Az elmúlt hetekben, hónapokban napvilágra került iskolai atrocitások kapcsán sok szó esett már a fiatalkori agresszió társadalmi hátteréről. Arról kevésbé, hogy vajon mi játszódik le egy agresszív ember agyában. Pedig erre a kérdésre - köszönhetően a Magyarországon is előrehaladott kutatásoknak - ma már elég pontos válasszal szolgálhatunk.
Juh az agresszió nélküli ember, és senki nem szeretne
juh lenni - mondja Haller József, a Magyar Tudományos
Akadémia Kísérleti Orvostudományi
Kutatóintézetének kutatója.
Haller József és munkatársai az agresszió neurológiai
hátterét vizsgálják, munkájuk nemzetközi
elismertségét mutatja, hogy július 8-tól 13-ig ők
rendezik Budapesten a Nemzetközi Agressziókutató
Társaság konferenciáját.
A fiatalkori agresszió nem csak hazánkban
probléma. A legtöbb fejlett országban a fiatalkorú
bűnelkövetők száma a második világháború után,
1950 és 1990 között folyamatosan emelkedett, negyven év alatt az
ötszörösére nőtt, áll a New Scientist brit tudományos magazin
múlt heti számának hasábjain. Nagy-Britanniában és az Egyesült
Államokban például a tizenévesek - a 17-18 éves fiúk és a 14-15
éves lányok - között a legnagyobb a bűnelkövetők aránya. Fontos
azonban megkülönböztetnünk a tizenévesen elkövetett bűncselekmények
két típusát, hívja fel a figyelmet a cikkben Terrie
Moffitt, a londoni pszichiátriai intézet munkatársa. Az első típusba
a heccből elkövetett kihágások tartoznak, amelyeket a fiatalok
a barátok biztatására követnek el, illetve így próbálnak imponálni
a lányoknak. E cselekmények hátterében legtöbbször nincs
pszichikai zavar, és húszas éveikre az ilyen fiatalok többsége
"megjavul". Sokkal súlyosabb gondot jelentenek azok, akik antiszociális
viselkedészavarban szenvednek. Ennek első jelei már
óvodáskorban, háromévesen is felfedezhetők, így feltételezhető,
hogy biológiai gyökerei vannak, állítja Moffitt. Munkatársaival
több mint ezer, a hetvenes évek elején született férfi és nő életét
követték nyomon. Úgy találták, hogy azok, akik gyermekkorukban
beszédzavarral küzdöttek, intelligenciahányadosuk alacsony
volt, vagy figyelemhiányos hiperaktivitás-zavart diagnosztizáltak
náluk, nagyobb valószínűséggel lettek bűnelkövetők, különösen,
ha kedvezőtlen környezeti hatások érték őket. Moffitt a szakirodalomban
fellelhető tanulmányokat elemezve arra a következtetésre
jutott, hogy az antiszociális viselkedésben tapasztalható változékonyság
feléért az öröklött tényezők a felelősek.
Biológiai értelemben az agresszió azt jelenti,
hogy egy állat kiszorít egy másik állatot valamilyen erőforrás élvezetéből.
Ez a definíció mindaddig áll, amíg egészséges állatokról
beszélünk. Az agresszió tehát nem minden esetben beteges reakció,
az emberi természetnek is része: vannak élethelyzetek,
amikor meg kell védenünk magunkat, és ilyenkor az általában elfojtott
erőszakos indulatok felszínre törnek belőlünk.
Léteznek azonban rendellenes megnyilvánulásai is az agressziónak,
amelyek hátterében gyakran pszichikai zavar, például
szorongás, személyiségzavar, illetve gyerekeknél a viselkedészavar
áll. Ebben az esetben már semmilyen rivalizálásról
nem beszélhetünk. Az emberi kapcsolatokat szabályok irányítják,
amelyek bizonyos embereknél fellazulnak. ők könynyedén,
céljaik elérése érdekében nyúlnak az agresszió eszközéhez.
Az agresszió, ahogy az összes viselkedésforma, öröklött és tanult
alapokon nyugszik. Az állatoknál elsősorban örökletes: egy
állat felnőttkorában akkor is képes lesz agresszív viselkedésre, ha
fiatalon soha nem látott verekedő egyedet. Mivel nem tanulta
meg a szociális kapcsolatok során az agresszió mértékét a lehetőségekhez
igazítani, sokszor még társainál is agresszívebb lesz. Az
állatoknál nemcsak az agresszió formája, hanem a mértéke is
örökletes.
Vannak örökletes elemek az emberi agreszszióban
is. Az örökölhetőség és a környezeti tényezők szerepének
vizsgálatában az egyik leginkább alkalmazott módszer az egypetéjű
ikrek összehasonlítása. E testvérek genetikai állománya gyakorlatilag
teljesen egyforma. Előfordul, hogy az ikrek különböző
környezetben nevelkednek, és így különböző hatásoknak vannak
kitéve. Ezek az ikertanulmányok is azt mutatják, hogy az embernél
is ugyanolyan jól öröklődik az agresszió, mint az állatoknál,
azonban óriási a tanulás szerepe, igaz, ez inkább korlátozó jellegű.
