A szocsi olimpia alpesisí-számai soha nem látott sikert hoztak hazánknak: Miklós Edit lesiklásban hetedik helyezést ért el. A csíkszeredai gyökerű sportoló, aki téli napjait a legnagyobb sztárok között tölti, állítja: a gazdag sínemzetek szülöttei és a magyar versenyzők közötti különbségek nagyok, de kitartó munkával nem behozhatatlanok.
Mikor sportágat választ egy gyermek, arról álmodik, hogy olimpiai aranyat nyer. Hazánknak nincsenek bajnokai a téli sportokban, ön mégis síelni kezdett. Miért?
– Csíkszeredában születtem, ott sokkal hidegebb az idő, mint itt, vagy akár Erdély más tájain. Van nekünk egy kicsike hegyünk, a Somlyó, amelyet a helyi emberek előszeretettel használnak a téli sportok űzésére. Arrafelé egyáltalán nem számít ritkaságnak, hogy egy gyermek versenyszerűen síelni kezd. Sokan családi hagyományt folytatnak ezzel.
– Ön is a szüleitől leste el a technikát?
– Szinte mindenki sportolt a családomban, bár igaz, nem síeltek. Édesapám és a testvérem jégkorongozott, édesanyám pedig kézilabdázott. Magam is hokizni szerettem volna először, de abban az időben nem volt Csíkszeredában női jégkorongcsapat. Ennek utólag örülök, mert ha lett volna, ma vélhetően nem síelnék, hanem hokijátékos lennék.
– Pedig lehet, hogy az ön részvételével most mi játszottunk volna a téli olimpia női hokidöntőjében. A női mérkőzések színvonala sokak szerint felér a férfiakéval.
– A női jégkorong rengeteget fejlődött az utóbbi időben, szurkolóként én is szeretem, de két évtized alatt világossá vált előttem, hogy síelésre születtem, ez az életem.
– Milyen volt Romániában síelni? Hogy látja az ottani viszonyokat, megvoltak a fejlődés feltételei?
– Csak gyermekként síeltem Romániában. Szerény körülmények között edzettünk. Nem hajlékony műanyagból készült kapukat kellett kerülgetnünk, mint manapság, hanem mogyorófavesszőket szúrtak a hóba. De az az időszak gyorsan véget ért számomra, hiszen 2000-től, amikor tizenkét éves lettem, Ausztriába járunk edzeni.
– Emlékszik rá, mikor ismerték fel önben a tehetséget, mikor vált nyilvánvalóvá, hogy kiemelkedik a társai közül?
– Talán akkor, amikor az országos bajnokságon a nálam idősebb korosztályból is mindenkit megvertem, majd az ifjúsági világbajnokságon ötödik lettem. Amikor Ausztriában kezdtünk edzeni, először két-három heteket töltöttünk ott, majd hosszabbodott ez az időszak. Manapság a téli szezonban többet vagyok kint, mint otthon. Kimegyünk októberben vagy novemberben, és csak a karácsonyt töltöm otthon. Az ünnepek után azonnal indulok vissza, és legközelebb csak húsvétkor megyek haza.
– Folytonos edzéssel tölti a téli hónapokat? Olyan önnek ez az évszak, mint egy véget nem érő edzőtábor?
– Nem edzünk mindennap, noha az időm nagy részét a felkészülés tölti ki. Edzésnapokon délelőttönként havon edzek, délután szárazedzés következik, ami leginkább edzőtermi erősítést jelent. Mikor ennek vége, már csak a vacsora és a lefekvés van hátra a napból.
– Az ifjúsági világbajnokságon elért sikere óta hét év telt el. Azóta felnőttversenyeken indult, de az igazi áttörés csak tavaly történt meg. Hogyan élte meg a közbeeső időszakot?
– Bár 2009-ben tizennyolcadik lettem a felnőtt-világbajnokságon, tavalyig valóban nem úgy jöttek az eredmények, ahogy elvártam volna magamtól, és ahogy talán mások is várták tőlem. Gödörbe kerültem, de ezt nem csak magamnak köszönhettem. A világbajnokság után, 2010-ben átigazoltam Magyarországra, és attól kezdve magyar versenyzőként indultam. A következő szezon sokkal nehezebb volt, mint az előzőek, hiszen elveszítettem az összes addig szerzett pontomat. Úgy kellett indulnom a versenyeken, mintha akkor kezdtem volna a síelést. Ez nagy hátrány, csak az értheti meg, aki indult valaha alpesisí-versenyen.
– Akadályozta a román szövetség? Hogyan viszonyultak ahhoz, hogy állampolgárságot váltott?
– A románok akadékoskodtak, pénzt kértek azért, hogy átigazolhassak. Úgy érveltek, hogy vissza akarják kapni, amit belém fektettek. A magyar síszövetségnek nem volt rá pénze, hogy fizessen, így azzal büntettek, hogy az addig szerzett pontjaimat elveszítettem. A románok megtehették volna, hogy elengednek, és meghagyják a pontjaimat is, ezt az eljárást zöldkártyának hívják. De nem tettek így. Törlődött minden addigi eredményem. Többnyire utolsó indulóként kellett rajthoz állnom minden versenyen. Olyan pályán versenyeztem, amelyet már tönkretettek az előttem indulók. A semmiből kellett újra föltornásznom magam arra a helyre a nemzetközi síszövetség rendszerében, amelyet előtte elértem.
– Azóta kapott olyan jelzést a román szövetségtől, hogy megbánták, amiért nem támogatták, vagy sajnálják, hogy országot váltott?
– Meglehet, sajnálják, hogy elhagytam őket, de arról nem volt szó, hogy támogatnának, ha visszamennék.
– Mennyire drága a versenyszerű alpesi sí?
