Az emberi evolúció fontos, eddig kevésbé ismert korszakába nyújt betekintést a most felfedezett szenzációs emberelőd, az Ardipithecus ramidus – írhatnánk a világ sok más lapjához hasonlóan. Bár a valójában tizenöt éves felfedezés iránti érdeklődés kicsit megkésettnek tűnik, a hír rávilágít arra, hogy egy lelet alapos
vizsgálata néha évtizedeket vehet igénybe.
Lucy most bizonyára féltékeny. A Science, a világ második legjelentősebb tudományos folyóirata ugyanis egész mellékletet szentelt kihívójának, Ardinak (teljes nevén: Ardipithecus ramidus), így félő, hogy a Lucyt övező huszonöt éves rivaldafény egy része ezentúl Ardira vetül. Lucy 1974. november 24-én született újjá. Több mint hárommillió éven keresztül pihent az etiópiai Hadar falu mellett a földben, míg Donald Johanson amerikai és Yves Coppens francia antropológusok meg nem találták csontvázának maradványait. A csontok majd negyven százaléka előkerült, így Lucyé volt mindeddig a legteljesebb csontváz abból a korszakból. A nevét arról kapta (eredetileg a sokkal kevésbé romantikus AL 288–1 néven kategorizálták), hogy megtalálásának éjjelén a tomboló antropológusok megállás nélkül a Beatles Lucy in the Sky with Diamonds című számát játszották magnóról. Lucy (amelyet az Australopithecus afarensis tudományos névvel illettek) már két lábon járt, agya viszont nem volt nagyobb, mint az emberszabású majmoké. És ezután (pontosabban több mint egymillió évvel korábban) jött Ardi.
– Ez nagyon fontos lelet, a szintén a kelet-afrikai lelőhelyekről származó Australopithecusok előképének tekinthető. Több mint tizenöt éve ismerjük e leletek létezését, így A fajok eredete megjelenésének 150. évfordulója előttre időzített Science-összeállítás az újra felmelegített töltött káposzta esetének tűnhetne. A cikksorozat azonban új információkkal szolgál ezen emberelődről a másfél évtizedes kutatómunka eredményeire támaszkodva – mondta el lapunk kérdésére Pálfi György antropológus, a Szegedi Tudományegyetem embertani tanszékének vezetője. – Semmiképpen sem homályosítja el ez a felfedezés Lucy jelentőségét, a kettőt ilyen értelemben nem lehet összehasonlítani. Mindkét lelet egy-egy nagyon fontos, különböző időszakokból való láncszeme a humán evolúciónak.
Ardi újkori története a múlt évtizedben, 1992. december 17-én kezdődött ugyancsak Etiópiában, egy másik falu, Aramisz szomszédságában. Gen Szuva antropológus egy csillogó zápfogat vett észre a földön, a következő néhány napban kiemelték egy gyermek alsó állkapcsát, amelyben még benne voltak a tejfogak. A leleten felbuzdulva intenzív ásatásba kezdtek a környéken, és két évvel később – a Nature tudományos folyóiratban közölt tanulmány szerint – az Australopithecus afarensisnél is régebbi emberelőd maradványait fedezték fel. A leletet először az Australopithecusok közé sorolták, majd, miután a csontváz több más darabját is megtalálták, új genust (Ardipithecus) alkottak számára – olvasható a Science-ben. A folyóirat szokásától eltérően a felfedezés nagy horderejére (és reklámértékére) való tekintettel mindenki számára ingyen hozzáférhetővé tette a kutatók által írt tanulmányokat honlapján, a http: //www.sciencemag.org/ardi-pithecus címen. Fajneve, a ramidus az Etiópiában, Eritreában és Dzsibutiban élő afar nép nyelvén gyökeret és földet jelet.
