A West-Balkán szórakozóhelyen történt tragédia idején a tömeg akkorára duzzadt, hogy ép ésszel elképzelhetetlen, hogy ott az emberek szórakozni tudtak. Mégis mindenki oda próbált bejutni, a szervezők pedig reklámfogásként használták ki a tömegnyomort. Miért vonzódunk ennyire az ismeretlen sokaság közelségéhez?
Az ember szociális lény, alapvető viselkedése, hogy elviseli társai közelségét. Az elviselhető közelségnek vannak határai, de ezek a határok rendkívül képlékenyek, kultúra- és személyfüggők. Sok ember a világ sűrűn lakott tájain, például Indiában vagy Japán nagyvárosaiban egész életét kénytelen úgy leélni, hogy ismeretlenek tartózkodnak néhány centiméterre tőle. Ők alkalmazkodtak ehhez, a személyes terük csökkent. Ez befolyásolja viselkedésüket akkor is, amikor egy európai emberrel beszélnek, aki gyakran kényelmetlenül érzi magát a túl közel álló partner miatt.
Az elvárt személyes tér, amely a nyugati világban általában hetven centiméter előre, hatvan oldalra és negyven a hátunk mögött, meg is nőhet, például ha emelkedik a szociális státusunk, tehát előbbre lépünk a társadalmi ranglétrán. Az igazgatótól és az elnöktől illik nagyobb távolságot tartani.
A céltalan tömeg, a dologtalan idegenek közelsége, az állandó testi érintés hamar zavaróvá válhat egy tömött buszon vagy a metróaluljáróban. A megkívánt személyes tér azonban akár percek alatt is csökkenhet, ám ehhez olyan külső ingerekre van szükség, amelyek közös és összehangolt, mondhatni, szinkronizált cselekvésre ösztönzik az embereket. Mint például a közös tánc, zenehallgatás egy diszkóban.
– Sokan a tömeg vonzó voltát emelik ki, de szerintem sokkal érdekesebb az, hogy milyen körülmények között vagyunk egyáltalán hajlandók elviselni mások közelségét. A csoporttársak elviseléséhez ugyanis nagy toleranciára és valamilyen közös célra van szükség – fogalmazott kérdésünkre Miklósi Ádám, az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékének vezetője. – A szavannán vonuló gnúk is azért képesek több tízezer állatot számláló csordában menetelni úgy, hogy az állatok egymáshoz érnek eközben, mert szükségük van a vízre, amelyet csak akkor szerezhetnek meg, ha társaikkal együtt maradnak. Az emberben is megvan ez a késztetés. Ha kellő tárgya van a vágynak, legyen az egy zenekar koncertje vagy a kedvenc focicsapatunk rangadója, akkor hajlandók vagyunk elviselni sok ember közelségét egészen sokáig is.
A tömegrendezvényeken, ameddig nem történik valami rendkívüli esemény, nem feltétlenül zavaró a többi ember jelenléte. A szervezők gondoskodnak a közös aktivitásról, a résztvevőknek pedig alkalmuk nyílik arra, hogy összehangoltan cselekedjenek. Az emberi viselkedés egyik alapvető jellegzetessége a szinkronizációra való készség. Szeretünk másokkal együtt cselekedni úgy, hogy saját viselkedésünket a többiek tetteihez hangoljuk. A ritmusos zene és a szurkolói rigmusok csak segítik a szinkronizáció létrejöttét. Az összehangoltság rendezettebbé teszi a tömegben lévő emberek viselkedését: jó példák erre a totalitárius rendszerekre jellemző, tömegeket megmozgató felvonulások. A Szovjetunióban több százezer ember volt képes rendezett sorokban menetelni vagy színes táblákkal a kezében élőképeket bemutatni anélkül, hogy pánik tört volna ki. Miklósi Ádám szerint ebben kevésbé a megtorlástól való félelem játszott szerepet, inkább a közös cél és a feladat ismerete. Nem értek rá amiatt bosszankodni, hogy a szomszédjuk hozzájuk ért, mert követniük kellett a begyakorolt koreográfiát.
Baj akkor történik, ha valami megzavarja ezt az egységet. Abban a pillanatban hirtelen csökken az ember toleranciaszintje társai iránt, és úgy érzi, hogy hirtelen nagyon sokan lettek körülötte. A szovjet példánál maradva ez történt Sztálin halálakor. A ravatalhoz igyekvő tömeg hirtelen nem tudta, hogy milyen szabályokhoz kell igazodnia, felborult a rend, és sokan lelték halálukat a mit sem sejtő sokaság csizmái alatt.
Az ember tehát elviseli a tömeget, de mi készteti őt arra, hogy keresse is azt?
– Az ember evolúciósan kis csoportokhoz alkalmazkodott, hiszen évmilliókig vadászó-gyűjtögető közösségekben élt. Sok vizsgálat kimutatta, hogy a tömeg, a zsúfoltság stresszt okoz, amit például az jelez, hogy megnövekszik a kortizol, a stresszhormon szintje – egészíti ki az eddigieket Bereczkei Tamás, a Pécsi Tudományegyetem általános és evolúciós pszichológia tanszékének vezetője. – Hogy a modern korban mégis elviseljük, sőt keressük a sokaság társaságát, több okra vezethető vissza. Az egyik az úgynevezett szenzoros élménykeresés vagy az újdonságkeresés. Akkor érezzük magunkat jól, ha agyunk izgalmi állapota optimális, és ez a fiataloknál magasabb, mint az időseknél. Az idővel az optimális izgalmi állapot szintje nőtt, és úgy tűnik, a fiatalok manapság több izgalomra, új élményre vágynak, mint korábban. A tömegrendezvényeken pedig hozzájuthatnak ehhez.
