A pilótajátékok majd évszázados története során számos csaló bukott már le, és a hiszékeny tömegek
minden alkalommal futhattak a pénzük után. Mégis újabb és újabb csalásokra derül fény, mintha az emberek nem tanulnának mások hibáiból. Vajon minden esetben felismeri a szakember a piramisjátékokat?
Még ha semmit sem kaptak vissza a pénzükből, akkor is jól jártak. Malícia nélkül állíthatom, hogy én mutattam be arrafelé a legjobb előadást a misszionáriusok megérkezése óta – büszkélkedett keserédesen utolsó interjújában riói halálos ágyán Charles Ponzi a negyvenes évek végén. Az olasz származású amerikai csaló olyan sikeresen tévesztette meg a bostoniak tömegeit 1920-ban, hogy az amerikai szakirodalomban Ponzi-sémának vagy Ponzi-játéknak nevezik a nálunk piramis- vagy pilótajáték néven ismert csalást.
Ponzi az akkori postaforgalomban használatos nemzetközi válaszkuponok rendszerén talált egy kiskaput, amelyben azonnal felismerte a meggazdagodás lehetőségét. E kuponokat a külföldre küldött borítékba csomagolták. A címzett a kuponokat bélyegekre válthatta át, amelyeket a válaszlevélre ragaszthatott. Az utalványok névértéke a kibocsátó és a befogadó országban is kötött volt, így az első világháború után elszabadult olasz infláció miatt az Olaszországban kiadott kuponok egyre olcsóbbak lettek dollárban. Ponzi elkezdte felvásárolni a kuponokat Olaszországban, majd Amerikában bélyegre váltotta őket, amelyeken négyszáz százalékos haszonnal adott túl.
Az ügyletben nem volt semmi illegális. Ponzi céget alapított, és befektetőket toborzott, akiknek mai szemmel gyanúsan magas kamatokat ígért, ötven százalékot negyvenöt napra és száz százalékot kilencven napra. Az emberek özönlöttek, és kezdetben valóban megkapták az ígért pénzt. Ponzi azonban telhetetlen volt, és annyi pénzt halmozott fel, amelyről bebizonyították, hogy képtelenség teljes egészében kuponokra átváltani. A piramis gyorsan összeomlott. Kiderült, hogy Ponzi nem vesződött a kuponokkal, a régebbi befektetőket az újonnan belépők pénzéből fizette ki, miközben az összeg jó részét zsebre tette. A becslések szerint több mint tízmillió dollár kárt okozott.
– A Ponzi-finanszírozás során tehát magasabb hozam csak a korán belépőknek adatik meg, mivel azok profitját a később belépő befektetők befizetései finanszírozzák – nyilatkozta lapunknak Komáromi György közgazdász, a Nemzetközi Üzleti Főiskola (IBS) munkatársa. – A piramis hosszú távon nem fenntartható, mivel nem növelhető végtelenségig a befektetők köre és a befektetett pénzmennyiség. A végén tehát sokan buknak, míg csak kevesek (a bennfentesek) nyerhetnek.
A folytonos hitelfelvételen alapuló tevékenység nem feltétlenül törvénytelen.
– A tiszta Ponzi-játék nettó eredménye nulla lenne. Ilyenkor nem történik ugyanis semmi más, csak a vagyon újraelosztása. Ha valaki újra és újra talál egy hitelezőt, aki hajlandó a lejáró hitelei törlesztését fizetni, akkor hosszasan működhet a folyamat – mondja Vincze János közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem matematikai közgazdaságtan és gazdaságelemzés tanszékének munkatársa. – A dolog akkor válik törvénytelenné, amikor a hitelt felvevő becsapja a hitelezőit avval, hogy a pénzüket nem a szerződésben meghatározott célokra fordítja, vagy hamis adatokat közöl.
A pilótajátékokhoz hasonló elv szerint jön létre a buborék. Fontos különbség azonban, hogy a buborékok egy robbanásszerűen dráguló valóságos vagyontárgy körül alakulnak ki. E vagyontárgy bármi lehet. Az elsőként leírt buborék a XVII. században alakult ki Hollandiában. Az ott termelt tulipánhagymák ára szökött elképesztő magasságba, majd összeomlott a piac. A tulipánmániának nevezett jelenség csúcspontján, 1637-ben a Viceroynak (alkirálynak) nevezett tulipánfajta hagymájának ára 3000 és 4200 holland forint között mozgott, miközben egy mesterember 150 forintot keresett évente.
Nagyon nehéz megkülönböztetni a pilótajáték-elemeket tartalmazó üzleti ajánlatot a tényleges befektetésektől. Ha gyorsan emelkedik egy árucikk, ingatlan vagy egy részvény ára, az önmagában még nem jelenti azt, hogy buborék.
– Onnan lehet eldönteni, hogy kipukkad – válaszolja Vincze János a pénzügyi buborékok felismerhetőségét firtató kérdésünkre. – Utólag persze mindenki nagyon okos, és könnyen mondhatja, ő tudta, hogy nincs rendben valami. De az adott pillanatban mindenki a maga vérmérséklete szerint dönti el, hogy reális-e a növekedés üteme vagy sem. Abban bízik mindenki, hogy ő fog az összeomlás előtt utolsóként kiszállni.
– A pénzügyi buborékokról sok mindent tudunk, vannak tipikus jelenségek, amelyekkel minden esetben találkozunk, de a kipukkanás idejét nem lehet tudományosan előre jelezni – ért egyet Komáromi.
Mégis miből gyaníthatjuk egy pénzügyi ajánlatról, hogy piramisjátékról lehet szó?
– Két jel mutathat arra, hogy egy befektetési társaság Ponzi-játékot űz: ha túl gyorsan nőnek a részvényárak, vagy ha az eladósodottság mértéke nő túl gyorsan – mondja Vincze János. – De sohasem tudhatjuk, hol van a túlzott gyorsaság határa. Belátható, hogy a gépkocsik sem gyorsulhatnak a végtelenségig, de azt nem állíthatjuk, hogy a jelenlegi szintnél nem lehetnek gyorsabbak. Nincs olyan objektív bizonyíték, amely azt mondaná, hogy egy vagyontárgy nem drágulhat „buborékmentesen” mondjuk öt éven keresztül évi húszszázalékos ütemben.
– A részvénypiacokon nem az összeomlás a meglepetés – foglalja össze Komáromi György –, hanem hogy mikor következik be.
2009. január 17.
