Nyugtalanító középút

Általában nem szerencsés, ha egy könyv címe alapján teljesen más képet alkothatunk a tartalmáról, mint amilyen valójában. Kivéve, ha a szörnyű cím után kellemesen csalódunk a szövegben. Emily Anthes Frankenstein macskája című könyve szerencsére az utóbbi csoportba tartozik. A kötet az állatok testének átalakítását célzó újszerű kutatásokról szól, de nézőpontja korántsem olyan leegyszerűsítő, populista és műveletlen, mint azt a horrorbéli szörnyeket idéző cím alapján sejteni lehetne.

A Frankenstein macskája magával ragadó riportkönyv, szerzője (aki rendszeresen ír a legnagyobb tudományos ismeretterjesztő magazinoknak) úgy ad átfogó képet egy születőben lévő és számos erkölcsi kérdést felvető tudományág egymástól igencsak távol álló területeiről, hogy közben hatásosan mutat rá közös pontjaikra. Járt laboratóriumokban, ahol állatok feltámasztásán (pontosabban elhunyt állatokkal megegyező génállományú egyedek megalkotásán) munkálkodnak, ahol világító halakat vagy transzgenikus tejet adó jószágokat állítanak elő. Miközben nem titkolja állatszeretetét, látásmódját ez nem befolyásolja zavaróan, nem őrült tudósokként tekint a kutatókra. Reálisan értékeli e kutatások lehetséges eredményeit és az alkalmazhatóságukat nehezítő problémákat is.
Meglepően előrehaladott állapotban vannak például a távirányítható állatok létrehozását célzó erőfeszítések. Amerikai és kínai kutatók elektródákat építettek rovarok – méhek és rózsabogarak – agyába, és távirányítással tudnak utasításokat adni nekik. Mások patkányokkal végzik ugyanezt. Noha ezek a félig gép, félig állat teremtmények még nincsenek bevethető állapotban, mindenki meg van győződve róla, hogy első felhasználójuk a hadsereg lesz. Ez ellen sokan tiltakoznak, a támogatók viszont felteszik a kérdést: mi etikusabb, egy bogár vagy egy ember életét veszélyeztetni azzal, hogy az ellenséges vonalak mögé küldjük kémkedni?
Emily Anthes „nyugtalanító középútként” definiálja saját hozzáállását, és ezzel könnyen azonosulhatunk mi is. Az így gondolkozó emberek szeretik az állatokat, oktalanul nem okoznának szenvedést nekik, közben azonban megeszik őket, és bizonyos esetekben indokolhatónak látják felhasználásukat, tárgyként való kezelésüket és elpusztításukat. A legnagyobb biológusok legtöbbje is hasonlóan vélekedett, maga Charles Darwin is úgy nyilatkozott, hogy bár gyűlöli az állatkínzást, az élettan fejlődése érdekében szükség van az élő állatokon végzett kísérletekre.
Az új biotechnológiai vívmányok megítélése pont a nyugtalanító középutasok számára a legnehezebb. Ők nem utasíthatnak el zsigerből mindent azzal a frázissal, hogy nem szabad istent játszani, helyette viszont újra meg újra gondolkodniuk, mérlegelniük kell minden esetben. A biotechnológia nem csak az ember számára lehet hasznos, és nem csak szenvedést hozhat az állatokra. A genetika például segíthet abban, hogy az évszázadok alatt élő ronccsá silányított „természetes” kutyafajták megszabaduljanak az életüket megkeserítő és lerövidítő több száz örökletes betegségtől. Egy másik – már sokkal ellentmondásosabb – kutatás eredményeképp sikerült előállítani fájdalmat nem érző egereket. A kutatást vezető tudós felvetette, hogy ily módon meg lehetne szabadítani a nagyüzemi állattartó telepeken senyvedő disznókat, teheneket az élethosszig tartó szenvedéstől. Bár az állatok talán tényleg jobban éreznék magukat ettől, itt már sokaknak vörösen kezd villogni a jó-rossz megkülönböztető rendszerük.
A biológia fejlődésével egyre sokasodó etikai kérdések megoldhatatlannak látszanak, és azok is maradnak, ha nem foglalkozunk velük.
(Emily Anthes: Frankenstein macskája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2014. Ármegjelölés nélkül)

2014. szeptember 13.