Bereczkei szerint azonban más motívumok is lehetnek e rendezvények népszerűségének hátterében. A tömeg együttes mozgása például felfokozott lelkiállapotot eredményez, amely a lejtett táncokkal, a melegben levetkőző emberekkel és a jobban érezhető testszaggal együtt szexuális élménnyé teszi az együttlétet. A magyarázatok keresése közben nem is feltétlenül kell eltávolodnunk az archaikus társadalmaktól, és a modern korban megváltozott életkörülmények között kutakodnunk, hiszen a ma élő természeti népek tradícióiban is megtaláljuk a tömeges közösségi élményeket. A beavatási szertartások alkalmával például összegyűlnek a nagycsaládok, és egész törzsek ünneplik a fiatalokat, akik ezzel belépnek a törzs felnőttjeinek társadalmi rendszerébe. Formailag hasonló ez a tizenéves fiatalok mai összejöveteleihez. Tömegeket vonz, a résztvevők tudatállapota a felfokozott hangulat, esetleg egyéb eszközök hatására módosulhat. A fiatalok részéről a célok is hasonlók: a gyermekkor lezárultával az addigiaktól gyökeresen eltérő, „felnőttes” tettekben szeretnének részt venni.
A felnőttek persze ebben általában nem partnerek, nem úgy, mint a beavatási szertartásoknál. A fiatal középiskolás, esetleg még felső tagozatos gyerekeket a társadalmi hierarchiában magasabban állók nem tekintik felnőttnek csak azért, mert részt vettek egy rendezvényen a West-Balkánban.
Amellett, hogy a tömeg alapvetően egyáltalán nem kívánatos legtöbbünk számára, mégis vonzereje van, hiszen a tumultust még a hirdetésekben is kiemelik a szervezők. E vonzerő táplálkozhat abból, hogy az emberek általában mások ítélete alapján választanak két, látszatra azonosnak tűnő termék, szórakozóhely közül, és amit a többiek választanak, az kívánatossá válik az ő számukra is. De a tömeg önmagában is kínálhat pozitív közösségi élményt.
– A tömegnek a megváltozott tudatállapothoz hasonló hatása van. A rengeteg ember között el lehet veszni, a szó pozitív értelmében sodródni tudunk azzal. Nem kell arra figyelnünk, hogyan nézünk ki, hogyan viselkedünk, feloldódhat a gátlásosságunk – nyilatkozta lapunknak Rácz József, a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézete szociálpszichológiai osztályának tudományos tanácsadója. – Az ember „énhatárai” fellazulnak, mintha eggyé válna a tömeggel. Ez a közösségi érzés azonban nem progresszív, nem viszi előre az illető személyiségét. Igen korlátozott, és csak az adott helyzetre vonatkozik.
Szinte teljesen egyetért Pék Győző, a Debreceni Egyetem személyiség- és klinikai pszichológiai tanszékének vezetője is.
– Egy buliban a szorosabb együttlét, az egymáshoz való közelség, ezzel együtt az intim szférába hatolás csak a nagyobb tömeg számára teszi lehetővé a pillanatnyi azonosulást, pszichikai egymásba olvadást, a másoktól való elhatárolódás feloldását – mondta el kérdésünkre a tanszékvezető. – A nagy csoport viszont önkéntelenül a szélsőségek irányába hat, felerősíti az érzelmeket, csökkenti az egyéni kontrollt és a felelősségérzetet. Az érzelmek könnyen átragadnak másokra, a hatás pedig kiszámíthatatlanná válhat.
A tömeg hiánya is frusztrálóvá válhat. Bár szinte érthetetlen, hogy az emberek miért igyekeznek bejutni az olyan szórakozóhelyekre, ahol moccanni sem tudnak, és a hangzavartól a saját szavukat sem értik, talán mindenki fel tud idézni emlékei közül olyan összejövetelt, ahol zavaróan kevesen voltak.
– Az ember ilyenkor úgy érzi, hogy nem mérte föl helyesen, mi a divat, mit kedvel a többség. Azzal szembesül, hogy rossz helyre jött, és éppen lemarad az igazán jó buliról, amely valahol máshol van – mondja Rácz József. – Ahol csak lézengenek az emberek, és nem tudunk eltűnni a sokaságban, ott túlságosan szem előtt vagyunk. Így nem valósul meg a tömeg egyik fő vonzereje, az, hogy szinte bármit csinálhatunk, az rejtve marad, nem kell felelősséget vállalnunk érte.
Az sem véletlen, hogy a szórakozóhelyeken kialakuló tumultuózus jelenetek résztvevői általában tinédzser gyerekek.
A tizenéves korosztályra jellemző leginkább, hogy vonzónak találja a sok hasonló korú fiatal közelségét. Ők csoportosan, különösen nagy csoportban nagyobb biztonságban érzik magukat. A személyiségfejlődés későbbi, húszéves kor táján bekövetkező stádiuma, amikor megtanuljuk értékelni a párkapcsolatok intimitását, érvel egybehangzóan a két pszichológus. A kamaszkorban különösen felerősödik a kortárs csoport iránti igény, egyrészt a társas összehasonlítás fokozott vágya, másrészt a „többiektől”, a szülők, idősebbek generációjától való elhatárolódás késztetése miatt.
2011. január 22.
