Kilencvenéves korában elhunyt a múlt század egyik legjelentősebb sci-fi írója, Arthur C. Clarke.
Clarke egész életében az űrkutatás, a tudományos fejlődés fontosságát hirdette,
meggyőződése volt, hogy az emberiség jövője a csillagok között
van. Több mint száz könyvet írt, közöttük a leghíresebbet, a 2001: Űrodüsszeiát,
amely, Stanley Kubrickkal közösen készített filmjének hála,
talán a tudományos-fantasztikus irodalom történetének legnagyobb hatású művévé
lett. A hidegháború évei alatt az űrkutatásban a béke biztosítékát látta.
Többször idézett mondása szerint a Naprendszer felfedezése "a háború morális
megfelelője", hiszen a világegyetem megismerése olyan energiákat köt le, amelyek
egyébként nukleáris katasztrófával fenyegetnék a Földet. Műveiben gyakran megjósolta
a jövőt. Kijelentette ugyan, hogy "senki sem tudja előre jelezni azt, mi történik
a jövőben", de mint sci-fi író, műveiben felvázolhatja a lehetséges változatokat,
végiggondolva előnyeiket éppúgy, mint veszélyeiket. Már 1945-ben megjövendölte
a Föld körül keringő telekommunikációs műholdak korának eljövetelét, pedig
akkor még az első űrrakéta kilövésére is éveket kellett várni. Voltak kevésbé találó
jóslatai is. Ugyancsak 1945-ben az írta, hogy húsz éven belül kifejlesztik az
atommeghajtású rakétákat, és 1999-ben úgy gondolta, az új évezred első éveiben
már sokak számára elérhető lesz a tiszta, nem környezetszennyező, hidegfúzión
alapuló energiatermelés. Clarke jól tudta, hogy rá mint ünnepelt íróra sokkal többen
figyelnek, mint a fehér köpenyes tudósokra, így egész életében hangsúlyozta a
tudományos fejlődés fontosságát. Egyik interjújában kifejtette, hogy "a legtöbb felfedezés
nem jött volna létre, ha nincsenek emberek, akik leírják álmaikat. Biztos
vagyok benne, hogy nem jutottunk volta el a Holdra, ha H. G. Wells és Jules Verne
nem írja meg regényeit. Büszke vagyok arra, hogy sok űrhajóst ismerhetek, akik az
én könyveimet olvasva határozták el, hogy asztronauták lesznek."
A holdra lépés pillanatában az egész világ az ő szavait hallgatva lehetett részese
az emberiség egyik legnagyobb felfedezésének, hiszen Walter Cronkite-tal közösen
ő volt a CBS amerikai televízió szakkommentátora a leszállás idején, idézi fel Képes
Gábor író, a Magyar Scifitörténeti Társaság tagja. Milliók nézték nagy hatású tudományos
tévésorozatát, az Arthur C. Clarke titokzatos világát, amelyben a tudomány
által megmagyarázhatatlannak hitt jelenségekre keresett megalapozott válaszokat.
Arthur C. Clarke kilencven évvel ezelőtt, 1917. december 16-án született az
angliai Mineheadben. Apja gazdálkodó volt, az édesanyja pedig a helyi postahivatalban
dolgozott távírdászként. Mint a család legidősebb gyermekének, lehetősége
nyílt rá, hogy egy közeli város gimnáziumában tanuljon. Egymást érték gyermekkorában
azok az élmények, amelyek a tudományos pálya felé irányították.
Egészen fiatalon távcsövet fabrikált magának kartonpapír-gurigából és lencsékből,
visszaemlékezése szerint azonban sorsa tizenhárom éves korában pecsételődött
meg, amikor kezébe került a Meghökkentő szupertudományos történetek című
magazin, amely abban az időben (1930-ban) a leghíresebb tudományos-fantasztikus
magazin volt. Néhány évvel később csatlakozott a Bolygóközi Társaság
nevű egyesülethez, amelynek tagjai a tudományos fantasztikum megszállottjai
voltak, és Londonba költözve írta meg első novelláját.
