A tudományos tudás sosem lehet tökéletes, mindig hozzávetőleges, és folytonosan változik, érvel David Bloor tudományfilozófus. Szerinte a tudomány, bármennyire szeretnék is a művelői ennek ellenkezőjét láttatni, korántsem független a társadalmi, politikai környezettől. A tudományt övező vitákat pedig nemcsak az ellentétes ideológiák, hanem az ellentétes személyes érdekek is tüzelik.
Önt a jelenkor egyik legnagyobb hatású tudományfilozófusának tartják. Mit takar ez a tudományterület? Mivel foglalkozik munkája során?
– Egyszerűen úgy fogalmaznék, hogy érdeklődésem tárgya a tudománytörténet. Az egyetemen, hogy ennél kissé konkrétabb legyek, természettudományos és mérnöki szakokra járó hallgatóknak tartok előadást arról, milyen társadalmi közegben jönnek létre a tudományos ismeretek, és milyen szociológiai faktorok hatnak rájuk. Azok, akik meghallgatják az előadásaimat, remélhetően úgy lépnek ki a világba, hogy tudatában vannak: a tudományos felfedezések és magyarázatuk nem független a kor politikai, társadalmi és gazdasági kérdéseitől. Egy sikeres kutató vagy mérnök ugyanis nem lehet naiv, ismernie kell a tudományos ismereteket övező ellentmondásokat is. Sok egyetemi hallgató meg van győződve róla, hogy a tudományos vizsgálatokból levonható következtetések egyértelműek, objektívak, megváltoztathatatlanok, így hamis biztonságérzetük keletkezhet. Nincsenek ugyanis tudatában, hogy szinte kivétel nélkül mindegyik tudományos eredményt véget nem érő vita kísért mindig a történelem során.
– Miért okoz gondot, ha a hallgatók nem készülnek tudatosan a tudományos tudást befolyásoló társadalmi hatások értékelésére? Egyáltalán: érdekli ez őket?
– Az előadás-sorozat kezdetén talán nem értik a fontosságát, de remélem, hogy a végére felfogják a jelentőségét. Sokan egészen meglepő lelkesedéssel tanulmányozzák azokat a történelmi példákat, amelyeket felvonultatunk előttük. Ami a legmeglepőbb nekik, hogy milyen mértékben szüremlik be az a világ a tudományba, amelyet azelőtt teljes mértékben a tudományon kívülinek gondoltak. Erre számos példát találunk például a biológiában. Az evolúciós elméletet övező polémia például szinte csak kisebb részben nevezhető tudományosnak, nagyrészt ideológiai síkon zajlik. A végtelenségig ismétlődő összecsapások sorozataként is felfoghatjuk, ahol egyik oldalon főként az egyházak állnak, a másikon pedig a szakértők, akik nem feltétlenül voltak ateisták. A vallás és a tudomány kapcsolata egyébként sem értelmezhető pusztán absztrakt, filozófiai síkon. Ez a viszony minden korban emberek csoportjainak vitáját, tárgyalásait és megegyezéseit jelentette. A viták tehát nemcsak az ideológiai ellentétek feloldásán vagy feloldhatatlanságán dőltek el, hanem a vitát lefolytató emberek egyéb érdekein is. Nagyon fontos észben tartanunk: a természettudomány felemelkedése nem érthető meg a vele együtt lezajlott társadalmi változások ismerete nélkül. Az ipari forradalom nélkül nehezen érthető, hogy a londoni Royal Society [a tudományos akadémia szerepét betöltő „Királyi Társaság”] miként tudott főszereplővé válni a kor tudományos fejlődésében.
– Milyen előnyeik vannak ezeknek az ismereteknek a kutatók számára a mindennapi munka során?
– Az értelmes kutatás alapfeltétele, hogy a tudós átgondolja, és tudatában legyen annak, mit is csinál pontosan, mi a célja a munkájának, és az ezáltal megszerzett tudásból milyen következtetéseket lehet levonni az egész világ működésére nézve. Ehhez elengedhetetlen, hogy tisztában legyen a társadalmi vonatkozásokkal is. Tanári pályám során az volt a tapasztalatom, hogy a természettudományos szakokra járó hallgatók sokkal inkább képesek összekapcsolni saját szakirányú kutatásaikkal a filozófiai ismereteket, mint hihetnénk. Már csak azért is, mert kissé paradox módon az általam átadott ismeretek kifejezetten szkeptikussá teszik a hallgatókat a tudományfilozófiai megállapításokkal szemben. Nehéz általánosítani, de nagyon gyakran maguk a tudományfilozófusok feledkeznek el a tudományos ismereteket torzító hatásokról.
– Létezett-e valaha is a politikától, a társadalmi környezettől függetlennek tekinthető tudomány?