Bár már az első közleményekben is azt valószínűsítették a szerzők, hogy Ardi két lábon járt, ez akkor még csak feltételezés lehetett, hiszen hiányoztak a kérdést eldöntő medence- és lábszárcsontok. A kutatócsoportot vezető Tim White azzal viccelődött akkoriban, hogy ő is szeretné Ardi medencecsontját látni, és ha lehetne, egy koponyát is kér mellé. Két hónap múlva kapott. Etiópiai diákja, Johannesz Hailé Szelasszié a tenyér néhány csontját találta meg, majd 1995-re a medence, a láb, a sarok, a lábfej, a kar, a kézfej, az állkapocs számos csontja előkerült, végül részben a koponya is. Ezzel Ardi egyike lett a hat legteljesebb, egymillió évnél idősebb csontváznak, még Lucynél is 1,2 millió évvel öregebbnek, 4,4 millió évesnek bizonyult.
A munka nagy része azonban még hátravolt, és így válik érthetővé, hogy miért tizenöt évvel a felfedezése után vált igazán szenzációvá az Ardipithecus. Minthogy a csontok igen rossz állapotban voltak, ezernyi darabra estek szét, amint a leggondosabb kezek hozzájuk értek, a kutatók úgy döntöttek, hogy egész kőzettömböket emelnek ki a lelőhelyről, és laborban igyekeznek majd elkülöníteni az Ardipithecus maradványait. A kiemelés három évet vett igénybe. Az addisz-abebai Etióp Nemzeti Múzeumba szállított leletekből végül száztíz darabot azonosítottak az Ardipithecus csontjaiból, emellett 150 ezer fosszilis növényi és állati maradványt is találtak. Évekig tartó munka után minden maradványt konzerváltak, és egy csontvázat állítottak össze belőlük (a nagyrészt megmaradt csontvázon kívül még legalább harmincöt egyed csontmaradványait is megtalálták a lelőhelyen).
Eközben Tokióban, ahová darabonként szállították a maradványokat, hogy ott különleges komputertomográf (CT) segítségével megvizsgálják belső szerkezetüket, a korábban említett japán Gen Szuva és munkatársai a leletek alapján próbálták rekonstruálni az Ardipithecus koponyáját. A tudós kilenc éven keresztül dolgozott a koponyán, saját becslése szerint ezer munkaórát töltött a feladattal. Összesen hatvanöt koponyacsontdarabot használt fel, és ahogy elkészült egy rekonstrukcióval, azt összevetették a világ múzeumaiban fellelhető ősi és jelenleg is élő emberfélék (az ember, az emberszabású majmok és elődeik) koponyájával, míg végül a tizedik változatot fogadták el helytállónak márciusban. Owen Lovejoy anatómus eközben a medencecsontot rekonstruálta, az ő tizennegyedik változata minősült megfelelőnek.
A koponya rekonstrukciója sok mindent elárult az Ardipithecus életmódjáról. A pofája nem volt annyira előreugró, a koponyaalapja pedig rövidebb volt, mint a ma élő csimpánzé. Ez utóbbi jellegből arra következtetnek, hogy feje a gerincoszlop tetején nyugodott, ahogy a későbbi két lábon járó emberféléké, nem pedig a gerinc előtt, ahogy a négy lábon járó majmoké. Fogai közül a későbbi emberelődökhöz hasonlóan hiányoztak a nagy, éles szemfogak, amelyek a csimpánz és a gorilla fogsorában megtalálhatók. E jellegek összességükben hasonlóak a 2001–2002-ben a francia antropológus, Michel Brunet által Csádban felfedezett Sahelanthropus tchadensis koponyájához, amely még Ardinál is idősebb, hat-hét millió éves.