Az ember (ahogy az állatok is) képes az agressziót a szociális
kontextusba illeszteni.
- Meg kell tanulni, hogy erősebbekkel nem verekszünk, hiszen
csak vereség lesz a vége, és meg kell tanulni elkerülni az agressziót,
mert az agresszió akkor is költséges, ha történetesen
győz az ember. A győztes is kap sebeket, ő is kifárad. A szocializáció
nem létrehozza az agressziót, hanem korlátozza - mondja
Haller.
Kamaszkor előtt, így az óvodásoknál is gyakran előfordul az
agresszió egy speciális, jelentős sérüléssel nem járó formája, a játékos
küzdelem.
- Mindenki azt gondolja, hogy kamaszkorban a gyerekek
agresszívebbek lesznek, pedig ennek éppen az ellenkezője
igaz, csökken az agresszió, viszont súlyosabb lesz - oszlat el
egy hiedelmet Haller. Ami óvodáskorban még csak egyfajta
gyakorlási funkciót lát el, az a kamaszkorban átmegy reális
küzdelembe. Az agresszió e formája ritkábban fordul elő, de a
következményei sokkal súlyosabbak. A kamaszkorban ez az
átmenet jelentős részben a hím nemi hormon, a tesztoszteron
nagy mennyiségben való megjelenésére vezethető vissza. Ennek
következménye, hogy a lányok sokkal kevésbé agresszívek
fizikailag, mint a fiúk. Mivel a kamaszok szocializációja még
nem zárult le, ez a reális küzdelem gyakran a felszínre tör. A
tesztoszteron okozta agresszió fokozatosan gátak közé kerül,
így egy felnőtt embernél a tesztoszteronszint és az agresszió
mértéke közt már nincs szoros kapcsolat. Ez mindaddig így
van, ameddig egy nehéz, kihívásos helyzetbe nem kerülünk.
Ekkor a tesztoszteronszint és az agresszió közt ismét megjelenik
az összefüggés.
Három típust, a fizikai, a verbális és a közvetett agressziót szokás
az embernél megkülönböztetni. Testi összecsapás csak a fizikai
agressziónál történik. A verbális agresszió általában a szavak
szintjén marad, egymás szidásában, fenyegetésében merül ki. Az
indirekt agresszió során nem az illető maga agresszív, hanem
másokat bujt fel egy társa ellen. Óvodáskorban nincs különbség a
fiúk és a lányok játékos küzdelmei között, a kamaszkorban azonban
már markáns különbségeket tapasztalhatunk. Ha az agreszszió
három formáját együtt vizsgáljuk, akkor a fiúk és a lányok
közt még ekkor sincs különbség, de a fizikai agresszió gyakrabban
fordul elő fiúknál, míg a lányokra inkább a verbális, illetve az
indirekt agresszió jellemző.
Az agresszió normális fejlődése azonban felborulhat. Ha
gyakran érik a gyermeket negatív események, például verik, vagy
sokszor fordul elő a környezetében agresszió, akkor ezek az élmények
traumává válhatnak, aminek az egész életére kiterjedő következményei
lehetnek. E traumák az agy szerkezetében is okozhatnak
változásokat. Van az agyban egy terület, a prefrontális kéreg,
amely a szemek fölött, a homloklebenyben helyezkedik el. Ez
az agyrész alakul ki a leglassabban az egyedfejlődés során, a legtöbb
gyermeknél a kamaszkor végére fejlődik ki teljesen. Valamilyen,
eddig kevéssé ismert módon a személyiséget, ezen belül az
agresszivitást is befolyásolja.
- Azt mondhatjuk, hogy a prefrontális kéreg egyfajta féket
képvisel az agyban, kordában tartja az agressziót - magyarázza
Haller József.
Azoknál a gyerekeknél, akik traumát szenvedtek el kiskorukban,
a prefrontális kéreg térfogata csökken, és ez a csökkenés elérheti
a harminc százalékot is. Ezekben a gyerekekben később
hiányozhat az agresszió gátja. Egy másik agyterület, amely a hipotalamusz
alsó felében helyezkedik el, és számos állatfajban is
előfordul, még fontosabb szerepet játszik az agresszió szabályozásában.
Ha ezt a területet elektromosan ingereljük, akkor azonnal,
egy-két másodpercen belül bekövetkezik az agresszív cselekedet.
A traumák mellett a magányosság a másik olyan tényező,
amely agresszióhoz vezethet, különösen, ha ez a magányosság a
kamaszkort érinti, hasonlóan az állatokhoz, ahol az izoláltan nevelt
egyedek agresszívebbek társaiknál. E tapasztalatok a szociális
környezet agressziócsökkentő funkcióját mutatják.
