Kiemelt bejegyzés

Többé nem frissülő blog

Ez a blog többé nem frissül. Az új cikkek új helyen, a molnarcsaba.wordpress.com címen érhetők el.

2015. június 16.

Vízcseppek a krokodil fogán

Míg húsz évvel ezelőtt hetente egy-két természetfilmet láthattak a tévénézők szombat délutánonként, addig manapság legalább tíz olyan csatorna működik, amelyek éjjel-nappal dokumentumfilmeket sugároznak. Teszik ezt annak ellenére, hogy az emberek látszólag a silány szappanoperákat és a minősíthetetlen valóságshow-kat keresik. Megéri ez nekik?



Hirtelen sötétedik a trópusokon, így Bearnek sietnie kell. Gyorsan kerít néhány pálmalevelet, gallyakat, indákat, és pillanatok alatt kunyhót ácsol magának. Alig fér el benne, de ez is több a semminél, hiszen egész éjszaka zuhog az eső. Otthagyjuk éjszakára dzsungelbéli menedékében, a következő jelenetben (amelyet reklámblokk előz meg) már reggel látjuk, amint éppen az este fogott kígyó maradékát eszi. Ezt a jelenetet – apró módosításokkal – szinte mindennap láthatják a Discovery Channel nézői szerte a világon, hiszen a csatorna egyik legnézettebb műsoráról van szó. Edward Michael Grylls (barátainak: Bear) volt kommandósként megtanít bennünket arra, hogyan élhetjük túl, ha néhány napra eltévedünk a természetben. Emberünket a forgatókönyv szerint egyedül ledobják a föld valamelyik érintetlen vidékére, ő pedig eszik-iszik, amit talál. A sorozat elején legalábbis ezt sugallta a műsor, bár nekem már akkor is furcsa volt, hogy ha egyedül van, hogyan követheti a kamera úgy száz méter távolságból. Azóta sok turpisság kiderült, például hogy Bear jobban szeret éjszakánként szállodában aludni a hóba ásott rókalyuk helyett, kalandjait pedig nem teljesen a véletlen szüli, sokkal inkább a forgatókönyvírók.
Grylls teljesítménye ettől függetlenül elismerésre méltó, mert stáb ide vagy oda, állatokat eszik nyersen, és meztelenül ússza át a jeges alaszkai patakot. Sorozata, A túlélés törvényei iskolapéldája annak, hogy mi tesz ma sikeressé egy dokumentumfilmet. Bár napjainkban is készülnek David Attenborough klasszikusaihoz hasonló természetfilmek, a kaland, a veszély jobban érdekli az embereket, főként, ha a való élet illúzióját kelti. Ezért viaskodnak a Bering-tenger rákhalászai a háztömbnyi hullámokkal, és ezért lógatja csecsemőkorú gyermekét a krokodilok közé az azóta búvárkodás közben halálos sérülést szerzett Steve Irwin.
Az embert természeténél fogva vonzza az erőszak. Sokan bólintanak ilyenkor, és megerősítve érzik azt a meggyőződésüket, miszerint az ember a legagresszívabb állat. Pedig korántsem az, valószínűleg az egyik legbékésebb faj vagyunk. Evolúciónk során megtanultunk hatalmas, akár több millió főt számláló csoportokban élni. Ehhez elengedhetetlenül szükséges volt a csoporton belüli agresszió végletes csökkenése (ami viszont együtt járt a csoportok közötti agresszió eszkalációjával). A gyakran idézett bonmot szerint negyvenöt ember nyugodtan képes órákig utazni egy buszban. Ha ugyanennyi egymást nem ismerő csimpánzt zárnánk be ilyen szűk helyre, perceken belül vér folyna. Ennek az érvelésnek ellentmond, hogy tömegével látunk erőszakos eseményeket a televízióban. Ezek olyanok, mintha velünk történtek volna, pedig a világ másik végén is történhettek. Ha össze kell számolnunk, hogy hány agresszív jelenetet, gyilkosságot, verekedést, rablást láttunk személyesen, legtöbbünkről kiderül, hogy életünk békésebben telt, mint egy veréb egyetlen napja.
A természet és az ember harcáról szóló dokumentumfilmek láttán egyszerre élheti át a néző a tanulás érzetét és az izgalmat, pedig tudásközvetítő hatásuk erősen megkérdőjelezhető. Persze a csatornáknak nem is feltétlenül céljuk ez, a dokumentumműsorok sugárzása puszta üzlet. Annak viszont ma az egyik legjobb a televíziózásban. A Discovery Communications cég, amely a Discovery Channelt és leágazásait üzemelteti, 372 millió dolláros (84,5 milliárd forintos) profitot könyvelt el az idei második negyedévben. Akkora a nyeresége, mint a Fox, a Paramount és a Warner Brothers filmstúdióké összesen, írja a The Economist. A