– Nem, ez a befolyás általánosnak és örökkévalónak tekinthető. Könnyen belátható, hogy a tudomány társadalomtól való izolálásának szándéka nem más, mint egy társadalmi struktúra, amely önmagában is hatással van a tudományra. Másrészt a tudományon belül is megjelennek a társadalmi kényszerek. Amikor különféle tudományos iskolákhoz tartozó kutatók vitáznak egymással, vagy éppen akkor, amikor úgy döntenek, hogy nem harcolnak egymással, ez mind társadalmi konstrukciónak tekinthető. Értelmetlen tehát azt állítani, hogy a tudomány elválasztható a társadalomtól. Az viszont egyértelmű, hogy a tudomány folyamatosan változik, és ezzel együtt változik a társadalmi folyamatokhoz fűződő viszonya is.
– Hogyan változik a tudomány? Csak az ismeretek bővülnek, vagy maga a tudományos módszer is különbözik a múltbélitől?
– Mindmáig a tudományos ismeretek értékelésében bekövetkezett legnagyobb változás a XVII–XVIII. században játszódott le. Addig természetes volt, hogy a világ működéséről szerzett bármiféle tudást morális kontextusba kell helyezni. Muszáj volt, hogy az új ismeretek összeegyeztethetők legyenek a vallás által közvetített világképpel, annak egyféle kiterjesztéseként kellett funkcionálniuk. A „jó” tudományos elméletnek erkölcsi üzenetet kellett hordoznia. Az efféle jellegzetességeket még Newton mechanikájában is felfedezhetjük. Ez persze nem azt jelenti, hogy a newtoni törvények érvényüket vesztenék azáltal, hogy manapság másképpen értelmezzük őket, de fontos tudnunk, hogy Newton idejében ezek igenis morális töltettel bírtak. De még ma sem szabad abban a hitben ringatnunk magunkat, hogy végre már „igazi tudományt” művelünk. Sokkal helyesebb, ha mindössze annyit mondunk, hogy ma „másfajta tudományt” művelünk, a morális példázatok átadását pedig a természettudósokról emberek más csoportjaira ruháztuk át.
– Az ideológiai üzenetek átadásának a szándéka csak a múltban, két-három száz évvel ezelőtt jellemezte a tudományt, vagy bizonyos elemei egészen máig fennmaradtak?
– Noha természetesen az efféle ideológiai motívumok már sokkal kevésbé jellemzik jelenünk tudományát, de azért a közelmúltból is lehet példákat hozni arra, hogy egyes emberek bizonyos ideológiák igazolására használták föl a tudományos eredményeket. Gondolok itt a nácik úgynevezett árjatudományára vagy a Szovjetunióban működött Liszenkóra, az általa művelt genetikára. A mai demokráciákban mindazonáltal a tudósok mentesültek e feladat alól, mondhatni, megváltozott a munkaköri leírásuk. Persze megint ismételnem kell magamat, a munkaköri leírás sem más, mint egy társadalmi konstrukció. Lehet, hogy semlegessé vált ezáltal a tudomány, de művelőit ez sem függetleníti a társadalmi hatásoktól, mindöszsze meghatározza a társadalomban játszott szerepüket. Gyakran idealizálják a semlegesség fogalmát, semlegesnek lenni bizonyos kérdésekben azt jelenti egyesek számára, hogy ők teljes mértékben elkülönítik magukat az adott kérdéstől. Pedig a semlegesség sem más, mint egy társadalmi egyezmény eredménye. Az, hogy Svájc vagy Írország független maradt a második világháborúban, mindenki számára egyértelműen politikai döntés volt. Így a tudományos kérdésekben való semlegességet sem tekinthetjük úgy, mintha az illető érintetlen maradhatna környezetétől.
– Az, hogy a modern tudomány igyekszik a társadalomtól függetlennek láttatni magát, okolható-e azért, hogy sok ember szerint a kutatók önmagukért való kérdésekkel foglalkoznak ahelyett, hogy a valós világ problémáira koncentrálnának?
– Valóban gyakori a kritika, miszerint a tudomány túl specializálttá és ezoterikussá vált ahhoz, hogy az emberek mindennapi életében felmerülő kérdésekkel foglalkozzon. Én nem tartom károsnak, hogy létezik ez a vélekedés, sőt szimpatizálok azzal a nézettel, hogy a tudomány elsődleges feladata az emberért való munkálkodás. Teljesen jogos, hogy az emberek például az orvoslást kiemelten fontos tudományterületnek tartják, és ez számukra sokkal fontosabb, mint hogy elmenjünk a Holdra. Szerintem sokkal többet tehetne a tudomány a sokakat érintő problémák megoldásáért, ezért a jelenleginél több pénzt kellene költeni az alkalmazott tudományra, miközben vagyonok mennek el mondjuk a Higgs-részecske keresésére [részben a Higgs-bozon nevű, korábban csak a fizikai számításokban létező részecske keresésére építették az Európai Atommagkutató Központ, a CERN alatt a nagy hadronütköztetőnek nevezett részecskegyorsítót több mint kétbillió forintért]. Itt meg kell jegyeznem, hogy személyesen ismertem a Higgs-részecske névadóját, Peter Higgset, aki kollégám az Edinburghi Egyetemen, elragadó ember, és nagyon örültem, mikor bebizonyosodtak elméleti felfedezései. Viszont nem vagyok meggyőződve arról, hogy ez lenne a korlátozott anyagi források elköltésének legjobb módja. Természetesen az is igaz, hogy sohasem lehetünk tökéletesen biztosak egy felfedezés hasznáról vagy haszontalanságáról. Éppen a tudománytörténet hoz ezernyi példát arra, hogy egyes tudományos eredmények, amelyek ott és akkor értelmetlennek tűntek, később hatalmas gyakorlati jelentőségűnek bizonyultak.
