Újra a világ legegzotikusabb helyeire kalauzol bennünket A Földgömb január–februári száma. Például a Józsefvárosi piacra. A piacot – talán némileg romantikussá színezve a valóságot – Budapest favellájának nevezi a szerző, Irimiás Anna (ezzel Rio de Janeiro bűnözők által uralt nyomornegyedére utal, amelyet a messziről jött utazók hajlamosak a helyi kisemberek boldog kommunájának látni). Kálló Péter bemutatja képein a piacon dolgozók tipikus mikrokozmoszát az ebédjét fogyasztó vécésnénitől az aranyszínű bizsut vagy kétes eredetű parfümöt, ruhát, lábbelit áruló ázsiaiakig.
A riportban megelevenednek a piacon szinte életvitelszerűen tartózkodó emberek, akik elmondják, hogy kevéske fizetésükből semmi mást nem tudnának megfizetni, vagy esküsznek rá, hogy az egész világon ott a legjobb a kínainak gondolt étel, netán az utóbbi időben a tehetős fiatalok körében is divatossá vált vietnami pho leves. A képeken azonban megjelenik a mérhetetlen leromlottság, a rozsdás, düledező hullámlemezekből, nejlonfóliából összetákolt viskók, a szemét és a kosz is.
Az idei első szám vezető anyaga a nepáli Bhaktapur városában készült, ahol – mint Kundermann Balázs érvel – könnyen beleveszhetünk az évszázadokkal ezelőtti ázsiai kézművesvilág dzsungelébe, ha le merészelünk térni az útikönyvek által parancsolt ösvényről. A Katmandu-völgy három városa (Katmandu, Patan és Bhaktapur) mára egységes megatelepüléssé olvadt öszsze, mégis különböznek egymástól. Bár Bhaktapur fő bevételi forrásává is a turizmus vált az utóbbi évtizedekben, meg tudta tartani eredeti kultúrájának egy részét, annak tárgyi és szellemi összetevőivel együtt. A szűk sikátorokban a legkülönfélébb mesteremberek dolgoznak az utcán a fazekasoktól a szoboröntőkig. Kundermann fényképein láthatjuk, amint egy helyi nő unottan vashulladékot szór a kurblis fújtatóval felszerelt olvasztóüstbe, majd az olvadt fém szoborrá dermed a sablonban. Egy másik aprócska téren fazekas által készített cserépáru szárad a napon. A korsók, olajlámpások, agyagedények szabályos sorai között óvatosan lépdelnek az asszonyok, akik a félkész edényeket nedvesítik vagy éppen forgatják, hogy egyenletesen érje őket a nap. Bár ez a mesterség is évezredes hagyományra tekint vissza, ez nem jelenti azt, hogy ne változott volna az idők során. A fazekas nehéz fából készült forgóasztalát, amelyen a kancsókat formázza, kezdi leváltani az egyenletesebben forgatható autókerék.
Ha őserdőbe akarunk látogatni, a magyar határtól mindössze nyolcvan kilométerre kell eltávolodnunk, Ukrajnába, hiszen Kárpátalján található Európa legnagyobb érintetlen ősbükköse, írja Gálhidy László egy másik cikkben. A negyvenöt évvel ezelőtt létrehozott Kárpátok-bioszférarezervátum által védett erdő fennmaradását az állami védelem előtt az segítette, hogy a helyi főúr magánhasználatú vadászterülete volt, amelyet ezért igen szigorúan őriztek. A 8800 hektár területű érintetlen erdőtömb a Kraszna-havas déli lejtőin terül el 350-400 méteres tengerszint feletti magasságban. Noha ez a 8800 hektár (nagyjából a Fertő tó magyarországi területe) nem tűnik túl nagynak, a jelentőségének helyes értékelése érdekében érdemes tudatosítani magunkban, hogy az Alpok legnagyobb őserdejének területe mindössze 440 hektár, a kárpátaljai ősbükkös huszada.
A szerző látogatásakor folyamatosan esett az eső, ami nem is csoda, ez szinte mindennapos esemény arrafelé. A rezervátum védettségi fokára jellemző, hogy a nemzetközi csoportot felfegyverzett természetvédelmi őrök kísérték. Az erdőt döntően (97 százalékban) bükk alkotja, gyakoriak a háromszáz évesnél is idősebb példányok. A legvastagabb törzsű fa, amelyet egy nemrégen ott járt svájci kutatócsoport talált, 140 centiméter átmérőjű volt, a legmagasabb pedig 53 méterre emelkedett. A nagy testű növényevők, a szarvasok és az őzek nem élhetnek viszonylagos nyugalomban az erdőben, ahogy egy ukrajnai őserdőtől elvárnánk, mert jelen van a medve, a hiúz és a farkas is.
2014. február 15.
