A régvolt brit gyarmatokról hazánkba érkezők közül sokan annyira rajonganak a krikettért, hogy bajnokságot szerveztek. A ligában azóta sok magyar játékos krikettezik, és hamarosan átadják hazánk első krikettpályáját is.
Fehérgalléros baseball
A fenti címért valószínűleg magunkra haragítjuk a világ összes önérzetes krikettrajongóját, a két sportág közös eredete ugyanis ádáz viták tárgya. A krikettet a XVI. századból származó angol források említik először. A játékot két tizenegy fős csapat játssza, egy időben azonban csak az egyik csapat van teljes létszámban a pályán, a másik csapatból két ütőjátékos játszik ekkor. A dobójátékos nekifutásból elhajítja a labdát az egyik ütőjátékos háta mögött lévő kapu felé. A kapu három függőleges rúdból és a rajtuk elhelyezett két kis pöcökből áll. A dobójátékos célja a kapu eltalálása, az ütő pedig ezt igyekszik megakadályozni a labda elütésével. Ha a dobónak sikerül levernie a labdával a kapu tetején lévő rövid pöcköket, az ütő kiesik. Ha elüti a labdát, és az lepattanás nélkül kirepül a pályáról, hat pontot szerez a csapata, míg ha földet ér, de eléri a pálya szélét, akkor négy ponttal gazdagodnak. A dobójátékos csapattársai igyekeznek elkapni az elütött labdát. Ugyancsak kiesik az ütő, ha a fogójátékos lepattanás nélkül elfogja az elütött labdát. Miután elüti a labdát, az ütő és tőle húsz méterre várakozó társa futva helyet cserélnek, ahányszor csak tudnak, mielőtt a fogójátékosok visszadobnák a kapukhoz a labdát, és annyi pontot szereznek, ahányszor sikerül megtenniük a távot. Ha a labdával még azelőtt leütik a kapu tetején lévő pöcköket, hogy az ütő beérkezne a kapu közelébe, akkor az ütő kiesik. Miután a dobócsapat eldobja a neki rendelt összes labdát, vagy kiesik az ellenfél tíz ütőjátékosa, a szerepek felcserélődnek, és a másik csapat kezd ütni. A több futást elérő csapat győz. Vasárnap a Kenguruk kezdtek ütni, de a Baggy Blues dobói már harminc futás után kiejtették a magyar csapat összes ütőjét, így fordulás után csak harmincegy pontot kellett szerezniük, és nyertek.
Eltérő hosszúságúak a krikettmeccsek. A XIX. században kialakult hagyományoknak megfelelően a Nemzetközi Krikettszövetség teljes jogú tagállamai úgynevezett tesztmérkőzéseket játszhatnak egymással, amelyek öt napig is eltarthatnak. A hetvenes évek óta a krikett-világbajnokságon egynapos meccseket játszanak, amelyeken összesen háromszáz labdát dobhat mindkét csapat (ha nem esik ki közben az összes ütőjük). A mérkőzéseket overeknek nevezett játszmákra osztják, egy over hat dobásból áll. Az utóbbi időszakban a televíziós közvetíthetősége miatt egyre népszerűbb a legrövidebb krikettforma, a twenty20. Az elnevezés arra utal, hogy mindkét csapat húsz-húsz overt, tehát százhúsz labdát dobhat.
Ideje szembenézni az ellenséggel – hirdették néhány éve Anglia-szerte harcias hazafiúi lelkesedéssel az óriásplakátok az Ausztrália ellen vívott krikettütközetet. Kissé eltúlzott reklámfogásnak véltem a háborús toborzóplakátra emlékeztető hirdetést, angol ismerőseim azonban láthatóan komolyan vették a felhívást, és hősiesen végigülték a végtelennek tűnő mérkőzéseket. Az angol–ausztrál összecsapás története 1877-re nyúlik vissza, és azóta is kétévente megmérkőzik egymással a két nemzet. A meccssorozatot The Ashesnek (hamvaknak) hívják, miután 1882-ben Ausztrália először győzte le Angliát hazai pályán. Egy sportújságíró akkor azt írta, hogy az angol krikett halott, testét elégették, és a hamvakat Ausztráliába szállították. A The Ashes-trófea azóta egy terrakottaurna, benne a krikettjáték eszközeinek hamvaival.
Ennél sokkal békésebb a rákosszentmihályi RAFC futballpályája, amely vasárnaponként afféle brit nemzetközösségi pikniknek ad helyet. Ausztráliaiak, indiaiak, új-zélandiak, pakisztániak, angolok – és egyre többen magyarok – találkoznak itt, hogy krikettezzenek. Bár e játékot hagyományosan ovális pályán játsszák (az egyik leghíresebb krikettstadion neve egyszerűen csak The Oval), a magyar lehetőségekhez mérten a téglalap alakú pálya is megteszi. Az sem mindegy, hogy hol mekkora a fű. A krikettpálya középső, pitchnek nevezett részén, hússzor három méteres sávban nagyon alacsonyra kellene nyírni a füvet. Ezt korábban megengedték a pálya tulajdonosai a kriketteseknek, mostanában azonban már nem, így műanyag szőnyeget terítenek arra a helyre.
Nálunk a krikett az érthetetlen angol egzotikumok világába tartozik, a világ sok országában azonban ez a legfontosabb, gyakran egyeduralkodó sportág. A krikett-világbajnokság a foci-vb és a nyári olimpia után a harmadik legnézettebb sportesemény a földön, India egymilliárdot jócskán meghaladó lakói között pedig alig találunk olyat, aki ne rajongana ezért a játékért. Ausztrália számít azonban a legeredményesebb krikettnemzetnek.
