A farkasok hosszú távú fennmaradása és az emberrel való békés egymás mellett élése érdekében esetenként ki kell lőni néhány egyedet, vallja David Mech, a világ legelismertebb farkaskutatója. Az amerikai biológus huszonnégy éve Kanada északi-sarki tájain tölti a nyarat, hogy érintetlen környezetükben tanulmányozhassa a vadállatokat. Mechcsel az Eötvös Loránd Tudományegyetemen tartott előadása előtt beszélgettünk.
L. David Mech amerikai terepbiológus 1937-ben született. Fő kutatási területe a farkasok viselkedésének tanulmányozása. A Minnesotai Egyetem és az Egyesült Államok Geológiai Kutatóintézetének munkatársa. Huszonöt éve megalapította a Nemzetközi Farkasközpontot, amely a világ egyik legnagyobb farkasokat kutató és fennmaradásukat elősegítő szervezete. Számos ismeretterjesztő könyvet írt, több természetfilmben szerepelt. Magyarul 2000-ben jelent meg A sarki farkas – tíz éven át a falkával című könyve.
Kezes farkas
Talán egy farkaskutató számára nem okoz gondot, hogy nem ismeri a kutyák viselkedését, ám fordítva koránt sincs így. A kutya közeli rokona a farkas, életmódjuk azonban teljesen különbözik. Így a farkas alkalmas összehasonlítási alapot adhat a kutya háziasítása során végbement genetikai alapú viselkedésváltozások megértéséhez.
A budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékén a legelsők között kezdték a kutyák viselkedésének tudományos vizsgálatát, a kutatók figyelmét a farkas sem kerülhette el. Vadon élő farkasok vizsgálata azonban szóba sem jöhetett az ő esetükben, hiszen vadállatokon nem lehet elvégezni a kutyákon rutinszerűen alkalmazott viselkedésteszteket. Olyan példányokra volt tehát szükség, amelyek hozzászoktak az ember jelenlétéhez, így a félelem nem fedi el a kísérleti körülményekre adott reakcióikat. Alapvető fontosságú volt, hogy a farkasokat fiatalkori fejlődésük során ugyanolyan környezeti ingerek érjék, mint a kutyákat, így a viselkedésük különbségei az öröklött tényezők hatását mutathatják.
– Dönthettünk volna úgy is, hogy kutyákat nevelünk föl ketrecekben, ahogy a farkasokat tartják, ezt azonban nem tartottuk etikusnak. Ezért inkább öt–tíz napos farkasokat vettünk magunkhoz, még a szemük kinyílása előtt, amelyek életük első hónapjaiban napi huszonnégy órán keresztül nevelőszüleikkel éltek – mondja Kubinyi Enikő, a David Mechet vendégül látó etológia tanszék munkatársa. – Előttünk még sehol a világon nem neveltek „kézből” ilyen sok (tizenhárom) farkaskölyköt. Velük párhuzamosan kutyakölyköket is felneveltünk ugyanezzel a módszerrel.
A farkaskölykökön háromhetes koruktól kezdve viselkedésteszteket végeztek, amelyekkel az etológusok nyomon követték társas magatartásjegyeik fejlődését. Már az első hetekben nyilvánvalóvá vált, hogy dacára az azonos neveltetésnek, a farkasok – a kutyáktól eltérően – nem keresik az ember közelségét, nem igyekeznek szemkontaktust létesíteni vele, és sokkal nehezebben tűrik a korlátozásokat. Gyakran odakaptak az ember kezéhez, a húst pedig szinte lehetetlen volt tőlük elvenni.
A kutatás eredményei azt bizonyították, hogy a kutya a háziasítás során olyan öröklött viselkedésjegyekre tett szert, amelyek alkalmassá teszik az emberrel való együttélésre és együttműködésre. A farkas viszont a gondozás jellegétől függetlenül megtartja a vadonban való túléléshez szükséges magatartási bélyegeit.
Miért nem szereti a kutyákat?
– Jaj, ez régi félreértés. Évekkel ezelőtt nyilatkoztam valamit meggondolatlanul egy újságírónak, aki azt írta le, hogy utálom a kutyákat. Pedig ez csak hírlapi kacsa. Nekem ugyan nincs kutyám, és nem is tudok róluk semmit, de nem neheztelek rájuk. Sokan azt hiszik, azzal, hogy ragadozókkal, sőt kutyafélékkel foglalkozom, kutyaszakértő is vagyok. A kutya azonban más viselkedésű állat, én nem kutattam a magatartását soha.
– Nem állatkertben vagy biológiaórán, hanem a vadászpuska távcsövén keresztül és a csapdákban vergődve találkozott először vadállatokkal. Hogy lett önből ezek után biológus?
– A családom mindig is természetközeli életet élt. Sokat vadásztam, horgásztam, kempingeztem apámmal gyermekkoromban. Gimnáziumi éveim alatt a prémvadászat kezdett érdekelni. Minnesotában, ahonnan származom, sok prémes állat, pézsmapocok, nyérc, róka él, megtanultam csapdázni őket, eközben pedig egyre jobban foglalkoztatott a viselkedésük. Emiatt döntöttem úgy, hogy terepi viselkedéskutató biológus leszek.
– A terepi biológusok gyakran úgy tartják, hogy laborban dolgozó társaik nem is igazi biológusok, hiszen alig látnak élő növényt, állatot. A laborbiológusok viszont érdektelennek tartják a terepiek munkáját, hiszen előbbiek eredményei a gyógyászatban is hasznosulhatnak. Ön hogy érez a molekuláris biológusok iránt?