A második világháborúban a brit légierő kötelékében szolgált. Társaival kifejlesztette
az első radarrendszert, amely a repülőgépek biztonságos leszállását segítette
rossz időjárási körülmények között is. Tapasztalatait később, 1945-ben nagy
hatású tudományos cikkben gondolta tovább. Felvázolta - az ő megfogalmazása
szerint - az "űrállomások" ötletét (amelyet már az 1920-as évektől pedzegettek),
melyek az Egyenlítő feletti föld körüli pályán keringenek úgy, hogy sebességük
pontosan megegyezik a Föld forgási sebességével - érzékelteti Clarke sokszínű tehetségét
Németh Attila, a Galaktika magazin irodalmi szerkesztője, Clarke több
művének magyar fordítója. Ezek a műholdak így mindig bolygónk adott pontja
fölött helyezkednek el (geostacionárius pályán keringenek), ezáltal nagy területre
tudják visszasugározni a feléjük küldött telekommunikációs jelzéseket. Clarke ezt
a tanulmányt később úgy jellemezte, "a legfontosabb dolog, amelyet valaha is írtam".
A Nemzetközi Csillagászati Unió a geostacionárius pályát hivatalosan is
Clarke-pályának nevezte el. Ügyvéd barátja lebeszélte róla, hogy szabadalmaztassa
ötletét, hiszen annyira hihetetlen volt az egész elképzelés. Ezt a történetet később
A kommunikációs műholdak rövid előtörténete, avagy hogyan vesztettem el
egymilliárd dollárt a szabad időmben című novellájában írta meg.
Képes Gábor szerint mindig is nagy fontosságot tulajdonított annak, hogy fantasztikus,
fikciós műveit szilárd tudományos alapokra építse. A Napvitorlások című
novellája elé írt bevezető szerint egyszer levelet kapott a Szovjetunióból,
amelyben olvasója kifejtette, hogy a novellában szereplő adatok pontosan megegyeztek
az általa számítógép segítségével kiszámoltakkal.
Clarke 1948-ban diplomázott osztályelsőként a tekintélyes londoni King's
College matematika-fizika szakán. Ekkor már sorra írta novelláit. Rövid ideig a Physics Abstracts című fizikai szaklap segédszerkesztőjeként dolgozott, művei
azonban hamar sikeresek lettek, így végleg a regényírás mellett döntött. A következő
években írta A gyermekkor végét, 1968-ban a 2001: Űrodüsszeiát, amelyeket
sokan főműveiként tartanak számon. Mindkettő főhőseinek emberi ésszel szinte
felfoghatatlan erőkkel kell szembenézniük. A gyermekkor végében jóindulatú, kinézetükben
azonban démoni idegenek érkeznek a Földre, megszüntetik a háborúskodást,
elhozzák a jólétet mindenki számára. "Megértő fölényességgel ismeri
az esendő embert, s dacos vágy határozza meg műveit, hogy e faj nem lehet oly didergősen
egyedül a világegyetemben" - írja Képes Gábor a műről a Galaktika áprilisban
megjelenő számában. Clarke stílusa Jonathan Swiftéhez hasonlatos, aki
nem távoli idősíkra, hanem nagy földrajzi távolságba helyezte a Gulliver által felfedezett
utópisztikus társadalmakat.
A 2001: Űrodüsszeia hősei évmilliók óta eltemetett monolitot találnak a Holdon,
amely a kiemelése után jelet küld teremtőjének. űrhajósok és tudósok csoportja elindul,
hogy megkeresse a jel célját, az utazás során azonban a meghibásodott komputer,
amelyet HAL-nak hívnak, szinte mindegyiküket elpusztítja. Az egyetlen célba
érő asztronauta maga is átalakul a világegyetem felett őrködő lénnyé. E regény
igazi népszerűségét az azonos című, Stanley Kubrick rendezte (1968) film hozta
meg. A történetet Clarke eredetileg novellában írta meg Az őrszem címmel. A film
- amelynek forgatókönyvét Kubrickkal közösen írták - és a regény párhuzamosan,
1964-től 1968-ig készült, szinte egyszerre jelentek meg, több lényeges ponton azonban
eltérnek. A regény vége tiltakozás a hidegháborús fegyverkezés ellen, a Föld közelébe
visszatérő űrhajós már "csillaggyermekként" felrobbantja a Szovjetunió és az
Egyesült Államok teljes nukleáris arzenálját. Kubrick azonban e jelenet nagy részét
kivágta a film végső változatából. Az alkotást Ligeti György zenéje tette teljessé.
