Soha életemben nem gondoltam arra, hogy amit csinálok, annak lesz-e értelme, elismerik-e, díjat hoz-e. Csak azért tettem, mert érdekelt - vallja Oláh György, a dél-kaliforniai egyetem professzora, a kémiai Nobel-díj 1994-es kitüntetettje. A nyolcvanegy éves tudós - kollégái többségével ellentétben - a kitüntetés után sem hagyott föl munkájával, sőt keményebben dolgozik, mint valaha. Jelenleg a világméretű üzemanyagválság megoldásán munkálkodik.
- Mindig tudta, hogy vegyész lesz?
- Amikor gimnazista voltam, nem
gondoltam, hogy tudománnyal foglalkozom
majd. Érdekelt sok minden, történelem,
nyelvek, később a filozófia. Viszont
abban a korban, a háború végén,
egy elpusztult kis országban arra is gondolnom
kellett, hogy valamiből meg is
kell élnem. Belegondoltam, hogy vajon
hány filozófust tudna eltartani Magyarország.
Egyébként valószínűleg nagyon gyenge filozófus lettem volna. Elkezdtem
hát olyasmit tanulni, amiről azt hittem, hogy el lehet vele helyezkedni.
Aztán egyre jobban kezdett érdekelni, és csakhamar beleszerettem
a kémiába. És ez a szerelem ma is tart.
- Milyen körülmények fogadták a Műegyetem kémiai fakultásán?
- A háború utáni Magyarországon semmilyen vegyszerünk nem volt.
Így mindent, amire szükségünk volt, magunk állítottunk elő. Egy híres
német professzor, Hans Meerwein tudomást szerzett erről, és küldött
egy palack nyomás alatt lévő bór-trifluoridot, amely megkönnyítette kicsit
a munkámat. Ez az üveg hosszú ideig megvolt a Műegyetemen. Az
intézetigazgató, Zemplén Géza európai hírű professzor volt. Mivel a bórfluorid,
illetve a hidrogén-fluorid, amelyekkel akkoriban kísérleteztem,
igen veszélyes vegyszerek, Zemplén hallani sem akart róla, hogy beszennyezzem
velük a laboratóriumát. Idővel annyit kegyesen megengedett,
hogy egy félig leomlott erkélyen dolgozhassunk egy kollégámmal.
Valahogy befedtük, hogy használható legyen. E Dunára néző erkély ma
már egész szép laboratórium, nemrég meglátogattam nosztalgiából.
Nem is lehet ráismerni.
- A kémiai kutatóintézetben könnyebb volt a munka?
- Amikor megalakult a Központi Kémiai Kutatóintézet 1955-ben, albérlők
voltunk a Hungária körúton egy ipari kutatóintézetben. Ez talán
jelzi, milyen szerények voltak a feltételek. De szerény körülmények között
is lehet valamit csinálni. Én nem vagyok híve annak, hogy csak akkor lehet
végezni kutatást, ha a világ legjobb feltételei állnak rendelkezésünkre:
a feladatokat a körülményekhez kell igazítani. Mi Magyarországon az ötvenes
években világviszonylatban is jó kutatást folytattunk. Az anyagi
szempont szükséges, de nem ez vezeti az igazi kutatót. Ha valaki azért kutat,
hogy pénzt keressen, az az én szememben csökkenti munkája értékét.
- Az ötvenhatos forradalom után családjával együtt elhagyta az országot.
Hogyan mentette meg tudományos munkája eredményeit?
- Mindenki csak az agyát vitte magával. Az 1956. decemberi disszidálásunkat
nem terveztük előre. Nem logikusan cselekedtünk, az egész robbanásszerűen
történt. Egy-két nap alatt döntöttük el, hogy disszidálunk.
Akkoriban tulajdonképpen sokkos állapotban volt mindenki. Néhány hónap
alatt kétszázezer magyar, főként fiatal emigrált. Kutatócsoportom
többsége, fiatal fiúk is elhagyták az országot. Mind úgy éreztük, hogy Magyarországon
ez után a tragikus esemény után még sötétebbé vált a jövő.
A feleségem nagynénje Londonban élt, így Ausztriából oda utaztunk. Az
angol kollégák nagyon segítőkészek voltak. Angliából Kanadába költöztünk.
Meg kellett élnünk a feleségemmel és a hároméves kisfiammal, ehhez
pedig állásra volt szükségem. A Dow Chemicals cégnél helyezkedtem
el, amely a világ egyik legnagyobb kémiai vállalata. Kevés olyan kémikust
ismerek a világon, aki saját maga tudja finanszírozni a laboratóriumát.
