Helyi idő szerint hétfőn este fél 11-kor elkezdték fúrni azt a hatvannyolc centiméter széles járatot, amelyen keresztül a felszínre hozzák majd az augusztus 5-én bekövetkezett chilei bányaomlás után a föld alatt rekedt harminchárom bányászt. A hétszáz méteres furat várhatóan három-négy hónap alatt készül el, a várakozás hetei pedig hatalmas megterhelést rónak a bányászok fizikai és lelki állapotára.
Augusztus 22-én találtak rá a bányászokra, amikor az egyik fúró áttörte az üreg falát, ahol meghúzták magukat. A tizenhét nap alatt nem veszítették el lélekjelenlétüket, mert amint megpillantották a fúrófejet, azonnal kézzel írt üzenetet ragasztottak rá szigetelőszalag segítségével: „Harminchárman jól vagyunk az óvóhelyen.” Az üzenet láttán meglepődött mentők kamerát, vizet, szőlőcukrot juttattak a mélybe a néhány centiméter átmérőjű furaton keresztül. Szilárd étellel való táplálásukat csak néhány nappal később kezdték meg, mert gyomruk legyengült a hosszú éhezés alatt.
A bányászok eddigi túlélése azon múlott, hogy nem estek pánikba. Vizet a járművek hűtőiből nyertek, és egy markolóval az alagút falát is kibontották, hogy hozzájussanak az ott megrekedt vízhez. Lemerült fejlámpáikat az egyik vontató akkumulátoráról működtették. Az ötven négyzetméteres óvóhelyet elhagyták, mert nem volt jó a szellőzése. Az ott talált, rendesen két-három napra elegendő élelmiszert pedig felporciózták, így kitartott tizenhét napig. Két kiskanálnyi konzerv tonhalat, egy kekszet és némi tejet ettek minden negyvennyolc órában, így mindegyikük nyolc-kilenc kilogrammot fogyott. Augusztus 23-án beszélni is tudtak velük, s kiderült, hogy a nagy meleg és magas páratartalom ellenére jobb általános állapotban vannak, mint arra számítottak. Jelenleg a furaton keresztül egy másfél méter hosszú műanyag kapszulát engednek le az óvóhelyig, majd húznak vissza. Egy óra alatt ér le a kapszula a hétszáz méteres mélységbe, benne élelmiszerrel, vízzel és a hozzátartozók leveleivel. Azóta két másik furat is elkészült, amelyeken oxigént pumpálnak a mélybe, és állandó kommunikációs kapcsolatot építettek ki a lentiekkel.
Vasárnap éjszaka a rokonok telefonon beszélhettek a lent rekedt bányászokkal. Mindenkire egy perc jutott, és a feleségeket, barátokat megkérték, hogy igyekezzenek bátorítani hozzátartozójukat. Erre szükség is lesz, hiszen több mint száz napig is eltarthat, míg a felszínre tudják hozni őket. Az első kapcsolat létrejöttekor valószínűleg a kitörő öröm lett úrrá a bányászokon, ezért a mentők három napig nem közölték velük a további hosszú várakozás rossz hírét.
Könyvtárnyi szakirodalom áll a bányászokba lelket öntő pszichológusok rendelkezésére a hasonló helyzetek kezeléséről. A hosszú ideig tartó elszigeteltség pszichikai hatásainak földi kísérleti terepe a Déli-sarkon működő kutatóállomások zárt világa. Az Antarktisz belsejében, távol az óceán partjától olyan megfigyelőállomások is működnek, amelyek gyakorlatilag megközelíthetetlenek a sarki tél négy hónapja alatt. Az öt éve működő olasz–francia Concordia állomáson például jelenleg tizenhárom ember él az örök sötétségben, hiszen az Antarktiszon télen nem kel fel a nap. Kimozdulni is alig lehet, hiszen az évi középhőmérséklet –54,4 Celsius-fok, de az idén mértek már –84,6 Celsius-fokot is.
