A földtörténeti múltban eljegesedések és felmelegedési időszakok váltották egymást. Az utolsó jégkorszakban élték fénykorukat a mamutok. A szibériai jégmezők több példányt tartósítottak, így szinte érintetlen formában maradtak fenn egészen napjainkig. Egyiküket június 8-ig bárki megtekintheti a Magyar Természettudományi Múzeum új, jégkorszakokról szóló időszaki kiállításán.
Gyima még alig volt hat hónapos,
és anyatejen élt, amikor beleesett
egy iszapos gödörbe. A szibériai tél állandóan
fagyos talaján nyaranta is ritka volt a
felolvadt sárral telt árok. Anyja napokig védhette, hiszen
a vadállatok nem támadták meg, kilencven-száz
kilogrammos testén egy harapásnyom sem látszik.
De nem tudott kimászni a gödörből, és belefulladt a
sárba. A talaj lassan újra megfagyott, és a következő
negyvenezer évet a kis mamut ebben a mélyedésben
töltötte - meséli Medzihradszky Zsófia paleobotanikus,
a Természettudományi Múzeum Jégkorszak című
kiállításának egyik szakmai rendezője. A mamut
Japánból érkezett hozzánk, és a kiállítás lezárultával
Spanyolországba távozik.
Gyima újkori története 1977. június 23-án kezdődött,
amikor egy aranybánya egyik buldózerrel dolgozó
munkása véletlenül kifordította a földből markolójával
a szibériai Magadan város közelében,
mondták el lapunknak a leletet kísérő Oleg Pugacsev
és Andrej Bublicsenko, a szentpétervári zoológiai intézet
munkatársai. Mivel az időjárás rossz volt a lelőhelyen,
tíz napba telt, míg a mamutot biztonságba
tudták helyezni. Később újrafagyasztották és Szentpétervárra
(akkoriban Leningrádba) szállították,
ahol paraffinnal itatták át szöveteit, így lehetővé vált
a tartósítása fagyasztás nélkül is. Konzerválás közben
eltávozott belőle a víz, a szakemberek eltávolítottak
több belső szervet is a testéből, így a súlya 56 kilogrammra
csökkent.
Jelenleg a mamutot nagyjából szobahőmérsékleten
kell tartani, és szabályozni kell a vitrin páratartalmát,
a megvilágítás fényerejét is. A mamutmúmia
belső szervei nagyon hasonlítanak ma élő rokonaiéra,
az elefántokéira, fülének mérete azonban alig tizede
az elefántokénak. Ez a hideghez való alkalmazkodás
miatt alakulhatott így, hiszen ily módon csökkenthető
az állat hőleadása, amely fagyban a túlélés
elengedhetetlen feltétele. A ma élő állatfajok között
is találunk hasonló jellegzetességeket. A sivatagi róka
füle hatalmas, hiszen a forróságban éppen a túlmelegedés
ellen kell küzdenie, ezzel szemben a sarki
rókáé apró.
Medzihradszky Zsófia elmondása szerint a gyapjas
mamutok - e fajhoz tartozik Gyima is - 170-190
ezer évvel ezelőtt jelentek meg a Földön, legnagyobb
számban az utóbbi százezer évben éltek bolygónkon.
Kihalásuknak kettős oka volt Medzihradszky és Pugacsev
egybehangzó véleménye szerint. Az egyik ok
a változó éghajlat lehetett. A mamutok a jégkorszakhoz
alkalmazkodtak, szakszóval adaptálódtak, nagy
testük, vastag bundájuk és étrendjük mind a jégmezőkön,
mind a tundraszerű növényzettel borított
élőhelyeken való túlélést segítette. Amikor az átlaghőmérséklet
emelkedni kezdett, a fő táplálékukat
biztosító tundrák átalakultak erdőségekké, így a mamutok
élőhelye folyamatosan szűkült és észak felé
tolódott. Eközben az állatok is próbáltak alkalmazkodni.
Az utolsó mamut, amely elődeihez képest
szinte törpe volt alig kétméteres marmagasságával,
körülbelül az egyiptomi piramisok építésének idején
élt a Szibéria északkeleti partjainál fekvő Wrangel-szigeten.
