Nem az Istállós-kő a Bükk legmagasabb csúcsa, a Kettős-bérc egyik hivatalosan el sem nevezett kiemelkedése több mint két méterrel magasabb nála. Erről a tényről a katonai térképek tanúsága szerint a honvédség évtizedek óta tudott, de nem siettek világgá kürtölni. A keleti tömb hadseregei a turistatérképekben állandó veszélyforrást láttak.
Miközben Regős József 1994-ben a bükki barlangok állapotát térképezte föl a nemzeti park megbízásából, furcsaságra lett figyelmes. Méghozzá a Magyar Néphadsereg Térképészeti Intézete által 1965-ben készített, sokáig titkos minősítésű térképen. A ma is a Bükk legmagasabb pontjának tekintett, 958 méter magas Istállós-kőtől légvonalban mintegy ötszáz méterre a szintvonalak még magasabb kiemelkedést jeleztek. Valaki még oda is írta a térképre, hogy 960 méter. Minthogy a katonai térképek általában a legpontosabbak és a legrészletesebbek, Regős József gyanakodni kezdett, hogy talán itt sem nyomdahibáról, hanem a valóságról van szó.
Az elmúlt két évtizedben többször is megpróbálták bizonyítani a tévedést, de a mérési módszerek pontatlansága miatt nagyon eltérő adatokat kaptak. Az évek során a technika is sokat fejlődött, és a műholdas helyzetmeghatározó rendszer, a GPS pontossága is sokat nőtt, amellyel nemcsak a földrajzi szélességet és a hosszúságot, de a tengerszint feletti magasságot is meg lehet határozni. Így néhány hete, január 8-án egy öt centiméteres pontosságú GPS-készülékkel végre sikerült megmérni, hogy a Kettős-bérc déli kiemelkedése pontosan 960,715 méter, amely 2,6 méterrel magasabb az Istállós-kőnél. Az új csúcsnak még neve sincsen. A „felfedezők” azt javasolják, hogy egy XIX. századi katonai térkép felirata alapján Szilvási-kőnek hívjuk ezentúl a Bükk legmagasabb pontját.
A történet talán legérdekesebb momentuma, hogy az 1965-ös katonai térképen nagyjából pontosan szerepelt a helyszín magassága, viszont a közvélemény, sőt a földrajztudósok be nem avatott többsége is a korábbi helytelen adatot ismerhette csupán. Mindez arra világít rá, hogy a rendszerváltozás előtti néphadsereg – részben a hegyekben elrejtett katonai objektumokat védendő, részben viszont a homályosan meghatározott „imperialista hódítóktól” való irracionális félelem miatt – mindent megtett, hogy a turistatérképek minél kevesebb pontos információt tartalmazzanak. Ennek érdekében nem hozták nyilvánosságra pontos méréseik eredményét, a civil térképészek adatait pedig szándékosan megmásították. A régi természetjárók nem véletlenül vallották: az erdei tájékozódáshoz kell egy térkép, egy iránytű és egy helybéli paraszt bácsi, aki minden fát ismer a hegyen.
A második világháborút követő kommunista hatalomátvétel után gyakorlatilag minden tájékozódásra használható térképet (így az összes turistatérképet is) betiltottak, és elrendelték beszolgáltatásukat. Ennek azonban nem sokan tettek eleget, a két világháború között készült, még mai szemmel is elsőrangú térképeket inkább elrejtették, olvasható Papp-Váry Árpádnak a Geodézia és Kartográfia nevű folyóiratban megjelent tanulmányában. Az ötvenes években viszont a kormányzat felkarolta a szakszervezetek által szervezett természetjárást, ehhez pedig térképekre volt szükség. A hidegháborús paranoia miatt az utakat és a vasútvonalakat tényleges helyzetüktől távol, elnagyolt szögletes vonalakkal ábrázolták, nem jelölték a hegyek szintvonalait, se a méretarányt, se a földrajzi koordinátákat. Mértéklécet mellékeltek ugyan, de ha az ember ezeket vonalzóval lemérve próbált méretarányt számítani, igen gyanúsan hamisított értékek jöttek ki, például 1:51 000. A következő évtizedben látszólag lassan enyhültek a megkötések (például föltűnt a méretarány, ötvenméteres felbontású szintvonalak jelentek meg). A valóságban inkább csak a módszerek finomodtak, a célok változatlanok maradtak. Az előkészített térképeket engedélyeztetni (cenzúráztatni) kellett az Országos Földmérési és Térképészeti Főhatóság katonai főosztályával, amely „véleményezte” azokat. Bizonyos esetekben megmondták, hogy mit kell változtatni. Például át kellett helyezni a jelmagyarázatot, a címlapot, még több melléktérképet kellett beilleszteni, esetleg az egész térképet arrébb tolni néhány kilométerrel. Mindezt azért, hogy az érzékeny részletek eltűnjenek. Épületeket, bekötőutakat rutinszerűen töröltek, és „erdősítették be” a helyüket – persze csak papíron. A legtöbbször azonban egyszerűen a „túlzott pontosság” miatt ítélték kiadásra alkalmatlannak a térképet. Ilyenkor a térképészek csak a sötétben tudtak tapogatózni, és megpróbálták kitalálni a katonai cenzorok gondolatait.
– A hetvenes évek előtt a térképészek saját maguk torzították a turistatérképeket (még az engedélyeztetés előtt), hogy ne legyenek túl pontosak. Emiatt került gyakran egy forrás az út másik oldalára, völgyben futó utak a domboldalra – nyilatkozta lapunknak Papp-Váry Árpád kartográfus, a Debreceni Egyetem Földtudományok Doktori Iskolájának egyetemi tanára. – Majd 1973-ban megjelent egy kormányrendelet arról, hogy minden nyílt (a civileknek szánt) térképet egy alaptérképről kell készíteni, amelyet központilag torzítottak.
A rendelet értelmében attól kezdve az 1:1 000 000-nál (amelyen egy centiméter tíz kilométernek felel meg) jobb felbontású csak az alaptérképről készülhetett. A torzítást igen elmés képtranszformálási módszerrel végezték (és akkor még nem ismerték a Photoshopot). A térképlapokat harmonikaszerűen összehajtogatták, és a megdöntött lapokat felülről fényképezték le. Emiatt a síkból kiemelkedő részletek koordinátái nyúltak, a sík alásüllyedő részei rövidültek. Ez a módszer az amatőr turistákat nem zavarta annyira, hiszen az ösvények végcélja, találkozási pontjai megmaradtak, de a navigációhoz szükséges szögmérésre, háromszögelésre alkalmatlanná váltak.
De nem ez volt az egyetlen módszer, amellyel meg akarták nehezíteni egy elképzelt támadó hadsereg dolgát. A kötelező méretarányokat úgy határozták meg, hogy a turistatérképek ne legyenek összevethetők a korábbi térképekkel. Egy térképen legfeljebb ezer négyzetkilométeres területet ábrázolhattak. Emiatt több hegység két külön térképen jelent meg, persze eltérő méretarányban. Ha azonos nagyítású térkép egymással határos területeket ábrázolt, közülük két–négy kilométeres sávot ki kellett vágni, hogy ne legyenek összeilleszthetők. A határon túli területeket nem volt szabad ábrázolni. Ennek egyrészt ideológiai okai voltak: nem akarták, hogy az emberek összetartozó egységként lássák például az Aggteleki-karszt magyarországi és csehszlovákiai részét. Másrészt a disszidensek menekülését sem akarták segíteni…
2014. február 15.