dokumentumcsatornák a feltörekvő tévés piacokon, a harmadik világ mellett Kelet-Európában növekednek igazán. Észak-Amerikával ellentétben Indiában, Kínában, Brazíliában és mifelénk még nincs mindenkinek kábeltévéje, de szinte mindenki szeretne, és ezért hajlandók fizetni is az emberek. A kisebb csatornák fő bevételi forrása pedig a kábeltévécégektől kapott jogdíj. Az érdeklődés láttán a szórakoztatóipar egyre több szereplője száll be az üzletbe. A Disney természetfilmgyártó részleget alapított, és a Disneyland mintájára állatokat felvonultató, Állati Királyság névre keresztelt vidámparkot nyitott.
De miért ekkora üzlet a természetfilm?
„A zebra csak zebra, legyen a néző argentin vagy japán” – idézi az Economist David Haslingdent, a National Geographic (NatGeo) Channel irányítóját. A természetfilmek népszerűsége jórészt kultúrafüggetlen, így könnyen exportálhatók külföldi piacokra is. A vetélkedők, sorozatok, valóságshow-k gyakran csalódást okoznak, amikor átültetik őket egy más hagyományokkal bíró országba. A japán vetélkedők, bár a szigetországban megőrülnek értük, mindenhol máshol viszolygást váltanak ki a nézőkből. A leggyengébb láncszem című vetélkedő a BBC egyik legsikeresebb műsora volt, itthon viszont hatalmasat bukott. A kudarcot azzal magyarázzák, hogy Angliában az emberek általában kedvesek egymással, így különlegességként hat a játékosokat megalázó, kiképzőtiszt-modorú műsorvezető. Itthon viszont az embereknek elegük van a mindennapos személyes konfliktusokból, a televízióban a nyugalmat keresik.
Természetfilmek esetében nincs ilyen gond. Olyan egzotikus helyekre, kalandos élethelyzetekbe röpítik a nézőket, amelyekről az átlagemberek csak álmodhatnak a világ minden táján, így érdeklődnek iránta. A Discovery Amerikában bemutatott műsorainak négyötödét a világ számos országában vetítik. Az üzletági elemzők szerint csak a háziállatokat humorosnak vélt módon szerepeltető show-műsorok bukhatnak külföldön. Amerikán kívül a nézők csak fintorognak a fejszámoló kutyák és a balerinának öltöztetett macskák láttán.
Az igazán grandiózus természetfilmek kitörnek a televízió világából, és a moziban is sikeresek lehetnek. A Világok arca: Baraca című narráció nélküli kísérleti film, amelyet a földkerekség 152 helyszínén forgattak, egy egész generáció kultikus élményévé vált. Az Antarktisz madarainak faggyal folytatott harcát bemutató A pingvinek vándorlása 127 millió dollárt (29 milliárd forintot) fialt a stúdiónak, amely példátlan egy természetfilmtől. Az új technológiák azonban még tovább növelhetik a természetről szóló dokumentumfilmek iránti keresletet.
Bár régóta része az általunk előfizetett kábeltévécsomagnak, eddig alig néztük a National Geographic állatokra szakosodott Wild (vadvilág) elnevezésű csatornáját. A múlt héten azonban észrevettük, hogy, kihasználva a digitális televíziózásban rejlő lehetőségeket, mostantól nagy felbontásban (az elterjedt angol elnevezés, a high definition rövidítéseként „HD-ben”) is nézhetjük ezt az adást. Az élmény lebilincselő volt. Dacára annak, hogy ugyanaz a meglehetősen unalmas műsor ment, mint addig, megigézetten bámultuk a majom hátán a tűéles szőrszálakat, amint egyenként lobognak a szélben. A folyón átkelő gnúcsorda szerencsétlenebb tagjait elragadó krokodil fogain megcsillantak az apró vízcseppek. Az Amerikában már általánosnak számító, Magyarországon csak most terjedő HD digitális televíziózás (és a világszerte kísérleti üzemmódban működő térhatású adások) várható bevételeiből is – a sportközvetítések mellett – a természetfilm-csatornák részesülhetnek a legnagyobb arányban. Nem véletlen, hogy a Discovery Channel a technológia úttörőjeként vágott bele évekkel ezelőtt az igencsak költséges és akkor még bizonytalan megtérüléssel kecsegtető vállalkozásba. A NatGeo sem akar lemaradni. Háromdimenziós filmet forgatott a szurikátákról. Ezek a mongúzszerű állatkák, amellett hogy kedvesen mutatnak a képen, viszonylag sokat időznek egy helyben, így könnyen lencsevégre kaphatók a mai, meglehetősen ormótlan 3D-kamerákkal.

2010. november 6.