– Bár a kutatóállomás személyzete lényegesen jobb körülmények között él, mint a bányászok, de akkor is be vannak zárva az emberek. Az elszigeteltség leggyakrabban depressziót okoz, amelyet gyógyszeresen lehet kezelni. Az is sokat segít, ha van tennivaló, és az állandó sötétség ellenére betartják a napirendet – mondja Balázs László, a Magyar Tudományos Akadémia Pszichológiai Kutatóintézete (MTA PI) űrkutató csoportjának vezetője. – A napi teendők strukturálják az időt, a bányászok életminőségén sokat javíthat, ha kapnak valamilyen feladatot, amellyel elfoglalhatják magukat.
Az űrhajósok vagy a sarkkutatók éppen azért vállalták az elszigeteltséget, hogy végrehajthassák előre begyakorolt feladatukat. A chilei bányászok azonban nem önszántukból vannak ott, nem készültek föl erre a helyzetre, így nincs is mit tenniük. A lejuttatott mp 3-as lejátszók, hordozható DVD-játszók, keresztrejtvények és könyvek tehát korántsem haszontalanok, végső soron a túlélésüket segíthetik. Egyes hírek szerint máris vezetőt választottak maguk közül, de a feladatkörök további szétosztása többet is segíthet. Kijelölhetnek például egy csapatot, amely a készletek leltározásáért, mások a szemét eltakarításáért, megint mások a felszínnel folytatott kommunikációért felelősek. Ezzel nemcsak hatékonyabbá tehetik a lenti életet, hanem célt, feladatot is kaphatnak az emberek. A munkahelyi csapatépítő tréningek gyakran fölösleges időpazarlásnak tűnhetnek, itt viszont elsőrangú fontossággal bír a csoport összetartásának erősítése, írja a National Geographic magazin.
A beomlott bánya jelentette változatlan környezet dacára az életben maradás szempontjából fontos, hogy meglegyen a napszakok ritmusa, a fény és a sötétség váltakozása. A világítás színe is jelentőséggel bír. Az általában használt izzók ugyanis sárgább fényt adnak, mint a természetes napsugár. A hírek szerint fénykibocsátó diódák (LED-ek) százait juttatják le nekik. Ezek kicsik, így könnyen elférnek az alig tíz centiméter széles furatban, másrészt az általuk kiadott fény színképe is jobban hasonlít a fehér napfényre. A fény-sötétség ciklus a depresszió megelőzésében is segít. Az agy tobozmirigy nevű részében termelődő melatonin nevű hormon, amely éjjel éri el legmagasabb szintjét, ugyanis jótékony hatással van a hangulati zavarokra. Az állandó erősségű megvilágítás viszont összezavarja természetes ritmusát. A melatonin álmossá teszi az embert, jelzi neki, hogy a szervezetnek pihenésre van szüksége. Ha nincs ez a jelzés, hajlamosak vagyunk ébren maradni, és észrevétlenül végletesen kimerülhetünk.
Amikor letelik az ismert hosszúságú elszigeteltség, például börtönbüntetés vagy távoli katonai szolgálat időtartamának a fele, általában gyakoribbá válnak a depresszív tünetek. Ez a „harmadik negyed” jelenség. A rabok furcsamód akkor hajlamosabbak a szökésre, amikor eltelik büntetésük fele, és alig néhány hónapot kellene ülniük. Az amerikai űrkutatási hivatal, a NASA kutatói a nemzetközi űrállomás személyzetének több mint négyezer naplóbejegyzését elemezték. Ők is arra jutottak, hogy a hat hónapos küldetés harmadik negyedében megromlott a földi irányítással folytatott kommunikáció hangvétele, és a személyes konfliktusok gyakorisága is ötödével nőtt, olvasható a New Scientistben. Az irányítók szerepe kulcsfontosságú a lelki gondok leküzdésében. A kilencvenes években az orosz Mir űrállomás legénységének hangulata például nem romlott a küldetés felét követően, ezt pedig a földi személyzettel folytatott gördülékeny és állandó kommunikáció okozhatta.