Kezdetben én is olyan témán dolgoztam, amilyet a munkaadóm akart.
Idővel azonban megengedték ennek a bolondos fiatal vegyésznek, aki
hosszú estéken és hétvégéken át dolgozott, hogy a munkaidő lejárta után
a saját ötletei alapján végezzen kísérleteket.
- Hamar felismerte kísérleti eredményeinek jelentőségét? Hogy majd
Nobel-díjat is kaphat értük?
- Soha életemben nem gondoltam arra, hogy amit csinálok, annak
lesz-e értelme, elismerik-e, díjat hoz-e. Csak azért tettem, mert érdekelt.
Aztán idővel, ha az ember úgy gondolja, hogy valamilyen eredményt ért el,
persze eszébe jut, hogy az egyszer még fontos lehet. Amikor egy francia
festő képet festett, ő sem arra gondolt, hogy majd kiállítják a múzeumban.
Legfeljebb arra, hogy valakitől vacsorát kap a képért. A kutatás és más intellektuális
kifejezésmódok sok vonatkozásban hasonlóak egymáshoz.
Egy festőnek vászon kell és festék, egy kémikusnak pedig labor, hogy játszadozni
tudjon. De az sosem fordul elő, hogy valaki reggel kilenckor bemegy
a laboratóriumába azzal az elhatározással, hogy ma valami nagyot
alkotok az emberiség javára, és ezért egyszer Nobel-díjat kapok. Ami hajtja
a kutatókat, az nem a pénz, nem az elismerés és nem a díj, hanem az érdeklődés.
- Marx György azt írja önről A marslakók érkezése című könyvében,
hogy még a Nobel-díj miatt sem mulasztotta el egyetlen előadását sem. Mit
jelent önnek a tanítás?
- Az ember nemcsak kutató, hanem tanár is. Nekem az volt a legnagyobb
boldogságom, hogy fiatalokkal foglalkozhattam egész életemben. A
diákjaimat mindig is a szélesebb családomnak tekintettem, és talán valamit
tanultak is tőlem. Ez nem csak a kémiát jelenti. Én legalább annyit
kaptam vissza a diákjaimtól, mint amennyit ők kaptak tőlem. Ettől bizonyos
fokig fiatal is maradtam. Egy tanár számára az a legjobb érzés, ha azt
látja, hogy azok az emberek, akik fiatalon a diákjai voltak, megállják a helyüket
az életben.
- Amikor maga mellé fogad egy tanítványt, tudja, hogy tehetséges-e,
vagy sem?
- Nem tudja ezt az ember, de honnan is tudná? Maga az illető sem tudja,
lehetetlen előre megmondani. Nem hiszem, hogy léteznének amolyan
„tudományos gének”. Attól lesz valaki jó kutató, ha van benne érdeklődés.
Emellett azonban jó adag szerencse is kell. Nagyon sok tehetséges író, festő,
tudós van, akik nem viszik sokra.
- A karbokationokkal kapcsolatos kutatásaiért kapott kémiai Nobel-díjat.
Mik ezek pontosan?
- A vegyületeket összetartó erőket kötésnek hívják. Ezek a kötések
vagy ionosak, amikor az ellenkező elektromos töltések vonzzák egymást,
vagy kovalensek, amikor viszont az atomok kötő elektronokat osztanak
meg egymással. A szén az élet szempontjából a legalapvetőbb elem, és vegyületeiről
nagyon hosszú ideig azt gondolták, hogy bennük az ionos kötések
nem játszanak szerepet. Bizonyos körülmények között azonban a
szén sem különbözik a többi elemtől, szintén képes töltött állapotba kerülni.
Ezt hosszú időn keresztül gyanították, de előttünk bizonyítania senkinek
sem sikerült. A szerves kémia másik alapvető szabálya az, hogy a
szénnek négy vegyértéke van, tehát négy szomszédja lehet a vegyületekben.
Hát én azt találtam, hogy adott körülmények között lehet öt is, hat is
meg hét is. Ez nem áll ellentétben azzal az alapvető törvényszerűséggel,
hogy a szénnek nem lehet több, mint nyolc külső elektronja, amelyek négy
kötő elektronpárt alkotnak. Addig azt hitték, hogy ez a nyolc elektron
mindig párokban van. Vegyük a legegyszerűbb szerves vegyületet, a metánt.
