Kiemelt bejegyzés

Többé nem frissülő blog

Ez a blog többé nem frissül. Az új cikkek új helyen, a molnarcsaba.wordpress.com címen érhetők el.

2015. május 30.

Kis szekundra borzolódó macskaszőr

A zene szeretete megkülönbözteti az embert az állatvilág többi képviselőjétől. Ám egynémely állat meglepően muzikális: a róluk szóló legújabb kutatások segíthetnek feltárni a zene biológiai gyökereit.


Mélyen gyökerezik a zeneszeretet az emberekben, sokak szerint
része mindannyiunk genetikai örökségének. Olyannyira
ősi ez az örökség, hogy sok tudós, közöttük elsőként Charles
Darwin, az evolúcióelmélet megalkotója felvetette, hogy
őseink talán előbb énekeltek, mint hogy megtanultak volna beszélni. (Erre
utalhat a zene és a történetmesélés elválaszthatatlan egysége a ma élő
bennszülött törzsek életében.) De vajon csak a miénk ez az örökség, vagy
már azelőtt a génekbe kódolódott, hogy a földön megjelent az emberű
Kétségtelen, hogy az emberi zene virtuozitását, sokszínűségét és változatos
funkcióit egyetlen fülemüle vagy levelibéka éneke sem közelíti meg,
mégis sok állatnál felfedezhetők olyan magatartási jegyek, amelyek párhuzamba
állíthatók az emberi muzikalitással. A New Scientist angol természettudományos
magazin most megjelent írása szerint például nem jelenthető
ki egyértelműen, hogy a majmok nem rendelkeznek zenei képességekkel.
Az emberek többsége képes felismerni egy dallamot akkor is, ha
egy oktávval mélyebb vagy magasabb hangtartományban szólal meg, feltéve,
hogy a hangok viszonya változatlan marad. Anthony Wright és munkatársai
az amerikai Texasi Egyetemen kimutatták, hogy a rhesusmajmok is
képesek erre, de csak akkor, ha egyszerű dallamvezetésű gyermekdalokat
(például a Happy Birthdayt) játszanak le nekik.

A zenei stílusok közötti különbségek felismerése sem megoldhatatlan
feladat néhány állatfaj számára. A Harvard Egyetem kutatói felfedezték,
hogy a ponty, amelynek - sokak számára talán meglepő módon - igen kifinomult
a hallása, különbséget tud tenni a barokk zene és John Lee Hooker
bluesdalai között. Hasonlóan a Magyarországon díszmadárként ismert
rizspintyek képesek megkülönböztetni Vivaldi melódiáit Elliott Carter öszszetett
darabjaitól.

Néhány állat egészen meglepően reagál az ember által is kellemetlennek
ítélt hangközökre.

- Kiderült, hogy a macskák szőre felborzolódik a disszonáns kis szekundra
- ad furcsa példát Pap János akusztikus, zeneantropológus, a Zeneakadémia
docense.

Az ember mindenesetre rajong a zenéért, sokunk számára a zene a mindennapok
elengedhetetlen része. Megnyugtat minket, vagy lázba hoz, a zenéből
erőt meríthetünk, és általa kiléphetünk a szürke hétköznapokból.

- Amikor Mozartot hallgatok a HÉV-en, kitisztítja az agyam - mondja
Pap János.

A Régi Zeneakadémia Vörösmarty utcai épületében beszélgetünk. Csigalépcső
vezet fel a tetőtérbe, a hangszerészképző iskolába, ahol a kis előadóterem
zsúfolásig tele hangszerekkel - a PVC-gégecsőtől számos furulyán
át a zongoráig - és hangtani mérőműszerekkel. Pap János fizikusból
lett zenetudós, kutatási területe a hangszerek akusztikai tulajdonságai, de
szívesen foglalkozik a zene antropológiai gyökereivel, sőt a nevetés pszichológiájával
is.

- Darwin feljegyezte, hogy az ausztráliai bennszülöttek a vadászatok
után esténként eljátszották, eltáncolták az aznap történteket - mondja. - A
mimetikus kultúraelmélet szerint a Homo erectusnál elkezdődhetett a
gesztusokból, hangadásokból álló protonyelv kialakulása, amellyel történeteket
meséltek el táncos formában. A korai embernél a zene, a tánc nem
szétválasztható. Egyes elméletek szerint az énekből alakult ki a beszéd, mások
szerint az ének a beszédnek a mellékterméke. A beszéd és a zene létrehozásakor
hasonló folyamatok játszódhatnak le az emberek agyában.

Mindkettő egyfajta kommunikációs aktus. Az éneklő-zenélő ember, csakúgy,
mint beszélő társa, a külső világból érkező ingereket és saját érzelmeit
dolgozza fel, és adja át a többi embernek szimbólumok segítségével.
fel, és adja át a többi embernek szimbólumok segítségével.