Ardi életmódjáról további részleteket fedett fel az élőhelyén található egyéb leletek elemzése. Az etiópiai táj ma gyökeresen más képet mutat, mint amilyen négymillió évvel ezelőtt lehetett. Eltekintve attól, hogy az évekig tartó terepi kutatómunka során szó szerint felporszívózták az egész területet, így néhány fán és a helyi afar törzs szokása szerint halomba rakott fekete kövekből álló emlékhelyen kívül csak por maradt az Aramisz falu melletti lelőhelyen, a környék száraz szavannára jellemző vegetációja egyébként sem hasonlít a múltban honos növényzetre. A területen talált növényi és állati maradványok szénizotópos elemzése után a kutatók szerint jelenleg leginkább a kenyai Kibvezi-erdő hasonlít Ardi hajdanvolt élőhelyére. A 150 ezer kövület között elefántok, kuduantilopok, majmok, pávák, énekesmadarak, ezerlábúak, csigák és lárvák maradványai is találhatók, fontosabbak azonban a növények: az Ardipithecus pálmák, ostorfák, fügefák között kóborolhatott. Szinte biztos tehát, hogy Ardi erdőben élt, amely nem esőerdő volt, de korántsem volt olyan száraz, mint a szavanna. A kutatók szerint ez a tény végérvényesen megcáfolja azt az elméletet, miszerint az emberelődök a szavannai életmód miatt kezdtek két lábon járni.
Nem mindenki ért azonban egyet ezzel. A kelet-afrikai lelőhelyek rendkívüli emberelődlelet-gazdagsága okán a Lucy megtalálásában fontos szerepet játszó Yves Coppens az emberi evolúciót gyakran East Side Storyként emlegeti, idézi fel Pálfi György. Kelet-Afrika tájainak éghajlati viszonyai miatt könnyen alakulhatott ki a szavanna, amely sok paleoantropológus szerint a két lábra egyenesedés fő mozgatórugója lehetett. Ezt az elméletet nemcsak az Ardipithecus, hanem a Sahelanthropus is gyengítette, hiszen arról is azt gyanítják, hogy két lábon járt, de erdőben élt. Az ellentmondás feloldása az lehet, hogy a mai trópusi őserdővel borított tájakon évmilliókkal ezelőtt ritkásabb fás vegetáció nőhetett.
Milyen is lehetett hát mai tudásunk szerint a majdnem négy és fél millió évvel ezelőtt élt Ardi? Amit biztosan tudunk, hogy nőnemű volt, nagyjából százhúsz centiméter magas, a tömege pedig ötven kilogramm. Körülbelül akkora lehetett tehát, mint egy mai csimpánz, és az agya is a csimpánzéval összemérhető. Kézcsontjainak elemzéséből valószínűsíthető, hogy nem a csuklóján járt a földön, ahogy a csimpánzok, hanem felegyenesedve. Egyfajta átmenetet képviselhetett a négy lábon és a két lábon járó életmód között. A talajon felegyenesedve járt, a fák lombjában viszont mind a négy végtagjával kapaszkodott az ágakba, erre utalnak a hátsó lábán lévő szembefordítható, így fogásra kiválóan alkalmas nagylábujjak. A gerince viszont hoszszú és hajlékony volt, akárcsak az emberé, amely arra utalhat, hogy már viszonylag régóta két lábon járt, így elképzelhető, hogy még mindig nem ismerjük azt az emberelődöt, amelynél megjelent a felegyenesedett járás.
Az Ardipithecus rendszertani elhelyezése sem egyszerű. Annyi bizonyos, hogy az emberré válás következő lépcsőfokát az Australopithecusok, Lucy és társai képviselték. Amellett, hogy Lucy agya csak egy kicsivel volt nagyobb, mint Ardié, életmódja nagyban eltért tőle. Amint a tanzániai Laetoliban remek állapotban megőrződött 3,7 millió éves lábnyomok mutatják, testfelépítése végérvényesen alkalmazkodott a két lábon járáshoz, szembefordítható nagylábujját is elvesztette. Az Australopithecus afarensis (Lucy) közvetlen ősének az Australopithecus anamensist tartják, amelynek maradványai nagyon hiányosak, de a sípcsontja arra utal, hogy már ő is két lábon járt ezelőtt 3,9-4,2 millió évvel. Az Ardipithecus emiatt valószínűleg az anamensis közvetlen őse lehetett, bár egy újabb lelet természetesen megcáfolhatja ezt a vélekedést.
2009. október 17.
