Időnként belenézünk a távcsőbe, de a munka nagy részét számítógépek segítségével végezzük. Legtöbb modern távcsőbe már nem is lehet belenézni – mondja Kiss László csillagász, aki szerint az égboltra nem lehet ráunni. A volt katonaszökevény asztronómus hét évig élt Ausztráliában, de hazajött, mert gyermekeit magyar környezetben szeretné felnevelni.
Horgoson, a Vajdaságban nőtt föl. Milyen volt a hetvenes-nyolcvanas években magyarként élni Jugoszláviában?
– Nyolcéves voltam 1980-ban, amikor meghalt Tito elnök. Emlékszem, ahogy nagymamám a marsall halálhírét hallva gondolkodás nélkül kijelentette, háború lesz. Az iskolában akkor még semmit sem lehetett érzékelni ebből. A jugoszlavizmus eszméjét első osztálytól kezdve beleverték a diákokba, a magyarokba is. Már a szüleim is Jugoszláviában nőttek föl, így természetesnek tartottuk, hogy magyar nemzetiségű jugoszláv állampolgárok vagyunk. Az öregek azonban emlékeztek arra, hogy Jugoszlávia nem természetes államalakulat, mindössze történelmi tákolmány. Mindig politizáló alkat voltam, így tizenévesként, 1988-tól kezdve, amikor egyre jobban körvonalazódott a polgárháború rémképe, szinte előre átélve az eseményeket elborzadtam, hogy mi felé haladunk. Horgos, Kanizsa, Zenta: e három település a Vajdaság talán legmagyarabb környéke. Az ember szinte az egész életét leélheti ott anélkül, hogy használnia kellene a szerb nyelvet. A családom ma is ott él, és az ifjabbak még ma sem tudnak rendesen szerbül. A gimnáziumban az Fb jelű osztályba jártam, amelyben az F azt jelentette, hogy fizika tagozatos, a b pedig, hogy magyar tanítási nyelvű az osztály (az a-sok voltak a szerb nyelvűek). Természetesen a nyolcvanas években is előfordult, hogy nehézségei támadtak az embernek a származása miatt, de általában jól megéltünk egymás mellett.
– Sajnálja, hogy szétesett Jugoszlávia?
– Huszonkétmilliós szép nagy ország volt, fantasztikus gazdasági lehetőségekkel. Voltak ásványkincsei, mezőgazdasága, ipara, és minden feltétel megteremtődött a világszínvonalú turizmushoz. Amikor 1991-ben kitört a háború, és megkaptam a behívómat, rettegtem a bevonulástól, mert nem kívántam részt venni a politika által felkorbácsolt polgárháborús konfliktusban.
– A bevonulás elől jött át Magyarországra, és iratkozott be a szegedi József Attila Tudományegyetem fizikus szakára?
– Inkább szerencsés egybeesés, mivel eredetileg is ezt terveztem. A gimnáziumban a matematika és a fizika között ingadoztam. A szegedi egyetem természetes választás volt, hiszen Horgoshoz Szeged a legközelebbi nagyváros a közöttük lévő határ dacára. Az ottani lézerfizikai iskola már akkor is messze földön hírnevet szerzett, így a fizika mellett döntöttem. Szerencsére felvettek, mert különben nem tudtam volna elkerülni törvényesen a katonai szolgálatot. Így viszont mint a Szegedi Csillagvizsgáló külföldi tanulmányi ösztöndíjasa felmentést kaptam egészen addig, míg fennállt hallgatói jogviszonyom az egyetemmel. Ez 1999-ben, a doktori ösztöndíjam lezárultával ért véget, amikor éppen a koszovói NATO-háború volt soron.
– És be kellett volna vonulnia…
– Igen, de Magyarországon maradtam, így katonaszökevény lettem. Hivatalosan dezertőrnek minősültem Szerbiában egészen a Milosevics-rendszer bukásáig. Ekkor általános amnesztiát hirdettek. A szegedi egyetem szerencsére nagyon erős burokkal védett meg a sors nehézségeitől.
– A csillagászokat általában úgy képzelik el gyerekként, mint akik a saját maguk fabrikálta távcsővel merednek az égre, és szemhunyást sem alszanak éjszakánként. Mennyire illik önre ez a leírás?