Az idegrendszert alkotó idegsejtek közötti információátadás
gyakran különleges vegyületek, ingerületátvivő anyagok segítségével
történik. Számos fajtájuk van, az agresszió szabályozásában
a szerotonin és a noradrenalin a legfontosabb. Miután az ingerületátvivő
anyagok felszabadultak az idegsejtekből, erre a célra
specializálódott enzimek - közöttük a monoamin-oxidáz-A
(MAOA) - bontják le őket, így szabályozva az agresszió mértékét.
Azok az idegsejtek, amelyekből a noradrenalin felszabadul, az
agytörzsben helyezkednek el, és nyúlványaikkal behálózzák az
egész agyat. A noradrenalin általánosságban fokozza az agresszivitást.
Az emberek különböznek abban, hogy milyen jól működik
a MAOA enzimjük. Valakinek hatékonyabban bontja a noradrenalint,
másoknak kevésbé. Akinek olyan pechje van, hogy az ő
MAOA enzimje rosszul bontja a noradrenalint, annál az idegsejtekből
kiáramló noradrenalin hosszabb ideig, tehát két milliszekundum
helyett tíz milliszekundumig hat. A noradrenalin önmagában
nem vált ki agresszivitást, viszont ha egy kihívásos helyzetbe
kerül az ember, akkor a noradrenalin valószínűbbé teszi azt,
hogy az illető agresszíven fog viselkedni, agresszív választ vált ki
belőle a helyzet.
A MAOA enzimnek arra is van hatása, hogy a traumatizált
gyerekek felnőttkorban agresszívek lesznek-e, vagy sem. Azok a
gyerekek, akik a MAOA enzim hatékony fajtáját örökölték, annak
dacára is ritkábban válnak agresszívvé felnőttkorukban, hogy
gyermekkorukban sérelem érte őket.
Hallerék jelenlegi kutatásainak kiindulópontja az a felismerés
volt, hogy egyes stresszhormonok közvetlenül hozzájárulnak ahhoz,
hogy egy stresszhelyzetbe került patkány agresszívvé váljék.
A stresszhormonok vizsgálata ugyanakkor meglepő eredményt
hozott: kiderült ugyanis, hogy ha ezek a hormonok tartósan hiányoznak,
akkor az még agresszívebb viselkedést eredményezhet.
Ha rövid időre csökken a stresszhormonok szintje,
akkor az agresszió mértéke is csökken. A kísérletek következő fázisában
hosszú időre, hetekre megakadályozták a stresszhormonok
termelődését. Ennek hatására az állatokban az agressziónak
egy abnormális formája alakult ki. Ez leginkább abban nyilvánult
meg, hogy egymás fejét, torkát és hasát harapdálták. Számszerűleg
ugyan nem voltak agresszívebbek normális társaiknál, de
azoktól eltérően veszélyes sérülés kockázatát rejtő testtájakra támadtak.
A normális egyedek harapásainak csupán két-három
százaléka irányul ezekre a testtájakra, és valószínűleg az is véletlen,
ezzel szemben a stresszhormonhiányos állatok az esetek hetven
százalékában ide támadtak. Ezek a patkányok agressziós
helyzetekben kevéssé izgultak, kisebb volt a szívritmus-emelkedésük.
A kutatók hozzáláttak az agy agresszivitást szabályozó idegközpontjainak
a feltérképezéséhez, és kiderítették, hogy az abnormális
és a normális agresszió idegi szabályozása között igen
markáns különbségek vannak. Másként hat a szerotonin, és másként
vesz rész az agresszió szabályozásában a prefrontális kéreg
is. Miután végeztek a feltérképezéssel, felrajzolták az általuk felfedezett
rendszert, és igyekeztek kitalálni, hogyan lehet az abnormális
agressziót gátolni, és gyógyszert találni az antiszociális személyiségzavarban
jelentkező agresszióra. Találtak is egy vegyületet,
amely az agressziónak csak az abnormális formáit gátolja, a
normálisakat pedig nem. Ez nagy előny, hiszen az életben vannak
olyan pillanatok, amikor az agresszió szükséges reakció.
- A kutatásaink eredményeként előbb-utóbb meg is fog születni
a gyógyszer. Az kérdés marad azonban, hogy hogyan lehet
majd használni. A személyiségzavarosok ugyanis általában normálisnak
tekintik magukat, nincsen betegségtudatuk. Viselkedésüket
nem gondolják kórosnak. A pszichoterápia ezeknél az embereknél
többnyire teljesen hatástalan. Ma még nem lehet tudni,
hogy egy ilyen ember rábírható-e arra, hogy gyógyszert szedjen -
osztja meg velünk kételyeit Haller József.
2008. május 3.