Juhász Árpád geológus, természetfilmes immáron ötven éve a legismertebb magyar ismeretterjesztő tudós. Elmondása szerint sok ember leszólítja az utcán azzal, hogy az ő könyvei, televízió-műsorai indíttatására lett geográfus, biológus. Legújabb könyve, A kék bolygó vándora a minap jelent meg a Topográf Kiadónál.
Juhász Árpád geológus, természetfilmes Pécsen született 1935-ben. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett geológusi diplomát 1957-ben, majd ugyanitt doktorált. Huszonhárom éves korától tartott ismeretterjesztő előadásokat a rádióban, huszonöt éves korától a televízióban is. A kőolajipar kutatóintézeteiben dolgozott 1963 és 1970 között, majd 1986-ig a Természettudományi Stúdió igazgatója volt, ezután a Magyar Televíziónál dolgozott. Jelenleg a TV2 tanácsadója. Kilencvenkilenc országban járt, több ezer ismeretterjesztő cikket és tizennyolc könyvet írt, köztük A kék bolygót, A hegyek születését, az Észak-Amerika – Alaszkától a Yucatán-félszigetig címűt, illetve legutóbb A kék bolygó vándorát.
A könyvei, a filmjei mind az utazásról szólnak. Hogyan tudott kijutni az országból az ötvenes–hatvanas években?
– Mindig is ellenállhatatlan késztetés volt bennem arra, hogy eljussak a föld természettudományos szempontból jelentős helyszíneire. Először a szocialista országokba sikerült. Az év ötvenkét hétvégéjéből harmincat biztosan a Tátrában töltöttem. Ötvenhatban egyetemista voltam, és azt a generációt nem kedvelték, amikor útlevéladásról volt szó. Nyugatra először 1963-ban kaptam útlevelet: egyedül mentem ki Ausztriába és Svájcba hegyet mászni. Rendes felszerelés híján volt olyan hegy, amelyre kordbársony papucsban mentem fel, mert a régi bakancsom véresre törte a lábam. Ezek mégis meghatározó élmények, hiszen akkor jutottam föl először háromezer méter fölötti magashegységbe. Még abban az évben elutaztam első Európán kívüli utamra, a Szovjetunió kaukázusi területeire.
– Már az egyetemi évek alatt a Magyar Természettudományi Múzeum ásványtárában dolgozott. Ott mi volt a feladata?
– A forradalom után egy évvel kerültem a Magyar Nemzeti Múzeumban működő ásványtárba. A múzeumba ötvenhatban belőttek az oroszok. Az Afrika-kiállítás leégett, beomlott, és maga alá temette az alatta elhelyezkedő ásványtárat. Pedig akkoriban a londoni British Museum után Európa második legjelentősebb ásványgyűjteményét őrizték a múzeumban. Öt éven keresztül pucoltam az ásványokat. A lelőhelyet rögzítő cédulákat mérgező benzolba mártottuk, mert akkor a fény felé tartva még a fekete papíron is olvashatókká váltak a betűk. Sok ásványnak volt magyar vonatkozása is. Ilyen volt az erdélyi Nagyág községről elnevezett nagyágit, amely az arany, az ólom, az antimon, a tellúr és a kén vegyülete, vagy az ugyancsak tellúrásvány krennerit, amelyet Krenner József mineralógusról neveztek el. Hiába változtatták meg Romániában a lelőhelyek neveit, a világ összes ásványtani könyvében magyar nevükön ismerik ezeket az ásványokat. Az egyetemi kirándulások során sikerült sok ásványt Magyarországra csempésznünk Nagybányáról, Erzsébetbányáról, Kapnikról. Lecsavaroztuk a kis Ikarus-buszok hátsó üléstámláit, és oda rejtettük az ásványokat. Fanatikus gyűjtő voltam abban az időben, így amikor csak lejutottam Körmöcbányán, Selmecen a régi bányákba, lisztbe csomagolva hoztam haza az antimon tartalmú tűs ásványokat.
– A televízió ismeretterjesztő műsoraiban vált országosan ismertté. Kereste ezt a hivatást?
– Már a múzeumban is végeztem ismeretterjesztő munkát, hiszen a feladataim közé tartozott a tárlatvezetés. Akkoriban kezdtem a rádiónak előadásokat írni, és a Tudományos Ismeretterjesztő Társulatnál (TIT) is tartottam geológiai előadásokat a hegyek keletkezéséről, földrengésekről. A televízióba úgy kerültem, hogy Rockenbauer Pál egyszer felhívott azzal, hogy a Ki miben tudós? földrajzi döntőjének műsorvezetője megbetegedett, nem tudnék-e beugrani a helyére. 1960 júniusában otthon nem is volt tévénk…
– Az elmúlt negyven évben változott az ifjúság érdeklődése az ismeretterjesztő munkák iránt?