– Tökéletesen. Ma is pontosan emlékszem arra a könyvre, amelyet állandóan lapozgattam kisiskoláskoromban, hatása pedig eldöntötte a sorsomat. Fred Hoyle Csillagászat című könyve volt ez, a zágrábi Mladost Kiadónál jelent meg 1972-ben horvát nyelven. Egy szót sem értettem belőle, de nagyon szép képek voltak benne, s ekkor kristályosodott ki bennem a máig ható gondolat: a saját szememmel szerettem volna látni mindazt a szépséget, amelyet a csillagos égbolt nyújt. Szüleimtől kikönyörögtem első távcsövemet, majd ahogy múltak az évek, az amatőr csillagászok klasszikus fejlődési útvonalát jártam be. Távcsöveket építettem, ellátogattam a budapesti Uránia Csillagvizsgálóba, beszereztem az összes hozzáférhető szakkönyvet, jártam a Magyar Csillagászati Egyesület nyári távcsöves táboraiba. Aztán eljutottam oda, hogy a csillagászat mint választható szakma is szóba került.
– Szinte mindenkit érdekel a csillagászat. A tudományos hírek között mindig a legelőkelőbb helyet foglalják el az újonnan felfedezett üstökösökről, csillaghalmazokról szóló beszámolók. Mi lehet e népszerűség oka?
– A csillagok világa mindig is rejtélyes, egzotikus volt az ember számára. Az égi jelenségek olyan messze történnek tőlünk, és olyan hatalmas méretűek, hogy meghaladják az emberi képzelőerőt. Emellett az űrfelvételek önmagukban is szépek.
– Mennyiben hasonlít az amatőr és a profi csillagász tevékenysége?
– A többi tudományterületnek is megvannak a műkedvelői, gondoljunk csak a Magyar Madártani Egyesület több ezer tagjára. Magyarországon legalább két-három ezer „égi figyelőről” tudunk, de közülük talán öt-tíz végzi el a csillagász szakot. Az amatőrök gyönyörködnek. Van távcsövük, újra és újra rácsodálkoznak az égre, követik az űrben lezajló és a Földről is látható eseményeket, megkeresik a nehezen észrevehető égitesteket.
– Nem zavarja őket, hogy ezeket már mind fölfedezték előttük?
– Ha az ember bármikor felnéz az égre, azt a képet talán ő látja a világon egyedüliként. Egy amatőr csillagász barátom fogalmazott úgy, hogy olyan unalmas az élet, hiszen mindig minden ugyanúgy történik. Ezzel szemben az ég folyton változik, és sok az előre nem jelezhető esemény. A hirtelen felrobbanó csillagok vagy a meteorok különösen varázslatosak az arra fogékonyak számára.
– Ha a kis meteorok sem jelezhetők előre, reálisan mikor értesülhetnénk arról, ha egy nagy aszteroida egyenesen a Föld felé száguld?
– A Földet veszélyeztető kisbolygók megtalálása nem mindennapi tudományos feladat. Ezekben a kutatásokban a magyar akadémiai csillagászok is részt vesznek. Olyan kisbolygókat keresünk, amelyeket esetleg szondákkal meglátogathatnánk, hogy többet megtudjunk róluk, és kidolgozhassuk elhárításuk leghatékonyabb módját. A csillagászaton és az űrkutatáson gyakran számon kérik a társadalmi hasznosságot. Nos, a teljes emberiséget veszélyeztető katasztrófák előrejelzése és esetleges kivédése talán nevezhető hasznosnak.
– Az amatőr csillagászok távcsöves gyönyörködéséhez képest hogyan dolgozik manapság egy hivatásos asztronómus?
– Időnként belenézünk a távcsőbe, de a munka nagy részét számítógép segítségével végezzük. A legtöbb modern távcsőbe már nem is lehet belenézni. Ehelyett komputer vezérelte detektor gyűjti az adatokat. Az utóbbi időben főként olyan adatokat elemzek, amelyeket nagy távcsővel mértek, illetve a világűrbe felbocsátott távcsövek gyűjtöttek.
– Mennyire van hátrányban a magyar csillagász a gazdagabb országokban dolgozó kollégájához képest?
– A hátrányt az általános alulfinanszírozottságon túl főként az okozza, hogy még nem vagyunk tagjai nagyon fontos nemzetközi űrkutatási és csillagászati szervezeteknek. Biztató fejlemény, hogy remélhetőleg jövőre felvesznek bennünket az Európai Űrügynökségbe. Ez azért lenne fontos, hogy a magyar űripari vállalkozások is kaphassanak megrendeléseket a szervezettől. Ha pedig a chilei Atacama-sivatagban és a Paranal hegyen lévő távcsöveket üzemeltető Európai Déli Obszervatórium, az ESO tagjává válnánk, a magyar csillagászok is hozzáférhetnének a világ legjobb műszereihez. Így olyan felfedezéseket tehetnének, amelyek hétről hétre bejárhatnák a világsajtót. Ennél pedig nincs jobb országimázs.