Életének második felét Clarke az indiai-óceáni szigetországban, Srí Lankán élte
le. Németh Attila szerint e döntésében szerepet játszhatott a társadalmi folyamatokkal
való elégedetlensége, illetve a búvárkodás iránt érzett szerelme is. Mint
Clarke elmondta, víz alá merülve olyan súlytalannak érzi magát, mint az űrben lebegő
asztronauták. Mindkét feleségét a búvárkodás során ismerte meg, és üzlettársaival
vállalkozást is vezetett, amely merüléseket szervezett a turistáknak Srí
Lanka part menti vizeiben. Időskoráig búvárkodott, míg egészségi állapota kerekes
székbe nem kényszerítette. Még 1962-ben járványos gyermekbénulás fertőzte
meg. Bár látszólag teljesen felépült, két évtizeddel később betegsége kiújult, és életének
utolsó huszonöt évében állapota folyamatosan romlott. Házasságaiban nem
volt szerencsés. Első feleségével csak néhány hónapig élt együtt, második felesége,
Leslie Ekanayake pedig 1977-ben motorbalesetben elhunyt.
Tudományos-fantasztikus regényíróhoz képest furcsa módon ellentmondásos
viszonyban volt az őt körülvevő gépekkel és technikai eszközökkel. Bár már fiatalon
megszerezte a jogosítványt, autót soha életében nem vezetett. Colombói házában
azonban a legmodernebb számítógépeket és kommunikációs eszközöket halmozta
föl, és általuk tartotta a kapcsolatot a világ többi részével. Első számítógépe
egy Hewlett-Packard 9100-as programozható számológép volt, amelyet 1970-ben
a HP egyik igazgatójától kapott ajándékba. Clarke ezt a gépet tréfásan HAL Juniornak
nevezte. Az internetet is gyermeki izgalommal fedezte fel, naponta órákat töltött
a rajongói e-mailek megválaszolásával. Már a nyolcvanas évek elején elküldte
első e-mailjét, amikor az internet még az egyetemek és a hadsereg zárt kommunikációs
hálózata volt. A hozzá érkező újságírókat gyakran felvitte háza tetejére, és
ott, hatalmas parabolaantennái előtt állt modellt a fényképészeknek. Élvezte a népszerűséget.
Házának egyik szobáját, amelyet ő "ego-kamrának" nevezett, karrierje
nagy pillanataira emlékeztető relikviákkal töltötte meg. A sok fénykép között ott
volt két olyan fotó is, amelyeken az űrhajózás "két első" alakjával, az első űrhajósként
felszálló Jurij Gagarinnal, illetve az elsőként a holdra lépő Neil Armstronggal
látható együtt. Charles Kohlhase, a NASA egyik főtervezője mondta róla: "Ha megálmodunk
valamit, és egy kis fizikát adunk hozzá, már létre is hoztuk." A kilencvenes
évek végén lovaggá ütötték. Egészségi állapota miatt nem tudott Londonba
utazni a ceremóniára, ezért Károly herceg ment el hozzá Colombóba.
Bár sohasem találkoztak, Képes Gábor mégis személyes kapcsolatba került
Clarke-kal. Rajongóként tizenhét évesen írt neki levelet, először 1997-ben. Srí
Lanka-i címét a Ki kicsodából másolta ki. Elküldte neki a 2001: űrodüsszeia magyar
kiadását, és kérte, hogy dedikálva juttassa vissza. Amint későbbi levélváltásukból
kiderült, Clarke jól ismerte Magyarországot. Amikor Képes egy Magyarországról
szóló könyvet küldött neki, válaszában, megköszönve a könyvet, furcsállta,
hogy nem szerepel benne Neumann János és Kármán Tódor neve.
Halála előtt új regényen dolgozott, amelynek Az utolsó tétel címet adta. Azt
nyilatkozta róla, hogy hosszabb ideig tart a megírása, mint azelőtt gondolta, majd
hozzátette: "Lehet, hogy ez lesz az utolsó regényem. Bár ezt már mondtam korábban
is."
2008. március 29.
