Nem minden szakértő hisz a harci kutyák sikeres rehabilitációjában, és sokan azzal sem értenek egyet, hogy e kutyák erőszakosságáért főként a kiképző a felelős.
– Ez a vélekedés röviden összefoglalva megalapozatlan. A harci kutyák tenyésztése évszázadok óta nemcsak a morc küllemre, a hatalmas testi erő és a kitartás növelésére irányul. Náluk az „előnyösnek” számító viselkedési és jellembeli tulajdonságok mára csakis egy másik kutyával történő végletekig tartó, voltaképpen abnormális küzdelem célját szolgálják – nyilatkozta lapunknak Pongrácz Péter etológus, az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékének munkatársa. – A harci kutyák küzdelme biológiai szempontból abnormálisnak tekinthető, hiszen mellőzi a vértelen megoldásra való törekvést.
A kutyák közötti szokványos összecsapások során mindkét fél igyekszik elkerülni a sérüléseket. Az összeakaszkodás előtt pózolással, fenyegetéssel próbálják elriasztani a másikat, és öröklött „fékek” lépnek bennük működésbe, amikor a másik megadja magát. A harci kutyáknál nincs ilyen.
– Nyilvánvaló, hogy tréninggel, tapasztalatszerzéssel a harci kutyák magatartása is alakítható, vadságuk, veszélyességük fokozható. Azonban a vizsla vagy a terelőkutya esetében sem kérdőjelezzük meg a „mesterséghez” kellő hajlam, ösztön, alapviselkedés-készlet örökölhetőségét, s nincs ez másként a harci kutyáknál sem – folytatja Pongrácz. – Az ilyen kutyák rehabilitációja leginkább az ember morális igényeiből fakad, de nem igazán eredményez a többi kutyával biztonságosan összeereszthető, egyszerűen tartható állatot. Legfeljebb szakszerűen csomagolt időzített bombát.
2009. május 23.
