A kardiológia az elmúlt évtizedekben szélvészgyorsasággal fejlődik, vallják a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum most nyílt időszaki kiállításának alkotói. Minden bizonnyal igazuk van, a lehangoló halálozási statisztikák azonban azt jelzik, hogy az orvosok erőfeszítései nem sokat érnek az emberek szemléletváltása nélkül.
Ötvennégy százalék. E szenvtelen statisztikai adat évente több mint hatvanezer ember halálát jelenti. Az összes halálozás több mint felét a szív és a keringési rendszer megbetegedései okozzák. A második helyen áll a rák huszonhét százalékkal, minden más halálok az eltávozók tizenkilenc százalékát viszi el. Az Eurostat statisztikai hivatal 2009-es összeurópai felmérése szerint százezer lakosra vetítve évente 636 ember hal meg szív- és érrendszeri megbetegedésekben hazánkban, ezzel a rangsor utolsó szakaszában kullogunk, együtt a többi közép- és kelet-európai országgal. A világ más tájain sem jobb a helyzet. Évente tizenhétmillióan halnak meg kardiovaszkuláris betegségekben a földön, ez azt jelenti, hogy minden második másodpercben meghal valaki infarktusban, agyvérzésben. Az életmódbeli faktorok fontosságát jelzi, hogy a táplálkozási és mozgási szokások változásával olyan országokban is vezető halálokká lépett elő a szívbaj (például Indiában), ahol korábban nem volt ennyire súlyos a helyzet.
Keveseket lephetnek meg ezek az adatok, hiszen talán nincs is olyan ember, akinek ne halt volna meg hozzátartozója infarktusban. Pedig ha jobban belegondolunk, érthetetlenek ezek a számok, minthogy a kardiológia az orvostudomány egyik leggazdagabb múltú ága. Rengeteg tudós töltötte azzal teljes pályafutását, hogy a szívbetegségek okait és gyógymódjukat kutassa. Mégis úgy tűnhet, hogy sokszor tehetetlenek a betegséggel szemben. A gyógyítás hatékonysága hatalmas különbségeket mutat országról országra. 1972 és 2005 között a szívbetegségekben szenvedők halálozási aránya Finnországban hetvenkét százalékkal csökkent, ellenben Görögországban ugyanebben az időszakban tizenegy százalékkal nőtt. Minthogy a finn és a görög orvosok felkészültségében, infrastrukturális lehetőségeikben nem feltételezhetünk olyan különbségeket, amelyek ekkora differenciát eredményeznének, arra kell gondolnunk, hogy a szomorú kardiológiai statisztikák hátterében sokkal komplexebb tényezők állhatnak.
E paradoxonok feloldásában sokat segít a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum, Könyvtár és Levéltár legújabb időszaki kiállítása, a Szívdobbanás – A kardiológia múltja és jelene. A tárlat nem követi végig a szívgyógyászat teljes történetét lépésről lépésre, de tematikus szekcióival felvillantja a legfontosabb állomásait, területeit. A tér belsőépítészeti motívumait a témához alakították át, papírszerű műanyag lemezekből hajszálereket idéző hálót aggattak a sarkokba, a lámpák vörösvértesteket formáznak, a nyitott szívműtéteket bemutató monitorokat pedig aortaszerű kupola alá rejtették a kevésbé erős idegzetű látogatók pillantásai elől.
– A kardiológia rendkívül gazdag múltú tudomány, a közelmúltbeli, illetve a jelenlegi fejlődése pedig viharos gyorsaságú. A múlt század harmincas éveiben váltak a szív- és érrendszeri betegségek a vezető halálokká. Ez részben azért alakult így, mert felfedezték a korábban gyakran halálos kimenetelű fertőző betegségek gyógymódjait – mondja Szabó Katalin, a kiállítás kurátora. – Emellett a harmincas években megváltozott az emberek életmódja, sok stressz érte őket. Halmos János orvos már akkor azt írta egy ismeretterjesztő könyvében, hogy bár a szív a legkötelességtudóbb, legalkalmazkodóbb szervünk, mi visszaélünk e tulajdonságaival.
