és Dylan Klebold tizenhárom embert ölt meg az egyesült államokbeli Colorado államban lévő Columbine középiskolában, számos pszichiáter és kriminológus próbálta megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Bár az általunk megkérdezett elmeorvosok hangsúlyozzák, hogy minden eset egyedi, megbízható diagnózist felállítani szinte lehetetlen a beteg részletes vizsgálata és a kórtörténetek beható ismerete nélkül, néhány kórkép nagy valószínűséggel szerepet játszhatott a gyilkosságok elkövetésében. Akár egy egészséges ember agysérülése is vezethet erőszakos viselkedéshez. A neurológusok szerint az agy érzelmeket, erőszakosságot, illetve védekező viselkedést irányító része, a limbikus rendszer károsodása kiválthatja az agresszivitás növekedését.
Alapvetően eltérő indíttatásból ölnek a sorozatgyilkosok, akik alkalmanként csak egy áldozattal végeznek, és a tömeggyilkosok, akik egyszerre öt vagy annál több embert mészárolnak le. A sorozatgyilkosok sötét, sokszor szexuális örömöt éreznek a gyilkosságok alkalmával, és anélkül ölnek gyakran éveken keresztül újra és újra, hogy öngyilkos hajlamaik lennének. A tömeggyilkosok – például a virginiai műszaki egyetemen tavaly harminckét embert lelövő dél-koreai származású Cso Szjunghui – viszont hosszasan tervezik tettüket, és hideg fejjel, örömtelenül hajtják végre „kiterjesztett öngyilkosságukat”. Viselkedésüket nihilizmus jellemzi, hiszen nem szándékoznak életben maradni.
A legtöbb elmeorvos szakértő egyetért abban, hogy a narcisztikus személyiségzavar az egyik legfőbb pszichikai betegség, amely e gyilkosokat vezérli. A narcizmusban szenvedő beteget az önértékelés végletes bizonytalansága jellemzi. Időnként irreálisan magasra, máskor túlságosan alacsonyra értékeli saját képességeit, tulajdonságait. Kórosan keresi az elismerést, elvárásai azonban túlzóak, így szükségszerűen nem kapja meg azt a tiszteletet, amelyet jogosnak vél. Az emiatt érzett állandó frusztráció agresszióba csaphat át, ekkor személyiségében együtt jelenik meg a gyilkosságra és az öngyilkosságra mutató hajlam. A narcisztikus személyiségzavarban szenvedők képtelenek kialakítani normális emberi kapcsolatokat, szüleiket nagyon tisztelik, így agreszszivitásuk jellemzően idegenek ellen irányul.
E betegek elismerésként élik meg a tettüket övező várható médiafigyelmet, bár akkor már nincsenek életben. Valószínűleg ez a vágyott hírnév a legfontosabb indítékuk. Az egyik columbine-i gyilkos hátrahagyott üzenetében azzal büszkélkedett, hogy ezért a sztoriért biztosan kapkodni fognak a hollywoodi rendezők. Igaza lett. Gus van Sant 2003-ban mutatta be a történteket feldolgozó Elefánt című filmjét.
A mészárlás után a hatóságok harminchét, Amerikában történt iskolai erőszakos eseményt tekintettek át 1974-től 2000-ig. Kiderült, hogy a támadók több mint a felénél állapítottak meg előzőleg különösen súlyos depressziót, és negyedük alkohol-, illetve drogproblémákkal küzdött. A gyermek- és fiatalkori depresszió nehezen felismerhető, hiszen tünetei sokkal rejtettebbek, mint a felnőttkori betegségé. Kevésbé búskomorsággal, inkább befelé fordulással és agresszivitással jár.
Kevéssé ismerjük azokat a gyermekkori traumákat, amelyek ugyancsak agresszióra sarkallhatták az elkövetőket. Cso Szjunghui kisfiúk molesztálásáról szóló történeteket írt, amelyek a gyilkosságokat követő napon már olvashatók voltak az interneten. Ez nem bizonyítja, hogy Cso maga is átélt hasonló abúzust, de a lehetősége fennáll. A fiatal korban elszenvedett sérelmek gyakran az áldozatok lelki elszigetelődéséhez vezetnek, erőtlennek érzik magukat, és elégtételre vágynak.
Egyetlen célja van az elkövetők utólagos pszichiátriai értékelésének: a következő hasonló támadás megelőzése. Ehhez az iskola pszichológusának vagy a tanároknak fel kell ismerniük a személyiségzavar kezdeti jeleit. A korábbi támadókról tanáraik általában csak azt tudták elmondani, hogy szótlanabbak voltak társaiknál, a családjukat kikérdezve azonban kiderült, hogy szinte állandóan mérgesek voltak valamiért, és gyakran elmeorvosi kezelés alatt álltak.
A csend bajt jelez – nyilatkozta Michael Welner, a New York-i orvostudományi egyetem pszichiátriaprofesszora a Time magazinnak. A harag és a düh nőttön nő, a beteg pedig elszigetelődik, és egyre nagyobb megvetést érez mindenki iránt.
A cikk elkészítéséhez telefonon beszélgettünk Boncz Istvánnal és Tényi Tamással, a Szegedi Tudományegyetem pszichiátriai klinikája, illetve a Pécsi Tudományegyetem pszichiátriai és pszichoterápiás klinikája elmeorvosaival.
2008. szeptember 27.
