Hamlet szupernóvája

Korának tudományos újdonságaiból is naprakész volt a 450 éve született William Shakespeare a világirodalom talán legnagyobb hatású szerzője. Keveseknek tűnik fel azonban, hogy művei sok utalást tartalmaznak korának legújabb tudományos felfedezéseire is. Mindezekből pedig arra következtethetünk, hogy a drámaíró ugyanolyan tájékozott volt az orvoslás és a csillagászat híreit illetően, mint a történelmi hősök világában.

Csodálatos év volt 1543 a természettudományok történetében, sokan egyenesen a modern tudomány születését datálják erre az időpontra. Ebben az évben jelent meg két olyan mű is, amelyek mindent megváltoztattak a maguk tudományterületén, és beindították az európai tudományos forradalmat. Nikolausz Kopernikusz kiadta a heliocentrikus világképet megalapozó De revolutionibus orbium coelestium (A mennyek forgásáról) című könyvét. Andreas Vesalius németalföldi orvos pedig De humani corporis fabrica (Az emberi test működéséről) címmel publikálta az első tudományos értékű anatómiakönyvet. Vesaliusnak saját boncolási tapasztalataira támaszkodva sikerült elszakadnia az orvostudományt addig gúzsba kötő arisztotelészi, galénoszi obskúrus elméletektől.
William Shakespeare huszonegy évvel ezután született (egészen pontosan 1564. április 26-án). Mire ifjúvá serdült, a tudományos forradalom hatása már jócskán elérte Angliát is. Drámáiban pedig előszeretettel nyúlt az új felfedezésekhez. „Midőn ama csillag, mely a saroktól / Nyugotra ég, a mennynek épp azon / Részén világolt…” – mondja az egyik őr Horatiónak a Hamlet első felvonásában (Arany János fordítása). Bár a műben e jelenet a szellem érkeztének jövendöléseként szerepel, szinte biztos, hogy egy valós csillagászati jelenséget örökít meg, mint ahogy ezt a brit New Scientist című tudományos magazin is megjegyzi az angol bárd tudományos tájékozottságát méltató cikkében. 1572-ben valóban új „csillag” tűnt fel a Kassziopeia csillagképben. A jelenség egy szupernóva volt, amely egy nagy csillag robbanásszerű halálát jelzi. A fénye hónapokig túlszárnyalta az Esthajnalcsillag (Vénusz) fényességét, így mindenki láthatta. Konkrét írásos bizonyíték nincs arra vonatkozóan, hogy Shakespeare valóban e szupernóvát örökítette volna meg e sorokban. Az azonban biztos, hogy szoros kapcsolatokat tartott fenn olyan angol csillagászokkal, akik Kopernikusz, Giordano Bruno és Galilei követőinek vallották magukat, így vélhetően idejekorán értesült a legújabb asztronómiai felismerésekről.
Sok más drámában is találunk csillagászati ihletettségű jeleneteket. A késői, 1611-ben bemutatott Cymbeline című művének zárójelenetében például Posthumus, a főhős álomba szenderül, és álmában négy családtagjának szellemét látja. A szellemek Jupiter főistent hívják, aki le is száll a mennyekből, a szellemek pedig körülötte táncolnak. A jelenet új értelmet kap annak fényében, hogy Galileo Galilei egy évvel korábban, 1610-ben publikálta, hogy felfedezte a Jupiter bolygót és négy holdját.
Shakespeare-re nemcsak a csillagászat hatott, de az orvoslás, közelebbről az elme és a lélek betegségeinek tanulmányozása is. Sok pszichiáter, így Freud is kiemelte, hogy a drámaíró előtt senki nem jellemezte olyan részletességgel a mentális kórképek tüneteit, mint ő. Persze nem állíthatjuk, hogy Shakespeare modern, tudományos értelemben közelített a pszichiátriai betegségekhez. Drámáiban azonban olyan pontos jellemrajzot adott hőseiről, amely alkalmanként diagnózis felállítását is lehetővé teszi. Lear király zavaros és időnként felgyorsuló beszéde például Parkinson-kórra utal. A modern orvostudomány terminológiáját használva azt mondhatjuk: hőse pszichózissal küszködhetett, hiszen néhány „tiszta” pillanatot leszámítva nem ismerte fel a lányát. Magát halottnak hitte, amely a Cotard-szindróma biztos jele. Összességében elmeállapota tipikusan az úgynevezett diffúz Lewy-testes demenciára utal, ez a szellemi leépülés Parkinson-kórral együtt járó változata.
Bámulatos tehát, hogy Shakespeare precíz megfigyelése, tájékozottsága és érdeklődése, no és persze írói zsenialitása mennyire univerzális leírást adott világunkról – persze nem a tudomány, hanem az irodalom nyelvén. Zsenialitását mutatja, hogy 450 évvel születése után is úgy érezhetjük: egy-egy emberi vagy társadalmi jelenségről a mai napig nem születtek találóbb sorok, mint amelyeket egykor a drámaíró papírra vetett.

2014. április 24.