Négy hidrogén kapcsolódik egy szénatomhoz, és a kötéseket alkotó
nyolc elektron párokba rendeződik. Mi jöttünk rá arra, hogy nem kell
mindig két atommag között két elektronnak kötődnie. Köthet két elektron
három magot is.
- Mi a gyakorlati jelentősége ennek a felfedezésnek?
- Amikor elkezdtem kutakodni, fogalmam nem volt erről, de nem is
érdekelt. Később azonban érdekes kémia fejlődött ki mindebből. Nem véletlen,
hogy a metánhoz hasonló szénvegyületeket paraffinoknak hívják. A
név a latin parus affinis kifejezésből származik, ami annyit tesz, hogy
nincs affinitása. Ez manapság már nem igaz, a metánt nagyon könnyen lehet
táncba vinni. A metanolkémia jelentősége napjainkban egyre nagyobb.
A világ ma nagy problémával küzd, az olaj kifogyóban van. Az ára
az egekbe szökött, de ez semmi ahhoz képest, hogy mi lesz néhány év múlva.
Azt a kincset, amelyet a természet adott az emberiségnek, hatékonyan
kell kihasználnunk. Az ipari forradalom óta eltelt két évszázad az emberi
történelemhez viszonyítva nagyon rövid idő. Mégis e kétszáz év alatt az
emberiség felszabadult a nehéz fizikai, mondhatni, rabszolgamunka alól.
Ez nagyszerű teljesítmény, csakhogy az olaj egyszer elfogy. A másik gond
az, hogy az emberiség létszáma jelentősen megnőtt, és mindenki egyre
jobban akar élni. Ma már nemcsak Európában akarnak autót vezetni az
emberek, hanem Kínában és Indiában is. A fogyasztás növekszik.
- Hogyan segíthetnek e gondok megoldásában az ön tudományos eredményei?
- Az energiaválságot enyhítheti az általunk az utóbbi tíz évben kidolgozott
új szerves kémiai irányzat, amely egyszerű vegyületen, a metanolon
alapszik. Ennél egyszerűbb vegyület nem nagyon van. A metanol
nagy jelentősége abban áll, hogy könnyedén előállítható szén-dioxidból.
És a szén-dioxid az egyik legfontosabb üvegházhatást előidéző gáz,
amely hozzájárul a globális felmelegedéshez. Ezt a szén-dioxidot vissza
lehet forgatni. Ha kinéz az ablakon, minden, amit zöldnek lát, a természet
nagyszerű, zseniális kis gyára. A falevelek a levegőben felfogják a
szén-dioxidot, és a nap energiájával, vízzel, a klorofill segítségével új növényi
életet termelnek. De amíg ebből a növényből újra kőolaj és földgáz
lesz, sok százmillió évre van szükség. Mi kémiai módszerekkel meg tudjuk
kötni a szén-dioxidot. Sose hittem volna, hogy még az én életemben
a gyakorlatban is megvalósul mindez, de már több országban is épülnek
metanolgyárak.
- Kivonható a szén-dioxid a levegőből az önök technológiájával?
- Mindenki azt mondja, hogy csökkenteni kell a kibocsátást, vagy
össze kell gyűjteni a légkörben levő szén-dioxidot, és tárolni kell. Ezzel
szemben mi azt mondjuk, hogy sokkal egyszerűbb és gazdaságosabb
megoldás, ha ezt a szén-dioxidot visszaalakítjuk üzemanyaggá. A mi szemünkben
a szén-dioxid rendkívül értékes nyersanyag. Hidrogénnel egyesítve
a szén-dioxidot metanol hozható létre. Ez olyannyira működőképes
technológia nagyüzemi körülmények között is, hogy a kínaiak most éppen
száz metanolgyárat építenek. Az ilyen gyár kapacitása évente meghaladhatja
a kétmillió tonnát. Izlandon is épül egy üzem. Miért épp Izlandon? A
kis szigetországnak rossz a klímája, és nincsen szinte semmilyen nyersanyaga.
Egyetlen kincse az olcsó geotermikus energia. Meleg víz jön föl a
földből. Ezzel fűtik az egész országot, belőle gyártják az elektromosságot.
Izland négy évvel ezelőtt azzal fordult az Európai Unióhoz nagyon szerényen,
hogy ha támogatást kap, észak Szaúd-Arábiájává válhat. Olcsó
elektromos energiájukkal vizet bontanak hidrogénné és oxigénné, így
nyernek hidrogént. Akkoriban az egész világ bele volt őrülve a hidrogénbe.
