Labor a dácsa mellett

A múlt század húszas éveiben megnyílt a tanulás lehetősége az alacsony sorból származó, tehetséges orosz fiatalok előtt. A fiatal Szovjetunió vezetői kezdetben erősen támogatták a természettudományos oktatást és kutatást. A szovjet tudósokat egyenesen bátorították, hogy utazzanak nyugatra, és létesítsenek munkakapcsolatot ottani kollégáikkal. Aztán – Sztálin elmeállapotával összhangban – a harmincas évekre minden megváltozott. Abszurd helyzet állt elő: a kommunista állam üldözte a tudósokat, miközben szüksége volt munkájukra ahhoz, hogy a vezető elvárásainak megfelelően világhatalommá váljék.

Hargittai István Eltemetett dicsőség című könyvében tizennégy tudós életpályáján keresztül mutatja be, milyen élete volt egy fizikusnak, kémikusnak a Szovjetunióban. Milyen küzdelmek, árulások, kompromisszumok és ritkán hőstettek révén tudtak korszakalkotó felfedezéseket tenni az amerikai vagy angol kutatókéival össze sem hasonlítható körülmények között. Bár a fizikusok kiváltságos helyzetben voltak (az atomfegyvereket építették), ők sem vonhatták ki magukat az ideológiai indíttatású tisztogatások alól. Sztálin és Berija azonban – gyakorlati megfontolásokból – megkímélte a fizikusok legnagyobbjait, megelégedett a megfélemlítésükkel, zsarolásukkal.
A szerzőnél talán senki sem ismeri jobban a világon a XX. századi fizika történetét. A könyvben szereplő tudósok jelentős részét személyesen ismerte, interjúkat készített családjukkal, kollégáikkal, és moszkvai levéltárak mélyén kutakodott. Egyértelműen elkötelezett a fizika és a fizikusok iránt. Hősei általában a rendszer áldozataként jelennek meg, és ez nagy vonalakban vélhetően helyes megközelítés. Mégis ott motoszkál az olvasó fejében, hogy ha ők végig „tiszták” maradtak, hogyan érhettek föl a szovjet tudomány legmagasabb csúcsaira, hogyan vezethettek szupertitkos atomkutató intézeteket. Megkérdőjelezhető viselkedésre, simulékonyságra csak elvétve találunk utalásokat a könyvben.
Pjotr Kapica története kordokumentumnak is beillik. Az 1978-ban Nobel-díjjal jutalmazott fizikus 1921-től kezdve Ernest Rutherforddal dolgozott Cambridge-ben, miközben évente hazalátogatott a Szovjetunióba. Nemzetközi ismertsége és a Rutherford által megkövetelt biztosíték miatt nem kellemetlenkedtek vele a hatóságok. Egészen 1934-ig, amikor Kapica hazatérése előtt elfelejtett előre engedélyt kérni az orosz hatóságoktól arra, hogy újból elhagyhassa az országot. Nem is engedték vissza. Személyesen Sztálin rendelte el a feltartóztatását. Aranykalitkába zárták: kapott egy szép dácsát (amelynek melléképületében laboratóriumot rendezett be), a kedvéért még új kutatóintézetet is alapítottak. Kapica jól feltalálta magát, ügyesen manőverezett a szovjet államvezetés labirintusában. Levelek tömegét írta a vezetőknek, amelyekben időnként kiállt bebörtönzött kollégáiért (és ezzel talán életeket mentett), esetenként viszont rossz fényben tüntetett föl másokat.
Sok szovjet fizikus élete nem is ideológiai elhajlása, hanem zsidó származása miatt került veszélybe, méghozzá a második világháború után. A Szovjetunióban mindvégig jelen volt az antiszemitizmus, és vélhetően csak Sztálin halálának köszönhető, hogy ez végül nem torkollott a németországihoz hasonló atrocitásokba. A helyzetet az tette tragikomikussá, hogy miközben a hétköznapi életből kirekesztették a zsidó embereket, a tudomány legfelső szintjein kénytelenek voltak elviselni őket. Így fordulhatott elő, hogy az egyetemeken, ahová egy zsidó fiatalnak szinte lehetetlen volt bekerülnie, a tanárok nagy része zsidó volt.
(Hargittai István: Eltemetett dicsőség – avagy hogyan tették a szovjet tudósok szuperhatalommá a Szovjetuniót. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014. Ármegjelölés nélkül)

2014. április 5.