– A mai magyar társadalomban a tudás szerepe drámai módon leértékelődött. A többség tudása és tudás iránti vágya rendkívül mély szintre süllyedt. A kereskedelmi televíziók, rádiók megjelenésével ez a folyamat felerősödött, ők az igénytelenségre alapozva még ráraktak egy lapáttal. Viszont már itthon is felnőtt az a generáció, amelynek tudatába beépült a környezetvédelem ügye, jobban, mint az előző generációk bármelyikébe. Ebben látok pozitív tendenciát.
– A nyilvános szereplések mellett mennyi idő jutott a kutatásokra?
– Időközben a Kőolajipari Tröszt kutatóintézetébe kerültem, ahol az Alföld mélyebb rétegeiből felhozott fúrásmintákat, az úgynevezett magmintákat elemeztem. Ez fantasztikus időszak volt, hiszen korábban semmit sem tudtunk arról, mi rejtőzik az Alföld mélyén. Egészen 1970-ig dolgoztam a kőolajkutatásban, eközben főként gyerekeknek készítettem honismereti televízió-műsorokat. E tevékenységem miatt kértek fel a frissen megnyitott Természettudományi Stúdió (mai nevén a TIT Stúdió) igazgatói posztjára, amelyet tizenhat éven keresztül el is láttam. Sok világszerte elismert kutatót sikerült vendégül látnunk, csehszlovák hegymászóktól Thor Heyerdahlig.
– Thor Heyerdahl felfedezéseit sok régész kétkedéssel fogadta. Ön mit gondol róla?
– Az ő elmélete szerint Polinézia Dél-Amerika felől népesült be; ezt próbálta bizonyítani például a Kon-Tiki expedícióval. A tudományos közvélemény ezt a teóriát nem fogadta el. A Rá I. és II. expedíciókkal, amikor teljesen primitív, papiruszból készült hajókkal átszelte az Atlanti-óceánt, viszont sok addigi nyitott kérdésre választ adott. Bizonyította, hogy kezdetleges eszközökkel is átjuthattak emberek Amerikába, illetve elérhették a polinéz szigetvilágot, ez pedig szerintem önmagában is nagy dolog.
– Sokan összekapcsolják az ön nevét a lemeztektonika hazai elfogadtatásával. Mit állít ez az elmélet, és mi okozta a körülötte kialakuló bonyodalmakat?
– A teória szerint a föld felszíne mozgó darabokból áll, egyes helyeken, főként az óceánok mélyén ezek a kőzetlemezek távolodnak egymástól, máshol pedig évente néhány centiméteres sebességgel egymásnak ütköznek. Az ütközési zónákban alakulnak ki a lánchelységek és a vulkánok. A lemeztektonikát, sok más, nyugati tudósoktól származó elmélethez, például a genetikához hasonlóan, kezdetben elvetették a magyar hivatalos geológia meghatározó vezetői. Én szerencsés helyzetben voltam, hiszen ismeretterjesztőként kívül álltam a tudomány hierarchiáján. Így sorra írtam a geológiai könyveket, amelyekben bőven foglalkoztam a lemeztektonikával. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy már a közoktatásba, az általános iskolai 6–7. osztályos tankönyvekbe is bekerült az elmélet, miközben a hivatalos tudomány továbbra sem vett tudomást róla.
– Utazásait tervezve szabadon választhatta meg a célt, vagy a körülményekhez igazodott?
– Oda utaztam általában, ahova el lehetett jutni. Minden adódó lehetőséget megragadtam. Német nyelvű idegenvezető lettem az IBUSZ-nál, mert így gyakrabban tudtam utazni, mint az átlagemberek, akik csak háromévenként kaptak útlevelet. Könyveket írtam, ezért sokszor meghívtak az adott országba. Televíziósként olyan magashegységi expedíciókhoz csatlakozhattam, amelyekhez hegymászóként nem lettem volna elég jó. A kamerával legalább az alaptáborokig fel tudtam jutni a hegymászókkal, így többször jártam az Andokban és a Himaláján is. Kicsit tudok oroszul, így kerülhettem be például egy magyarok számára szervezett szovjet hegymászó-expedícióba a Kaukázusban és a Turkesztáni-hegységben.
– Több mint kétszáz gleccsert személyesen mért fel. Ezekről a jégfolyamokról a klímaváltozás kapcsán sok szó esik. Valóban rohamos ütemben olvadnak?
– Az Alpokban évszázados adatsorok állnak a rendelkezésünkre. Egy svájci faluban pontosan tudják, hogy száz-kétszáz éve milyen messze volt egy glecscser a falutól. Ahonnan visszahúzódott a jég, ott legeltetni kezdtek az emberek. De hasonlóan részletes ismereteink vannak a Sziklás-hegység, az Andok és a Himalája gleccsereiről is, és mindenhol kilométeres nagyságrendű visszahúzódásokról lehet beszélni az elmúlt százötven évben. A saját megfigyeléseim szerint húsz év alatt több mint száz métert húzódott viszsza például Alaszkában több jégfolyam. Tehát a két látogatásom között is szemmel látható változás történt. Azok a gleccserek számítanak kivételnek, amelyek nem rövidülnek. Ilyen például az új-zélandi Fox- és Ferenc József-gleccser. Ott az elmúlt évtizedek szélsőségesen sok csapadéka miatt nyomulnak előre ezek a jégfolyamok. Csakhogy a többi új-zélandi gleccser ugyancsak olvad, halvány árnyékai régi önmaguknak.