– Szerintem ennek a vitának semmi értelme. Számos módon tekinthetünk a világra. Néhány kutató a terepen dolgozik, és azt vizsgálja, hogy az élettani folyamatok hogyan működnek a természetben, mások a laborban a sejtek működését kutatják. Hibás következtetésre vezet, ha élesen elkülönítjük e két területet, hiszen folytonosan kiegészítik egymás eredményeit.
– Az állatok közül miért a farkast választotta fő kutatási alanyának?
– Amikor még csapdáztam, rájöttem, hogy a ragadozók számára legnehezebb az életben maradás, hiszen más állatokat kell zsákmányolniuk. Az ő viselkedésük emiatt a legérdekesebb számomra.
– Huszonnégy éve vizsgálja az Északi-sarkhoz közeli kanadai Ellesmere-sziget farkaspopulációját. Miért olyan különlegesek ezek az állatok?
– Bár nem különböznek jelentősen más farkasoktól, különlegességüket az adja, hogy az ember szinte egyáltalán nem háborgatja őket. A kutatóhely háromszázötven kilométerre északra van a legközelebbi inuit (eszkimó – M. Cs.) településtől. Soha nem vadászták, csapdázták vagy üldözték őket, gyakorlatilag nem is tudnak az ember létezéséről. Nem félnek az embertől, mint a világ legtöbb farkasa, így nem zavarja őket a jelenlétem. Az embertől való érintetlenség nem jelenti azt, hogy időnként ne fogyatkozna meg drasztikusan a számuk. Tíz évvel ezelőtt eltűntek a területről. Nagyon furcsa volt akkoriban az időjárás, visszatért a tél a nyár közepén. A sziget általában júliustól szeptemberig hómentes, a farkasok fő zsákmányállatai, a pézsmatulkok és a sarki nyulak ekkor gyűjtik össze az egész évre kitartó zsírréteget. A szokatlan időjárás miatt azonban nem találtak táplálékot a növényevők, így a ragadozók is éhen pusztultak vagy elvándoroltak. Három évvel később aztán a tulkok száma megint emelkedni kezdett, és a farkasok is visszatértek.
– Személyessé vált a farkasokhoz fűződő kapcsolata az évek során?
– Többé-kevésbé. Én jól ismerem őket, és azt hiszem, ők is felismernek engem. Nagyon közel merészkednek. Volt, hogy az egyik lehúzta a kezemről a kesztyűt, a kölykök pedig kioldották a cipőfűzőmet. Ez nem csoda, hiszen az idén nyáron megyek vissza oda huszonötödik alkalommal. Mennék télen is, de akkor huszonnégy órás sötétség van, nem látni semmit.
– A tudományos közleményekben főként a farkasok társas viselkedésével kapcsolatos felfedezéseit idézik. Miben volt hamis a korábbi kép?
– Korábban azt gondolták, hogy a farkasfalkában a csoporttagok folytonosan harcolnak egymással a hierarchia első helyéért (ezt alfa pozíciónak nevezzük – M. Cs.), hiszen a falkában csak az alfa pár párzik, és hoz a világra utódokat. Ezzel szemben én úgy találtam, hogy egy farkasfalka nem idegen egyedekből áll, hanem az állatok rokonok, hasonlóan egy emberi családhoz. Az új falkák úgy jönnek létre, hogy a fiatal hímek és nőstények elhagyják szüleik falkáját, és alkalmas territóriumot keresve családot alapítanak. Így nincs értelme alfa, béta és más egyedekről beszélni, a látszólagos rangsor tetején a szülők állnak. A rangsorban elfoglalt pozícióért csak idegen farkasok vetélkednének, de ez szinte sosem történik meg a természetben. Az utódokhoz képest a szülők automatikusan dominánssá válnak.
– Pontosan mit csinál, amikor nyaranta vizsgálja ezeket a farkasokat?
– Általában többen vagyunk a terepen, de egy-egy hetet egyedül töltök velük. 2006-ig általában a rejtekhelyük mellett ültem, és figyeltem, amint gondozzák a kölyköket. Akkor azonban átköltöztek egy fjord túlsó partjára, amely szinte megközelíthetetlen a sár miatt. Azóta GPS-adóval ellátott nyakörveket szereltünk sok farkasra, így távolról is tudjuk követni a mozgásukat. Az adatokat műholdas kapcsolaton keresztül kapjuk meg. Tavaly július óta több mint ötszáz különböző helyen fordultak meg a vizsgált állatok. De közvetlenül figyelni őket az igazán megnyugtató, mintha csak operát hallgatnék.
– Sok állatvédő rosszallását váltotta ki nyilatkozata, hogy bizonyos esetekben indokoltnak látja a farkasok kilövését. Miért gondolja így?
– A farkasok sok helyütt összeütközésbe kerülnek az emberrel. Minnesotában például háromezer példány él. Gyakran ölnek kutyákat és haszonállatokat, főként marhákat, birkákat és pulykát. Ezeken a helyeken a farkasállomány fenntarthatósága érdekében esetenként meg kell ölnünk néhányukat. Ebben nincs semmi különleges, sok más állatfajjal, medvékkel, szarvasokkal is így járunk el. A vadászati szezon egyik célja az egyedszámuk csökkentése. Fontos, hogy az embereknek reális képük legyen a farkasokról. Kevesen tudják, hogy a fotókon szereplő egyedek többsége szelídített állat.
– Mint az a farkas, amelyik a BBC természetfotó-pályázatának győztes képén átugrik egy kertkaput.
– Én arról az első pillanatban megmondtam, hogy nem lehet igazi. Ötven éve vizsgálom a farkasokat, de még sosem láttam, hogy átugrottak volna bármit is, ez a „szerencsés” fotós mégis tökéletesen bevilágított képet készített róla.
2010. május 8.