– A csillagászatban a távcsövek nagyságától függ, hogy milyen nagy felfedezésekre lehet számítani?
– Igen, itt a méret a lényeg. Sok csillagász olyan, mint egy rossz macsó. Azzal dicsekszik, hogy milyen nagy van neki.
– Önnek mekkora volt a legnagyobb?
– A legnagyobb, amelyet személyesen irányítottam, egy négyméteres átmérőjű távcső volt, de a távolból használhattuk már az ESO 8,2 méteres átmérőjű teleszkópját is.
– Hét évig kutatott Ausztráliában. Miben más az ottani csillagászlét?
– Az ausztráliai csillagászat a világelitbe tartozik, és az országon belül a többi tudományterülethez képest is erős. Évekig egy csillagásznő töltötte be például a miniszterelnöknek tudományos tanácsokat adó „Ausztrália főtudósa” tisztét. Az egyetemek ottani gazdagsága miatt a tudósok kutatói szabadsága is nagyobb. Emellett az ország déli fekvése miatt sokkal szebb eget láthat az ember Ausztráliából, mint Európából.
– A déli égbolt szebb, mint az északi?
– Sokkal. Onnan látható a két Magellán-felhő, a tejútrendszer két kísérő törpegalaxisa, maga a tejútrendszer pedig a fejünk fölött halad keresztül az égbolton. Aztán ott vannak a déli ég legszebb csillagai, a Dél Keresztje, a Kentaur csillagképek és a jellegzetes Szeneszsák sötétköd. Semmi hozzájuk mérhető nem látszik az északi égen.
– Hét év után mégis visszaköltözött Magyarországra.
– Sosem adtam föl magamban a hazatérés lehetőségét. Ausztráliában nem volt állandó állásom, hanem két-három éves kutatói ösztöndíjakat nyertem el. Ahogy az ember eléri a harmincas évei közepét, egyre jobban vágyik egy „biztos” állásra. Megpályáztam ilyet az egyik sydneyi egyetemen, de a második helyen végeztem. Ausztrália nehezen bevehető vár, s állandó állást nagyon nehezen kaphatnak nem ottani születésűek. Ezért amikor a Magyar Tudományos Akadémia a magyar kutatók hazacsábítására elindította a Lendület programot, pályáztam, nyertem és hazajöttem.
– Ausztráliában mennyit keres egy csillagász?
– Magyar viszonyokhoz képest négyszer-ötször többet. Persze kétszer-háromszor drágább a megélhetés. Kezdetben bruttó hatvanezer ausztráliai dollár volt az éves fizetésem, de később előléptetésekkel százezerre emelkedett. [Ez havi bruttó 1,7 millió forintnak felel meg.] De a határozott idejű szerződés miatt mégis hiányzott a létbiztonság. Emellett Ausztrália messze van mindentől, és nehéz kapcsolatot tartani a nemzetközi együttműködésben részt vevő európai és amerikai kollégákkal. A fontos megbeszélések még mindig személyes jelenlétet követelnek. Ugyanúgy figyelni kell olyankor a másik fél testbeszédét, mint az üzleti tárgyalásokon.
– Gyermekei Ausztráliában születtek. Nem akarta, hogy ott nőjenek föl?
– Nem, ezt határozottan nem akartam. Láttam más emigráns magyar családok gyermekeit, akik egymás között már angolul beszéltek, és ennek a lehetősége számomra elborzasztó volt. Talán azért, mert a Vajdaságból származom, ahol küzdenem kellett a magyarságomért, nagyon fontosnak tartottam, hogy a gyerekeim rendesen megtanuljanak magyarul magyar környezetben. Ez is a hazajövetelünk egyik oka. A gyerekeim ausztráliai állampolgárok is, van szép kengurus-emus útlevelük. Ha tizennyolc évesen úgy döntenek, hogy mégis ott akarnak élni, mehetnek, de ez az ő egyéni döntésük lesz.
Kiss László fizikus, csillagász 1972-ben született Szabadkán. Fizikusként diplomázott a József Attila Tudományegyetemen 1996-ban, majd csillagászként doktorált 2000-ben az időközben Szegedi Tudományegyetemre átnevezett intézményben. Az egyetemen indított csillagász szakon oktatott, 2002 és 2009 között a Sydneyi Egyetemen dolgozott. Jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpontja Konkoly Thege Miklós Csillagászati Intézetének kutató professzora, az MTA levelező tagja. A Csillagászat.hu tudományos-ismeretterjesztő honlap főszerkesztője.
2014. április 12.
