A Csatorna-szigetek (Jersey, Guernsey és néhány kisebb sziget) földrajzi és társadalmi értelemben is Anglia és Franciaország között fekszik. Bár Nagy-Britannia különleges státusú része, legalább annyian beszélnek ott franciául, mint angolul. Különleges státusa biztosította gazdasági fejlődését is, hiszen évtizedek óta adóparadicsomként (korábban pedig vámmentes területként) működik. Saját fontot nyomtatnak, amely elvileg az egész Egyesült Királyságban érvényes fizetőeszköz, a gyakorlatban azonban nem mindig válik be, amint azt egy angliai török kebabárusnál tapasztaltam, aki igencsak furcsán nézte az ismeretlen bankjegyet.
Két dolog miatt híres a manapság gazdag angol nyugdíjasok nyaralóhelyeként működő álmos Csatorna-szigetek. Az egyik a Gerald Durrell által alapított remek állatkert, a másik pedig az, hogy a második világháborúban a Brit Nemzetközösség területéből csak e két szigetet foglalták el a németek, miután védhetetlenségük miatt az angolok 1940-ben kivonták haderőiket innen. A német hatalom időszakában Guernsey és Jersey polgárai maradéktalanul átélhették a Kelet-Európában tapasztalt megaláztatásokat a Gestapóval, kollaboránsokkal, deportálással, koncentrációs táborokkal egyetemben. A Csatorna-szigeteken állomásozó megszálló egységek 1945-ben az utolsók között adták meg magukat Európában. Az okkupáció éveit egy fénykép szimbolizálja a legjobban, amely szinte minden történeti kiadványban szerepel. A fotón egy bobby megalázkodva, szolgaian nyitja ki a német tisztek kocsijának ajtaját, akik ügyet sem vetnek rá kiszállás közben.
A német megszállás idején játszódik a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság című levélregény, amelyben Guernsey lakóinak élete rajzolódik ki az első békeévben folytatott levélváltásokon keresztül. A történet szerint a megszállás alatt a sziget lakói a körülmények dacára igyekeztek normális életet élni, ennek része volt a Krumplihéjpite könyvklub, amelynek neve természetesen az éhínségre utal. Mary Ann Shaffer és Annie Barrows regénye angolszász nyelvterületen nagyon sikeres, az eladási listák élmezőnyébe tartozik. Ez jelenthet jót és rosszat is. Leginkább azoknak ajánlható, akik a történelmi eseményeket a kisemberekre gyakorolt hatásukon keresztül szeretnék megismerni. Akik az írott művészet kontextusfüggetlen virtuozitását keresik, félő, csalódni fognak.
Vannak a regényben megrendítő jelenetek, amelyek jól jellemzik egy megszállást még soha meg nem tapasztalt nemzet megpróbáltatásait. Megjelenik például Jane, akinek férje az észak-afrikai fronton esett el, őt pedig mindennapos várandósan a szabadság utolsó napjaiban, 1940. június 20-án nem engedték föl az evakuációs hajóra, mert félő volt, hogy megszül. Nagyobbik fiát, Eli-t elvitték az összes gyermekkel együtt. Jane az újszülöttel együtt egy június 28-i bombázásban halt meg. Rokonai az egész háború alatt próbáltak kapcsolatba lépni Eli-jal, akit sorstársaihoz hasonlóan vidéken, távol a bombázás miatt veszélyes városoktól rejtett el az angol kormány. A Vöröskereszt segítségével annyit kiderítettek, hogy él. Az angol gyerekek háborús sorsa egyébként külön regényt érne meg (amelyet valószínűleg sokan már meg is írtak). Szinte minden civil erőforrást az ő védelmükre irányítottak át. Ezt mutatja a londoni hadtörténeti múzeumban kiállított, zöldségespultot ábrázoló háborús fénykép. Az akkoriban ritka kincsnek számító narancsok rekeszén felirat látható: For children only (csak gyerekeknek).
A regénybeli Eli a többi gyermekkel együtt a felszabadulás után tért vissza. Egy másik jelenetben a felszabadító angol hadihajók kikötésekor nem katonák, hanem egy zsakettet viselő férfi lépett a szárazföldre, kezében esernyővel és a The Times előző napi példányával. A szigetlakók számára a The Times jelképezte az otthonnal való folyamatos kapcsolatot. Nem tudni persze, hogy e történetek akár csak részben is valós eseményeken alapszanak-e, de jó lenne hinni, hogy így van.
(Mary Ann Shaffer–Annie Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság. Park Kiadó, Budapest, 2010. Ára: 3500 forint)
2010. július 10.