– Az ön által készített természetfilmek összevethetők mondjuk a BBC ismeretterjesztő sorozataival?
– Semennyire sem hasonlítanak. Az esetek többségében én egyedül megyek filmet készíteni egy szál kamerával. Ilyenkor alkalmazkodnom kell mások tempójához, a hegyekben bíbelődnöm kellett még a hegymászó-felszereléssel is. Alaszkában csináltam egy filmet, és hazafelé jövet két barátommal a kanadai Whitehorse város repülőterén találkoztunk egy japán forgatócsoporttal, akik ugyancsak Alaszkában forgattak természetfilmet. Harmincan-negyvenen lehettek, és a felszerelésük egymagában megtöltött egy repülőt. Ez jól jellemzi a lehetőségeink közötti különbséget. Néha egy operatőr is elkísért Új-Zélandra, Borneóra vagy Irian Jayára, amely Új-Guinea szigetének északnyugati része, de Indonéziához tartozik. Ott a hegyi pápuákhoz is eljutottunk, ahol magyar ember előttünk még nem járt. Számos népcsoportot sikerült még eredeti állapotában lefilmeznem, még azelőtt, hogy idegenforgalmi attrakcióvá váltak volna.
– Sok nyugati utazó tapasztalja keserűen, hogy az addig érintetlen, a természettel harmóniában élő népek is kezdik átvenni a nyugati civilizáció vívmányait: farmerban járnak, mobiloznak. Ezt általában káros folyamatként értékelik, de vajon a természeti népek szempontjából is káros ez a jelenség?
– Az biztos, hogy a természetes életforma, amelyet fél évszázaddal ezelőtt még a világ számos helyén, Grönlandon, Új-Guineában, a Himalája és az Andok hegyei között meg lehetett találni, hihetetlen gyorsasággal tűnik el. Ez egy romantikus alkatnak, amilyen én is voltam világéletemben, fájó dolog. Gyermekkoromban Kóborló Farkas néven indiánt játszottam, és fontos volt, hogy fölvegyem a díszes totemtarsolyomat, és kiüljek a hegytetőre dobolni. Így sok modern jelenség kiábrándító számomra. Viszont az is igaz, hogy a világ rejtett szegletei sem maradhatnak örökké történelem előtti állapotban. A hegyi pápuák például, akik a legutóbbi időkig valóban kőkapákkal és ötezer éves módszerekkel művelték a földet, őrültek lennének, ha nem vennék át a modern eszközöket, amelyek megkönnyítik a túlélésüket. Igazságtalan lenne szerintem, ha megtagadnánk a technikai civilizáció vívmányait ezektől az emberektől. Az idegenforgalom, bár egyfajta cirkusszá alakította át a népszokásaikat, bizonyos értelemben mégis segíti e tradíciók átmentését, fennmaradását.
– A globális turizmus korában még mindig kalandnak számít bejárni Indiát vagy az Egyesült Államok nemzeti parkjait, ahogy arról legutóbbi könyvében, A kék bolygó vándorában ír, vagy nem veszélyesebb, mint ellátogatni Európa egyik fővárosába?
– Hadd mondjak el erről egy történetet, amely nem is olyan régen, 2004-ben történt, amikor Afrikában befejeztük Teleki Sámuel felfedezőútja egyik szakaszának bejárását. A kenyai Baringo-tó partján álltunk meg a terepjárónkkal, és ott vertük fel a sátrunkat. Ez volt az utolsó, európaiak által ismert hely, ahonnan Telekiék észak felé indultak. Motorcsónakkal indultunk el a tavon, mert így jól szemügyre lehet venni a fészkelő vízimadarakat, a vízbe csobbanó krokodilokat. Egyszer megközelítettünk egy dagonyázó vízilócsapatot.
– Az emberek azt gondolják a vízilóról, hogy végtelenül békés.
– Pedig a víziló agresszív állat. Nem is lett volna semmi baj, ha a motor lapátjaira nem csavarodtak volna vízinövények. Emiatt le kellett állítani, ami egyébként szigorúan tilos. Erre az egyik víziló kivált a csoportból, és széles formájához képest elképesztő sebességgel megiramodott a csónakunk felé. Az egész jelenet megvan filmen. A velünk lévő hölgyek sikítoztak, vezetőnk pedig teljes pánikban igyekezett leszedni a növényeket a hajócsavarról. Az utolsó pillanatban sikerült elmenekülnünk. Simán fel tudta volna borítani a csónakunkat. A Zambézin láttam olyan kenukat, amelyeket vízilovak kettéharaptak…
2009. április 18.