Néhányan még mindig hisznek benne, pedig a hidrogént rendkívül nehéz
kezelni. Az izlandiak rájöttek erre, akkor váltottak a miáltalunk kidolgozott
metanol-előállítási technológiára. Rám hivatkozva azt mondták,
hogy nekik van hidrogénjük meg olcsó energiájuk, ha a hidrogént szén-dioxiddal
hozzák össze, akkor Oláh szerint lehet metanolt gyártani. Ennek
az az eredménye, hogy ma Izlandon nagy gyár épül, amely szén-dioxidból
hidrogénnel metanolt állít majd elő.
- Mire használható a metanol?
- A metanol rendkívül jó üzemanyag. Össze lehet keverni a benzinnel
minden arányban. Ha összekapcsolunk két metanolmolekulát, akkor
dimetil-étert kapunk. Ez a vegyület pedig már fontos nagyipari termék a
Távol-Keleten, minthogy kitűnően helyettesíti a dízelolajat. Ebből az egyszerű
metanolból tehát mindenféle termék előállítható, amelyet hagyományosan
a kőolajból vagy a földgázból gyártanak.
- Milyen volt e technológia fogadtatása Magyarországon?
- Azt hittem, hogy e módszer iránt lesz egy kis érdeklődés Magyarországon
is. A kutatásaim ipari alkalmazásáról szóló könyvünk (Kőolaj és
földgáz után: a metanolgazdaság - M. Cs.) tavaly megjelent magyarul is,
de tudomásom szerint semmilyen visszhangja nem volt. Barátainkkal némi
támogatást próbálunk szerezni ahhoz, hogy eljuttassuk néhány fiatalnak
a könyvet. Hiszen a nevelés: befektetés. Szülőként az egyetlen, amit a
gyerekeimnek és az unokáimnak adni tudtam, az oktatás. Példát kellene
vennünk nekünk, magyaroknak rokonainkról, a finnekről. A finnek,
ameddig a Szovjetunió létezett, olcsón kaptak kőolajat, erre alapozva pedig
jelentős kémiai ipart építettek. Amikor a Szovjetunió összeomlott, az
olcsó kőolaj is elapadt. De a finnek nem tették föl a kezüket, nem estek kétségbe,
hanem új ipart létesítettek. Váltottak az elektronikára, a Nokia ma
a világ egyik vezető mobiltelefon-gyártója. Gyakorlatilag a nulláról kezdték,
és néhány év alatt világszínvonalú ipart teremtettek. Magyarországon
az elektronikai iparnak sokkal nagyobb hagyománya van. Sok magyar
származású szakember alapvető újításokat hozott a számítógépen alapuló
iparban, Magyarország mégsem lett komputer-nagyhatalom. A vegyiparhoz
is meglehetnek az adottságai. Ha minden igaz, Dél-Magyarországon,
Makó környékén nagy mélységben földgáz van. Ebből nagyon egyszerűen
és olcsón lehet üzemanyagot előállítani. Nekem fáj, hogy a magyarok csak
sírnak, pedig a sírás senkit sem érdekel. Nem jótékonyságra van szükségünk.
Hanem arra, hogy tegyünk végre valamit.
Oláh György
1927. május 22-én született Budapesten. A piarista gimnázium
elvégzése után a Budapesti Műszaki Egyetemen doktorált
vegyészetből, később az egyetemen tanított. 1954 és 1956
között az egyetem szerves kémia tanszékének vezetője volt, és
társigazgatóként vezette az újonnan alapított Központi Kémiai
Kutatóintézetet. Az 1956-os forradalom leverését követően
családjával és kutatócsoportjával együtt elhagyta az országot,
először Londonban, később Kanadában, végül az Egyesült Államokban
telepedett le. 1971 óta amerikai állampolgár. Jelenleg a
Los Angeles-i dél-kaliforniai egyetem professzora és a Loker
szénhidrogén-kutató intézet igazgatója. A karbokationokkal és
az úgynevezett szupersavakkal végzett kutatómunkája elismeréseként
1994-ben kémiai Nobel-díjjal tüntették ki. A metanol
üzemanyagként való alkalmazhatóságát bemutató Kőolaj és
földgáz után: a metanolgazdaság című könyve tavaly jelent meg
a Better Kiadónál.
2008. május 31.
