Tizenkétmilliárd forinttal támogatja a költségvetés a most kezdődő nemzeti agykutatási programot, amelyben a világ élvonalába tartozó magyar tudósok agyunk működését és betegségeinek gyógymódjait vizsgálják. A program elnöke, Freund Tamás vallja, zeneszeretet és hit nélkül nem tudott volna sikereket elérni a tudományban sem.
Ön az egyik legismertebb aktív tudós hazánkban. Kereste ezt a szerepet?
– Az utóbbi években, különösen a Bolyai-, a Széchenyi-, illetve az Agy díj nekem ítélése óta gyakran keresnek meg a sajtótól, és mára már én is érzek magamban valamiféle küldetést, hogy közelebb vigyem a tudományt az emberekhez. Régebben próbáltam a háttérben maradni. De mindig a megismerés öröme hajtott és nem a népszerűség.
– A legtöbb kutató a megismerés örömét említi legfőbb motivációjaként. De azért mindenkiben él bizonyos fokú dicsőségvágy.
– Persze, de ez nem okvetlenül abban nyilvánul meg, hogy ünnepelik az embert. Inkább arra van szüksége, hogy újra és újra elérje a maga elé tűzött célokat.
– Mikor tudatosult először, hogy az átlagosnál sikeresebb tudós válhat önből?
– Talán amikor először jutottam ki az Oxfordi Egyetemre, huszonhárom éves koromban. Akkor viszonylag jelentős felfedezést sikerült tennem a Parkinson-kórral kapcsolatban, méghozzá a saját magam által kifejlesztett technikával. Az Oxfordban körülöttem dolgozó világhírű tudósok ugyanezt kutatták évtizedek óta, mégis megelőztem őket, pedig akkor még diplomám sem volt. A kutatócsoport vezetője az én munkámat tartotta érdemesnek arra, hogy bemutassa a látogatóba érkezett Francis Cricknek, a DNS-molekula szerkezete felfedezőjének. Nekem, a szegény magyar egyetemistának hihetetlenül motiváló volt, hogy a világ valaha élt egyik legnagyobb biológusának mutathattam meg az eredményeimet, és ő izgalmasnak tartotta őket.
– Az utóbbi időben tudatosult az emberekben, hogy az agykutatásban a világ élvonalába tartoznak a magyar tudósok. Azért is választotta ezt a pályát, mert már a hetvenes években hasonló volt a helyzet?
– Erről semmit sem tudtam gimnazista koromban, és nem is érdekelt igazából. Egyszerűen lenyűgözött a Hámori József és felesége által írt, az idegtudománnyal kiemelten foglalkozó gimnáziumi biológiakönyv, amelyet Szentágothai János gyönyörű ábrái gazdagítottak. Annyira misztikus és hívogató világ volt, hogy fél év alatt eldöntöttem: ezzel akarok foglalkozni. Később tudtam meg, milyen jelentős hagyománya van hazánkban az agykutatásnak. A kolozsvári egyetemen dolgozó Apáthy István már a XIX. század végén a legnagyobb idegtudósokkal összemérhető kutatómunkát végzett, majd ezt folytatta a Trianon után Szegedre költöztetett egyetemen. Az ő munkáját tanítványai, majd az ő tanítványaik, legfőképp Lenhossék Mihály és Szentágothai János folytatták. Szentágothai talán korunk utolsó polihisztora volt, akinek hatására kiterebélyesedett a magyar agykutató iskola. Ő egészen filozófiai magasságokig, az agy-elme kapcsolat, az éntudat firtatásáig emelte az agykutatás látókörét. Én is az ő tanítványának vallom magam.
– Alkalmas lehet a tudomány az emberi lélek, az éntudat feltárására?
– Ettől messze vagyunk, még azt sem látjuk, mi a különbség a tudatos és a tudat alatti agyműködés között. Úgy gondolom, hogy a világnak akadnak olyan részei, amelyeket nem ismerhet meg a tudomány. Én, és ezt mindig nyíltan vállaltam, hívő ember vagyok. A hit és a természettudomány egyáltalán nem ellenségei egymásnak, sőt tökéletesen kiegészítik egymást. A vallás olyan kérdésekkel foglalkozik, amelyeket a tudomány fel sem tehet magának. Értelmetlen például tudományos eszközökkel megvizsgálni, hogy mi az élet értelme. Ugyanígy megfoghatatlan a nem anyagi természetű éntudatunk, ha tetszik, lelkünk eredete, sorsa. A megismerhetőség határai nyilván tágulnak, de vallom, hogy mindig is lesznek falak, amelyeket nem tudunk átlépni. Ilyen az a kérdés is, hogy miért létezünk a földön. Szerintem az ősrobbanás előtt volt egy teremtő akarat, amelynek valamiért az volt a szándéka, hogy létrejöjjön az anyagi világ és benne az ember.