– Hétéves koromtól Ausztráliában éltem a családommal, és ott a krikett a nyári nemzeti sport (a helyi foci pedig a téli – M. Cs.), európai focit tizedannyian sem játszanak. Az általános iskola szüneteiben mindig kriketteztünk – mondja Török Gábor, a Magyar Krikettszövetség elnöke. – A magyar krikettligában jelenleg hét csapat játszik, a játékosok nyolcvan százaléka külföldi, de a Duna Menti Kenguruk csapata szinte kizárólag magyar játékosokból áll.
A hazánkban krikettezők nagy része tehát itt dolgozó külföldi. A kilencvenes évek közepén Padma Gannoruva Srí Lanka-i konzul szervezett nálunk először krikettcsapatot. Ők számos külföldi egyesülettel játszottak, de amikor lejárt a konzul megbízatása, a krikett is tetszhalott állapotba került, olvasható a krikettszövetség honlapján (www.hungary4cricket.com). A jelenleg is zajló bajnokságot 2006-ban kezdték szervezni, amikor Andy Grieve, aki nyelvtanárként dolgozott nálunk, meggyőzött néhány embert, hogy a magyar krikettliga működőképes lehet. Egyikük volt az ausztráliai Andrew Leckonby, aki a Baggy Blues csapat kapitányaként minden vasárnap edzést tartott kisiskolás gyerekeknek. Közöttük már egy magyar fiú is volt, a többiek szülei külföldiek.
– Hároméves korom óta krikettezem. Akkor kezdtem, amikor meg tudtam tartani az ütőt. Csapatban hétévesen ütöttem, és minden iskolában, ahová jártam, játszottam. Amikor kisgyermekekkel krikettezünk, kissé módosított szabályok szerint játszunk, hogy mozgalmasabbá tegyük a meccset. A krikett ugyanis nem agresszív játék, itt nem csapnak össze testileg a játékosok. De ez nem baj, sőt – mondja Andrew Leckonby krikett- és futballedző, eredetileg óvodapedagógus.
– Igyekszünk eljutni iskolákba, óvodákba is, ahol bemutatjuk a krikettet a gyerekeknek – teszi hozzá Mátyásfalvi János, a Duna Menti Kenguruk csapatkapitánya. Főként nemzetközi iskolákba hívnak minket, ahol sok külföldi diák tanul, de egy szolnoki és egy székesfehérvári két tannyelvű gimnáziumban is oktatnak krikettet a magyar gyerekeknek.
Miután lefektették a műanyag szőnyeget, és felállították egymással szemben a két kaput, lassan elkezdődött a mérkőzés. A bírók felvették egyenruháikat – egy-egy fehér vászonköpenyt. Egyikük az indiai Szied Ibrahim volt, aki „civilben” egy másik csapat, a Phoenix játékosa.
– Immár szakképzett bíró vagyok, elvégeztem a tanfolyamot. Magyarországon élek, magyar feleségem és két gyermekem van, de alapvetően indiai vagyok. Indiában olyan a krikett, mint Brazíliában a futball – mondja Ibrahim. – A magyar krikett nagy utat tett meg az utóbbi két évben. Két éve még csak amolyan „sörliga” voltunk. Idejöttünk, megittunk pár korsó sört, és hazamentünk, de komoly játék nem folyt. De tavaly óta igyekszünk professzionális szintre fejleszteni a játékot. Szeptemberben várjuk a Nemzetközi Krikettszövetség tisztségviselőit, akik megtekintik a Sződligeten épített krikettpályánkat. Remélhetőleg úgy döntenek majd, hogy a magyar krikettcsapat ezentúl nemzetközi meccseket is játszhat.
A krikett talán Indiában vonzza a legnagyobb tömegeket. Ibrahim anekdotája szerint a XIX. században az angol katonák és adószedők gúnyolódva, saját fensőségükben bízva megígérték a helyieknek, hogy ha legyőzik őket krikettben, elengedik az adót. Nem is kellett több az indiaiaknak, elkezdtek edzeni, és jól elverték a gyarmattartókat.
A bíró által említett sörliga vagy sörmeccs jelző sokáig érvényes volt szinte a világ összes krikettbajnokságára. Angliában – a meccsek hosszúságából fakadóan – a krikettnézés jobban hasonlított a múltban a kerti sütögetéshez, mint a szurkoláshoz. A falusi krikettpályák (az angol elnevezés szerint krikettmezők) körül nem voltak lelátók, az emberek jöttek-mentek, ráérősen piknikeztek a mérkőzés hosszú órái alatt – és ittak. A profizmus, a tévéközvetítések és az egyre több befektetett pénz hatására mindez változni kezdett, a röviditalokat kitiltották, de a nemrég véget ért egyik krikett-világbajnokságon még így is előfordult, hogy egyik-másik néző, egyensúlyát vesztve, beesett a pályára.
Magyarországon együtt játszanak a volt brit gyarmatokról származó emberek, de nem olyan könnyű levetkőzniük a közöttük lévő nemzeti-vallási ellentéteket.
– Az országunkat kétszáz évig uraló angolok tettek néhány jó dolgot is, egyik volt ezek közül a krikett indiai meghonosítása. Pakisztánban is népszerűvé vált a játék, az indiai–pakisztáni meccsek mindennél fontosabbak a két ország számára. A mérkőzések idejére munkaszüneti napot rendelnek el. Ha nyerünk, ünnepelünk, ha veszítünk, összeomlunk – mondja a magyarul kitűnően beszélő indiai Mahes Szing, a Baggy Blues játékosa és a Szent István Egyetem közgazdaságtudomány-tanára. – Nagyon jó barátok vagyunk az itt élő pakisztániakkal, de egy csapatban nem tudunk játszani. Ez egyszerűen nem megy.
2010. július 3.