Ahogy az orvoslás sok más ágánál is történt, a szívgyógyászat fejlődését is több mint egy évezredig gátolta Galénosz tekintélyének megkérdőjelezhetetlensége. A Krisztus utáni II. században élt görög származású római orvos, bár felismerte, hogy különbözik a vénákban és az artériákban futó vér jellege, azt gondolta, hogy előbbi a májban, utóbbi pedig a szívben termelődik, és onnan terjed szét a testben. A két rendszer szerinte nincs összeköttetésben egymással. Egészen 1628-ig kellett várni arra, hogy valaki a fenti dogmát cáfolni tudó (merő) értekezést tegyen közzé. William Harvey angol orvos ekkor jelentette meg könyvét, amelyben a kor tudományos fejlettségéhez mérten pontosan leírta a test kis és nagy vérkörében áramló vér útját és a szív pumpafunkcióját. (Valószínűleg a tüdő és a szív között lévő kis vérkört nem ő fedezte föl, csak átvette mások eredményeit.) Harvey feltételezte, hogy a vér a testben végig zárt erekben kering, és nem lép ki a sejtek közé, de ezt a hipotézist eszközök híján nem tudta bizonyítani. Az igazolásra néhány évtizedet kellett csak várni, amikor az olasz Marcello Malpighi mikroszkópot használva leírta a békák tüdejében lévő hajszálereket.
A szív, fontossága folytán, egyike a szervezet legrejtettebb elhelyezkedésű szerveinek. Éppen ezért a modern diagnosztikai eljárások kifejlesztése előtt évszázadokon keresztül szinte leküzdhetetlen nehézséget okozott az orvosoknak a szív nem invazív, tehát a betegben kárt nem tevő vizsgálata. Sokáig csak közvetett információkra támaszkodhattak, de a pulzus tapintásából, a mellkas kopogtatásából és a hallgatózásból is fontos ismereteket szerezhettek a beteg szívéről. E XIX. században elterjedt diagnosztikai eljárásokat az orvosokkal is meg kellett ismertetni. Hazánkban e feladatot többek között Schöpf-Merei Ágoston vállalta magára, aki tanfolyamokat szervezett a szívgyógyászoknak, és 1842-ben megírta A mellbetegségek biztosabb megismerése és gyógyítása a hangtömesz, kopogtató és bonczvizsgálat használatával című művét. Amint a címből is látszik, az eljárások olyan újnak számítottak itthon, hogy Schöpfnek kellett magyar nevet adnia számos eszköznek. Sajnálhatjuk, hogy a hangtömesz a sztetoszkóp magyar megfelelőjeként végül nem terjedt el.
A tárlat, amelyhez a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézet orvosai, Ofner Péter főigazgató és Tonelli Miklós főorvos nyújtottak szakmai segítséget, tehát bemutatja az egyik legfontosabb betegségcsoport gyógyításának történetét. Egyúttal illeszkedik a Semmelweis-múzeum korábbi időszakos kiállításainak sorába.
– Ezzel a kardiológiai kiállítással is vizuális élményt szerettünk volna nyújtani a látogatóknak. Azt akartuk, hogy ha eljönnek ide, ne csak a kiállított tárgyak által közvetített tudáshoz jussanak hozzá, hanem kellemesen érezzék magukat a kiállítótérben – nyilatkozta lapunknak Varga Benedek, a múzeum igazgatója. – Még csak kevés múzeum rendez hasonló kiállításokat Magyarországon, de talán ennek is köszönhető, hogy a legutóbbi tárlataink itteni bezárásuk után azóta is utaznak városról városra a Kárpát-medencében. Sőt az erényövről szóló kiállítás [Álkulcs az erényhez. Magyar Nemzet Magazin, 2010. augusztus 7.] Rómába is eljutott.
2012. július 21.
