Köszönjük szépen, nem kérünk zacskót, hoztunk otthonról – mondjuk jó előre, de így sem tudjuk megelőzni a pénztáros reflexszerű mozdulatát, amellyel három-négy szatyrot tép le az előtte fekvő kupacból.
– De ingyen van – feleli a pénztáros, miután megállt a szatyrokkal teli keze a levegőben. Mereven nézi maga előtt a pénztárgép lézersugarait visszaverő tükröt, de így is egyértelmű, hogy ebben a pillanatban gyűlöl bennünket.
Mi ellenállunk ennek az érvnek is, és félrelökjük az útból a zacskókat, amelyeket kérésünk ellenére elénk dobott. Leméri a krumplit, amit vettünk, majd a lejtős rámpán felénk gurítja. A tasak elszakad, és a gumók szétgurulnak.
– Még mindig nem kérnek zacskót? – néz ránk most először széles mosollyal a pénztáros.
A fenti történet változatai számos alkalommal lejátszódtak velünk több nagyáruházban is. A pénztárosok vérig sértődnek, ha az ember nem tart igényt az ezredik szükségtelen műanyagszemétre, hiszen ezzel beleszólunk a munkájukba. Ez önmagában még szórakoztatna is, de a jelenség mögött rejlő megszokás inkább szomorú. Bár a termékdíjtörvény előírja, hogy a műanyag reklámtáskák darabjáért űrtartalmuktól függően 4,80–26,80 forintot kell fizetni, a legtöbb áruház továbbra is ingyen és számolatlanul árasztja el velük vásárlóit. A valóságban persze nem ingyen, hiszen bár a számlán nem jelenik meg, hogy mennyibe került a szatyor, a termékdíj jelentette többletköltség megbújik az összes forgalmazott termék árában.
A vásárlók is hibásak. Ha ingyen kapják, kevesen gondolják át, hogy valóban szükségük van-e arra a szatyorra, az üres zacskót is begyömöszölik a másik táskába, a sajtos stangli mellé. A termékdíjtörvény egyelőre nem érte el a célját, vagyis a keletkező műanyaghulladék mennyiségének mérséklését. Hasznosabb lenne megtiltani, hogy a pénztárnál ingyen kaphassanak a vevők szatyrokat. Sokak számára a föld jövőjénél sokkal fontosabb visszatartó érv az, hogy „a szatyor: 20 forint”.
2009. február 21.