Zökkenőmentes kommunikációt a kapcsolattartó személy gondos kiválasztása biztosíthat. Ha találnak valakit, esetünkben például a bányászok közvetlen főnökét, akit ismernek és megbíznak benne, a rossz híreket is könnyebben közölhetik velük. Az űrhajósoknál e feladatra egy korábbi űrhajóst kérnek fel, akit a felkészülés során már kiismerhettek az asztronauták. Nagyon fontos a családdal tartott gyakori és rendszeres kapcsolat, de emellett talán még többet segíthetnek a meglepetések. Ha fölhívja a bányászt a gyermeke, vagy ajándékot kap tőle, amikor nem is számít rá, az nagyot lendíthet a hangulatán. Hazudni nem szabad nekik. Letörtségük a végletekig súlyosbodhat, ha irreális reményt keltenek bennük, majd csalatkozniuk kell. Be kell vonni őket a döntéshozatalba, hogy ne érezzék úgy magukat, teljesen kiszolgáltatottak a fentiek kénye-kedvének.
Ha sikerül élve felszínre hozni a bányászokat (most reálisnak tűnik, hogy a karácsonyt már szeretteikkel tölthetik), az nagyrészt az űrkutatás dicsősége lesz. A hosszú távú űrbéli küldetések megkezdése óta az orosz és az amerikai űrkutatási hivatalok pszichológusai ugyanis folyamatosan kutatják a hónapokig tartó elszigeteltség pszichére gyakorolt hatását és a felmerülő gondok megoldását. Bár az emberes Mars-utazás (sőt az újabb holdutazás is) most talán messzebb van, mint eddig bármikor, az eddigi évek folyamatos gyakorlása mégsem volt haszontalan.
A földön több kísérlet is szimulálta már a bolygónktól egyre távolodó űrhajóba zárt legénység várható kihívásait. Tavaly hat önkéntes költözött be százöt napra egy Moszkvában felépített űrkabinba az Európai Űrügynökség és az orosz orvosbiológiai kutatóintézet együttműködésének eredményeként. Bár nagyobb incidens nem történt a legénység tagjai között, az egyhangúságot nehezen lehetett elviselni, derül ki az egyik résztvevő, a német hadseregben gépészmérnökként szolgáló Oliver Knickel beszámolójából. A koncentráció sem ment neki igazán. A három hónapos folyamatos orosztanulás ellenére vajmi kevés szó ragadt meg az emlékezetében.
Miután sikeresen befejeződött a kísérlet, két hónappal ezelőtt, július 3-án már 520 napra zárták le a kabin zsilipjét, ez a Mars–500 kísérlet. Természetesen nem minden körülményt képesek itt a földön szimulálni. Nem teszik ki az önkénteseket sugárzásnak, és a súlytalanságot sem tapasztalhatják meg, de a bezártságot és a késleltetett kommunikáció jelentette idegőrlő várakozás érzését igen. A szimuláció során nyert adatok elemzésében az MTA PI űrkutató csoportja is részt vesz.
– A nyelvi megnyilvánulások számítógépes tartalomelemzése alkalmas lehet rá, hogy előre jelezzük a krízishelyzeteket. A hosszú elszigeteltséggel járó küldetéseken részt vevő vagy csapdába eső emberek üzeneteinek figyelemmel követése segíthet a túlélést veszélyeztető súlyos depresszió vagy a konfliktusok korai felismerésében – mondja Balázs László. – A Mars–500 kísérletben mi a résztvevők rövid jelentéseit elemezzük. Az oroszoknak már nagy gyakorlatuk van abban, hogy az üzenet tartalma mellett miről lehet felismerni az illető elégedetlenségét, igényeit. Mi ezt az elemzést számítógépes algoritmusok segítségével automatizáltuk.
2010. szeptember 4.