A mamutok kihalásának másik oka a szakemberek
szerint a vadászat lehetett. Bár azon a területen,
ahol Gyima élt, Medzihradszky szerint valószínűleg
nem élt sok ember, hiszen annyira hideg volt arra, a
délebbre élő emberek egyik fő élelemforrása a mamut
lehetett. Csontjait pedig sátraik feszítésére használták
fel. E vélekedésnek ellentmondanak azonban
David Nogués-Bravo, a madridi természettudományi
múzeum munkatársának kutatási eredményei. Kollégáival
számítógépen modellezték az utóbbi 126 ezer
év éghajlatát, és meghatározták azt a területet, amely
alkalmas lehetett rá, hogy mamutok élőhelye legyen.
Emellett igyekeztek megbecsülni az akkoriban ott élő
embercsoportok vadászterületeit és létszámát is.
Eredményeikből az derült ki, hogy a mamutok kihalásának
fő oka az éghajlatváltozás lehetett, hiszen
olyan kevés ember lakott a gyapjas mamutok élőhelyén,
hogy a kutatók becslései szerint háromévente
ejthettek el egyetlen példányt. Nogués-Bravo szerint
az emberi mamutvadászat bizonyítékai ellentmondásosak,
áll a New Scientist tudományos magazin
internetes kiadásában. Bár néhány csonton találtak
dárdahegyre emlékeztető sérüléseket, a szakemberek
között is vita van ebben a kérdésben. A települések
körül talált mamutcsontok és -agyarak pedig elhullott
állatok tetemeiből is származhatnak.
A mamutcsontok a leggyakoribb fosszilis leletek
közé tartoznak. Az egyik lelőhelyen, a szibériai Jakutföldön
egy folyómeder szomszédságában kilencezer
csontot találtak legkevesebb 156 egyedtől. Elsodorhatta
őket a folyó. A szakemberek szerint szinte
mindegyik mamuttól származó lelet - legyenek azok
csontok vagy mumifikálódott tetemek - valószínűleg
baleset áldozatává vált állattól származik. Ugyanis
a mamut teste csak akkor maradhat meg épen, ha
pusztulása után szinte azonnal betemeti a sár, elzárva
a tetemet a vadállatoktól és az időjárás viszontagságaitól.
A megtalált mamutokon szinte sosem látszik
a ragadozók támadásának nyoma, és bőséges
gyomortartalmuk arra utal, hogy nem éheztek. Bár
már 1728-ban is találtak mamutcsontokat, akkor
még azt gondolták, hogy egy régen élt elefánt maradványaira
bukkantak. Az első teljes leletet Mikhail
Adams botanikus írta le 1806-ban. A szibériai Lena
folyó partján talált mamutcsontvázat először hibásan
állították össze, felcserélték a két agyarat, és így
állították ki a leningrádi zoológiai intézetben. A szétálló
agyarak egészen a huszadik századig meghatározták
a mamutábrázolásokat, és csak a második világháború
után cserélték meg őket.
Eddig összesen harminckilenc jó állapotban megmaradt,
fagyott mamutmúmiát találtak, közülük
azonban csak négy teljes. A szövetek a kezdeti bomlás,
majd a fagyás okozta kiszáradás jeleit mutatják.
A Tajmir-félsziget rénszarvasvadászai 1997-ben fedeztek
fel egy mamuttetemet, amelynek az agyara kiált
a tundra talajából. Két évre rá a tetemet sikerült
teljes egészében kiemelni a fagyott talajból a körülötte
lévő kőzettel együtt, és egy jégbarlangban kialakított
laboratóriumba szállítani. Hajszárítók segítségével
kezdték kiolvasztani, hogy minél nagyobb épségben
maradjanak a belső szervei és szőrzete. Korábban
egyes kutatócsoportok azt tervezték, hogy a mamutok
sejtjeiből nyert DNS segítségével néhány éven
belül mamutot klónoznak, de mint kiderült, erre vajmi
kevés esély van. Még a legjobb állapotban megmaradt
tetemek örökítőanyaga is oly mértékben károsodott,
és a DNS-szál is összetöredezett, hogy a rekonstrukció
lehetetlen.
A kutatóknak nemcsak az évezredes jég pusztításával
kell megküzdeniük, hanem a jelenkori mamutvadászokkal
is. Ma már világszerte betiltották az elefántcsont
kereskedelmét, így az egyetlen anyag,
amely a helyébe léphet, a mamutok csontja és agyara.
A mamutcsont ára egyszeriben felszökött a kilogrammonkénti
hatról száz dollárra. A csempészek és a paleontológusok
így egymással versengve keresik a Szibéria
jeges talajában pihenő feltehetően ezernyi mamuttetemet.
2008. április 5.