A zene kezdeteit emiatt nagyon nehéz még csak közelítő pontossággal
is egy időponthoz kötni. Pap szerint a ritmusadás és a ritmuskövetés a zene
alapja, így e képességek elengedhetetlenül fontosak voltak első zenélő
elődeink számára. A ritmus szerepe a zenében kettős. Az egyik a megjegyezhetőség:
a zenei darabok rengeteg hangból állnak, ha nem lennének

ritmikusan ismétlődő elemeik, megjegyzésük szinte megoldhatatlan feladatot
jelentene. Az írásbeliség elterjedése előtt a szövegeket ritmizálva,
énekelve memorizálták az énekes hírmondók. A ritmus másik funkciója
a csoportszinkronitás megteremtése. Az emberi közösségek fennmaradása
az újkőkorban attól függött, hogy a csoport tagjai milyen hatékonyan
voltak képesek együttműködni. A zene a csoport összehangolódását
szolgálhatta a ritmusos együtt mozgás révén. Énekes formában az
idősek átadhatták a csoport történeteit a fiataloknak, így növelve a csoport
összetartását.

A ritmuskövetés képessége oly fontos az ember életében, hogy genetikai
örökségünk részévé vált az évezredek során.

- Az ember már újszülöttkorban is képes bármilyen ritmus követésére.
Amikor egy nyolc hónapos kisbaba már fel tud állni, a zene ritmusára mozog
- magyarázza Pap János, hozzátéve, hogy az állatvilágból szinte teljesen
hiányzik a szabad ritmuskövetés képessége. Az emberi újszülöttek
emellett érzékenyebbek a hangmagasság megváltozására, mint bármelyik
állat. Az ember és a majmok között viszont evolúciós rokoni kapcsolat áll
fenn, így Pap János szerint is feltételezhető, hogy az emberelődök ősi zenei
képességeinek emlékképei bennük is megtalálhatók. Ezért sok kutató vizsgálja
az állatok, közöttük a főemlősök muzikalitását.

De nem csak a főemlősök érdekesek ebből a szempontból. Sok hangokkal
kommunikáló állat, például az énekesmadarak és a bálnák kreatívan
alakítják éneküket, új dallamokat tanulnak társaiktól, és saját maguk
is új melódiákkal gazdagítják dalaikat. A madárdal-„divat” is változik az
idővel, ugyanúgy, ahogy az emberi slágerlistákat sem vezetheti hosszú
időn keresztül ugyanaz a felvétel. Amikor amerikai biológusok koronás
verébsármánytojóknak olyan éneket játszottak le, amelyet ugyanabban
az erdőben huszonnégy év különbséggel rögzítettek, ők az újabbat találták
vonzónak, míg a régire rá se hederítettek. De arra is van példa az állatvilágban,
hogy a különböző populációk, például a delfincsapatok
hangjai között jellegzetes „kulturális” különbségek alakulnak ki, és az
újabb nemzedékek tagjai idősebb társaiktól eltanulva továbbviszik ezt a
zenei hagyományt.

Visszatérve az emberre, a zeneantropológia egyik legnagyobb kutatási
területe az emberi zenében meglévő kulturális különbségek vizsgálata.
Nem tudni biztosan, hogy minden emberi kultúra zenéje egy „őszenéből”
alakult-e ki, vagy egymástól függetlenül, több helyszínen jelent meg, néhány
közös vonás azonban minden nép dalaiban felfedezhető.

- Az oktávpárhuzam szinte minden kultúrában megjelenik, ez egyetemes.
Minden kultúra zenéjében jelen van ezenkívül az ismétlődés, a ritmus
- mondja Pap. Szembetűnőbbek azonban a különbségek. - Én nagyon
szkeptikus vagyok a zene univerzalitásával kapcsolatban. Más kultúráknak
vannak olyan hangzásrendszereik, amelyeket a mi fülünk borzasztónak
talál.

A népek zenéjét alapvetően meghatározó hangrendszerek ugyanis a
régmúltban gyakran véletlenek sorozata folytán jöttek létre.

- A hangszerek befolyásolták a hangrendszerek kialakulását. Ha sikerült
megalkotni egy alaphangot, akkor ehhez ragaszkodtak. Ha kilépünk
egy másik kultúrába, a megszokott zenei jellegzetességek elvesztik kellemüket.
Kenyai barátaim annak idején azt mondták Schubert VIII. szimfóniájára,
hogy ez nagyon szép, csak kicsit sok benne a hang. Nem tudták
felbontani a szólamokat, a hangszereket.




2008. március 8.