– Neveltetéséből, családi hátteréből fakad a hite, vagy önálló felismerés következménye?
– A családi neveltetés szerepe elsődleges az ember erkölcsi fejődésében. Szigorú katolikus családban nőttem föl, egy-két éves koromtól vasárnaponként vittek szüleim a templomba. De ha a gyermeki hit gimnazista korban nem alakul át egyfajta felnőtthitté, meggyőződéssé, akkor baj van. Engem a tudományos megismerés nemhogy eltávolított, hanem inkább közelített a hit felé. Mindig nyíltan beszéltem a meggyőződésemről, és sosem érdekelt, hogy van néhány ember tudóstársaim között, aki ezért esetleg hülyének néz. Ma minden épeszű biológus, magamat is közéjük sorolom, meggyőződéssel hiszi, hogy az élővilág ma tapasztalható sokszínűsége a darwini evolúció, a természetes szelekció révén jött létre. Csak én ezt a teremtés eszközének tartom.
– Gyakran nevezik önt modern reneszánsz embernek, ha nem agykutató volna, valószínűleg a dzsesszzenekarával turnézna valahol a világban. A zene és a tudomány összefüggése szinte közhelyszámba megy. Valós ez a kapcsolat, vagy egyszerűen vannak emberek, akik több dologban is tehetségesek?
– A zene alapvető szerepet tölt be az életemben. Hétéves koromtól klarinétoztam, és néha még ma is előveszem a hangszert. Emellett kórusokban énekeltem. Basszus a hangfekvésem, bár mióta, úgy tíz éve, leszoktam a dohányzásról, csúszik fölfelé a hangom. De már nem fogom újratanulni az összes műben a tenor szólamokat. Jelenleg az Ars Nova Sacra énekegyüttesben énekelek. Ez igen kiváló társaság, némely tagnak külön-külön is megvan a maga kórusa, amelyet vezet, tehát profikról van szó. Tavaly megnyertük a varsói nemzetközi kórusfesztivált. A zene és a tudományos gondolkodás kapcsolata korántsem mítosz. Részben saját kutatócsoportom bizonyította, hogy az agy ősi idegpályái, amelyek az érzelmekkel és a motivációkkal kapcsolatosak, afféle pacemakerként diktálják a ritmust a tudatos gondolkodásért felelős agykéregben lévő idegsejteknek. Az új információk rögzüléséhez arra van szükség, hogy ezek az idegsejtek pontosan összehangolt módon működjenek, együtt rezonáljanak. Az összhangot pedig az érzelmi állapotot is irányító pályák hozzák létre. Minél motiváltabb, minél érzelemgazdagabb tehát valaki – ami például abban nyilvánul meg, hogy szereti a zenét, egyéb művészeti ágakat –, annál könnyebben tesz szert új ismeretekre.
– Vagyis érzelmek nélkül nincs megismerés?
– Az érzelmeink, motivációink alkotta belső világunk, mondhatni, ráüti a maga pecsétjét az elraktározni kívánt információcsomagokra. Úgy is elképzelhetjük ezt a folyamatot, mintha belső világunk habarcsával vonnánk be az információtéglákat. Minél vastagabb ez a habarcs, annál könnyebben egymáshoz ragadnak a téglák, annál nagyobb, stabilabb építményt lehet emelni belőlük. Nagyon fontos ezért, hogy hagyjunk időt belső világunknak, hogy elvégezze a feladatát, ugyanakkor gazdagítsuk és alakítsuk egyedivé ezt a belső világot. Ezt szolgálja a zene, a költészet, a képzőművészet és minden más, az érzelmekre ható impresszió, például az emberek közötti érintkezés is. A modern kori kommunikáció igen hatékonnyá tette az információ átadását, de ha ez nélkülöz mindenféle személyes kontaktust az emberek között, nem tapasztalhatják meg egymás hanghordozását, mimikáját, illatát, az menthetetlenül lelki elsivárosodáshoz vezet.
– Önnél a belső világ összehangolt rezonanciája működik klarinétozás közben is?
– A klarinét szeretetét egyértelműen a dzsessznek köszönhetem. Tizenkét éves koromban legszívesebben abbahagytam volna a zenélést, inkább mentem volna a térre a többi gyerekkel focizni, de a szüleim csak a napi gyakorlás után engedték meg. Tehát nem volt sok kedvem hozzá, de éppen akkor ment a televízióban egy életrajzi film Benny Goodmanről, és az nekem nagyon tetszett. Benny Goodman-átiratokat szereztem be, és hetedikes koromban fölléptünk egy úttörőknek rendezett kulturális seregszemlén az egyik kiválóan zongorázó osztálytársammal. A zsűri meg elájult, hogy iskolás gyerekek Benny Goodmant játszanak, és még improvizálnak is. A valóságban nem improvizáltam, mert a kottaíró lekottázta az improvizációt is. Később aztán megtanultam rögtönözni is. A gimnáziumban saját zenekart alapítottam, és akkor már szaxofonon játszottam. Felléptem a Dunántúl első számú dzsesszegyüttesével, a Nyitrai-dzsesszkvartettel. Ja, majdnem elfelejtettem, emellett két kórusban énekeltem párhuzamosan, és játszottam a veszprémi szimfonikus zenekarban kisegítőként. A dzsessz művelése folyamatos alkotást igényel. Kiáll az ember a színpadra, ránéz a kottára, és azt látja, hogy két sor a téma. Utána már csak rajta áll, hogy mit hoz ki ebből, mit játszik a közönségnek. Egy idő után belejön az improvizációba, önbizalmat, magabiztosságot nyer az alkotás terén, és ez kihat egész életére, még a tudományos kutatói alkotásra is.