– Ha a kutatás praktikus hasznának fontosságát hangsúlyozza, mi a gyakorlati haszna az ön munkájának?
– El kell ismernem, hogy a tudományfilozófia gyakorlati jelentősége legfeljebb közvetett módon fogható meg. Ahogy az összes történelmi, filozófiai, szociológiai tudományág, az én szakterületem is segít az embereknek abban, hogy valós összefüggéseken alapuló döntéseket hozhassanak ahelyett, hogy alaptalan fantáziák, tévhitek vezessék döntéseiket. Ez csak úgy lehetséges, ha az előttünk álló problémákat múltbéli esetekhez hasonlítjuk, és az ezekből levonható tapasztalatokat használjuk föl a tájékozottabb, okosabb döntések meghozásához.
– Ez a segítség megjelenik a gyakorlatban is? Tehát előfordul, hogy filozófusokat, szociológusokat vonnak be például a tudományirányítást vagy a finanszírozást érintő politikai döntések meghozatalába? Ön kívánatosnak tartaná, hogy efféle döntési pozíciót kapjanak?
– Ezen még nem is gondolkodtam. Csak néhány elszigetelt eset jut eszembe, amikor egy-egy testület tudományszociológust kért föl, hogy feltárja az előttük fekvő pályázatok társadalmi összefüggéseit. De arról nem tudok, hogy a fontos, átfogó döntések meghozatalába bevonták volna a filozófusokat vagy szociológusokat. És ez nem is baj. Én magam egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy a szociológusoknak feladatuk lenne ítéletet mondani a tudomány fölött. Igencsak szkeptikus lennék a döntéseiket illetően, és éppen ezért én biztosan visszautasítanám, ha felkérnének hasonló szerepre. Szerintem nekünk az a feladatunk, hogy az oktatáson és a kultúra más területein keresztül gyakoroljunk hatást a társadalomra. Talán ez gyávaság részemről, de nem akarom, hogy bárkiben is az a kép alakuljon ki a tudományszociológusokról, hogy ők a tudomány kormányzói, akik egyedül rendelkeznek a végső tudással, amely meghatározza a tudomány kívánatos fejlődési irányát.
– Budapesti előadásának témája a relativizmus. Ez az irányzat ön szerint segíti vagy gátolja a tudományos ismeretek mibenlétének feltárását?
– Az én meghatározásom szerint a relativizmus annak elismerése, hogy a tudományos tudás sosem lehet tökéletes, mindig hozzávetőleges, és folyton változik. Számomra mindig is egyértelmű volt, hogy a tudás elválaszthatatlan a társadalmi környezettől. Sok filozófus azonban támadónak és hibásnak tartja ezt a vélekedést, és azzal intézik el az érveimet, hogy relativistának bélyegezik őket, és azzal vádolnak, hogy szerintem maga a tudás is relatív. Könyvtárnyi irodalmat írtak arról, hogy miért hibás a tudományos tudás társadalomtól való viszonylagosságát hangsúlyozó, relativista tudományfilozófiai szemlélet. Csakhogy szerintem e művek nagy része rosszhiszemű, zavarodott, és egyszerűen tévedésen alapszik. Éppen ezért tartom fontosnak, hogy tisztázzuk, miről is szól a vita. Nem célom meggyőzni senkit arról, hogy a relativizmus helyes – pedig szerintem az –, hanem egyértelművé akarom tenni, milyen érvek sorakoztathatók föl a két oldalon.
David Bloor 1942-ben született brit tudományfilozófus. A Cambridge-i, majd az Edinburghi Egyetemen hallgatott pszichológiát és filozófiát. Az utóbbi egyetemen működő tudományismereti kutatócsoport korábbi igazgatója, jelenleg professor emeritusa. Az általa alapított úgynevezett edinburghi iskola az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb tudományfilozófiai irányzata. Bloor a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpontja Filozófiai Intézetének tudománytörténeti és tudományfilozófiai kutatócsoportja meghívására érkezett hazánkba. Magyarul megjelent műve A tudományos tudás szociológiai elemzése (Osiris, 2002).
2013. szeptember 14.