– Hogy jutott ideje tanulni ennyi elfoglaltság mellett?
– Valahogy megmaradt az agyamban, amit tanítottak. Jeles volt az átlagom végig, egyedül oroszból volt kettesem. A kémia volt kezdetben a kedvenc tantárgyam, az általános iskolában már kívülről fújtam a gimnáziumi anyagot. Bejártam édesanyám munkahelyére, a Magyar Ásványolaj- és Földgázkísérleti Intézetbe, árukiadó voltam a vegyszerraktárban, és eközben megtanultam az összes képletet, amelyet a dobozokra írtak. Amikor beleszerettem a biológiába, az is könnyen jött, keveset kellett tanulnom. De ugyanilyen fontosnak érzem az iskolában a művészetek oktatását. Nemcsak meg kell ismertetnünk a gyerekeket a zenével és a képzőművészettel, hanem rá kell bírnunk őket, hogy maguk is részt vegyenek az alkotásban. Zenéljenek, szobrászkodjanak, fessenek, verseket írjanak vagy mondjanak. Az alkotás öröme egy csapásra pozitív gondolkodású, nyitott, kreatív emberekké teszi őket. A tudós életében is alapvető, hogy elhiggye magáról, ő is tud újat létrehozni.
– A tudomány és a zene mellett az utóbbi években egyre behatóbban foglalkozik a borokkal. Borszerető emberből mára borszakértővé vált. Mi érdekli a borban?
– A borász szakmája a reneszánsz kori tudós és művész egységét követeli meg mind a mai napig. A szőlőt a tudós precizitásával kell művelni, ismerni kell az agrár-biokémiát, a biológiát, a szőlészet évszázadok során felhalmozott tudományát. De ha a borász nem rendelkezik a művészekre is jellemző kreativitással, gazdag belső világgal, amely egyedivé teszi az alkotásukat, akkor a termék csak rutinszerűen előállított tömegcikk lehet. A borban is visszaköszön a biológia sokfélesége, varázsa. Az agytudományban is leginkább az idegsejtek hihetetlen formagazdagsága gyönyörködtet, ugyanígy a borok között is hatalmas a diverzitás. Természetesen az sem mellékes, hogy a jó bor rendkívül élvezetes és komplex ízharmóniájú ital. Ha az ember nem viszi túlzásba, akkor még egészséges is.
– Vezetésével hívták életre a nemzeti agykutatási programot, amelyből tizenkétmilliárd forint jut neurológiai kutatásokra az elkövetkező években. Mire elég ez?
– A programban számos egyetem, akadémiai kutatóintézet és egy gyógyszergyár vesz részt, az agy működését, legkülönfélébb betegségeit fogjuk kutatni. Az agykutatás olyan tudományterület, amelyben van kitörési lehetőség. Nemcsak nagy hagyományai vannak Magyarországon, hanem van jelene is, tehát most is vannak olyan kutatóink, akik a világ élvonalába tartoznak. Emellett a társadalomnak is szüksége van az agyi betegségek hatékonyabb gyógyítására, hiszen a pszichiátriai és neurológiai betegségek hatalmas gazdasági és szociális terhet rónak a társadalomra. Egy család életét jelentősen megviseli, ha Alzheimer-kórral, autizmussal vagy depresszióval küzd egyik tagja. Hazánk korlátozott anyagi lehetőségei közepette fókuszálni kell a tudományra fordított erőforrásokat. Az agykutatás pedig már bizonyította, hogy érdemes a figyelemre.
Freund Tamás 1959-ben született Zircen, agykutató, egyetemi tanár. Az Eötvös Loránd Tudományegyetem biológia szakán szerzett diplomát 1983-ban. Számos külföldi egyetemen dolgozott vendégkutatóként, 2002 óta a Magyar Tudományos Akadémia Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetének igazgatója. Tíz éve az MTA rendes tagja. Számos elismerés mellett elnyerte az agykutatás talán legrangosabb kitüntetését, az Agy díjat is. Tavaly óta az Európai Bizottság elnökét segítő tudományos és technológiai tanácsadó testület tagja.
2014. március 8.