– A felszerelést a támogatóktól kapjuk, de sokat kell költeni utazásra, szállásra, az edző fizetésére. Még úgy is drága, hogy a stáb, amelyik velem utazik a versenyekre, távolról sem akkora, mint sok más versenyzőé. Nem is tudjuk mindenhová magunkkal vinni az összes segítőmet, pedig az ő munkájuk elengedhetetlen a sikerhez. Stark Márton segédedző és szervizember, illetve az osztrák Dietmar Thöni technikai edző kísér a versenyekre, de például Zakariás Zsolt erőnléti edzőt anyagi okok miatt már nem tudjuk magunkkal vinni. Alkalmanként egy gyúró is kiegészíti a csapatot.
– A lesiklás az alpesi sí leggyorsabb ága, a versenyzők száz kilométeres óránkénti sebességnél is gyorsabban haladnak. Nehéz volt gyermekként megszokni ezt a sebességet?
– Nemigen félek síelés közben, inkább úgy mondanám, tisztelem a pályát. Néha még ma is érzem, ha kivételesen nagy sebességet érek el, de a méterről méterre megtanult pálya következő pontjára kell koncentrálni. Az előttem induló versenyzőket sem figyelem, ez az edző dolga. Ő hívja fel a figyelmemet a problémás szakaszokra. Az edző éppen azért kell, mert nemcsak a többi versenyző futását, hanem az enyémet is kívülről látja. Sokkal jobban kiszúrja a hibákat, mint én magam.
– A Forma–1 autóversenyt utazó cirkusznak hívják, de az alpesi sí világkupa-sorozatát is lehetne ugyanígy illetni. Telente hétről hétre ugyanazok a versenyzők indulnak, ugyanazok a szervezők, csak a díszletek változnak. Úgy éli meg, mintha egy utazó közösség részese lenne?
– Mindig úgy éreztem, hogy az alpesi versenyzők úgy élnek egymás közelségében, mint egy mostohacsalád tagjai. Mindenki ismer mindenkit, de a személyes kapcsolatok tág skálán mozognak. Van, akivel jóban van az ember, de olyan is, akivel szinte sohasem beszélget. A szereplők igen lassan változnak. És ez nemcsak a versenyzőkre igaz, hanem a többi szakemberre, az edzőkre, a segítőkre, a vakszmesterekre is. Ha valaki egyszer bekerült edzőként a körforgásba, szinte biztos, hogy sokáig ott fog dolgozni, legfeljebb csapatot vált.
– Miben különböznek egy gazdag, sikeres sínemzet versenyzőinek a körülményei és az ön lehetőségei?
– Vannak sztárok, akik elkülönült életet élnek a többiektől, ám ez a magatartás nem feltétlenül tükrözi az eredményességet. Lindsey Vonn, aki hat évig nyerte zsinórban az összetett világkupát lesiklásban, mindig külön lakik a többi versenyzőtől, még a többi amerikaitól is, saját stábja van, külön intézményt működtet. Viszont a német Maria Höfl-Riesch, aki több olimpiát nyert, mint Vonn, és vele teljesen egyenértékű tehetség, ugyanolyan körülmények között készül a versenyekre, és ugyanott van a szállása, mint a többi versenyzőnek.
– Éreztetik önnel, hogy kívülálló, nem egy tradicionális alpesi nemzet versenyzője?
– Igen, érződik, hogy nem osztrák, német vagy svájci vagyok. Akkor például, amikor egyedüli magyarként mindig csatlakoznom kell egy másik ország csapatához. Az én fő versenyszámomnál, a lesiklásnál ez különösen fontos. Hosszú a pálya, több segítőre van szükség az edzésekhez. Vigyázniuk kell, nehogy amatőrök tévedjenek a pályára. A nagyobb személyzet nagyobb költséget jelent. Ha odaengednek maguk közé, nem bánnak velem másként, mint a többi versenyzővel.
– Ameddig nem voltak igazán szembetűnő eredményei, nyilván nem tartottak öntől. Változott a helyzet?
– Általában nem, bár egyszer már előfordult, hogy az egyik edző, akiről nem szeretnék többet elárulni, megtiltotta, hogy a csapatával készüljek.
– Manapság egyre több pályán látni mesterségesen előállított havat. Fogy a hó?
– Sajnos fogy, évről évre később jön a hó. Lassan az válik általánossá, hogy február–márciusban hullik a legtöbb.
– Ez megnehezíti a versenyekre való felkészülést?
– A profik edzéseit ez nem igazán zavarja, mert mi gleccseren síelünk. Ezek a helyszínek háromezer méterrel a tengerszint fölött találhatók, ott pedig folyamatos a hó. A nagyobb csapatok Dél-Amerikába, Argentínába vagy Chilébe járnak, főként nyáron. Ott egyrészt sokkal több a hó, másrészt kevesebb a turista.
– Ahhoz, hogy tovább tudjon lépni, és még ennél is jobb eredményeket érjen el, elengedhetetlenül szükséges lenne a nyári dél-amerikai edzőtáborozás?
– Nagy segítség lenne, bár senki ne gondolja, hogy nyaranta nem csinálunk semmit. Sokat dolgozunk edzőteremben, és síelünk is az Alpok legmagasabb pályáin, ahol nyáron sem olvad el a hó.
– A szocsi olimpián elért eredményei messze a legjobbak a magyar alpesi sí történetében. Elégedett magával?
– Aranyat szerettem volna, elvégre azért indul az ember az olimpián, hogy első legyen. Persze a hetedik hellyel is elégedett vagyok. Jövőre világkupaversenyt szeretnék nyerni. A következő világbajnokságon pedig érmes hely a cél.
Miklós Edit 1988-ban született Csíkszeredában. Ötévesen kezdett síelni. Négy évvel ezelőttig román színekben versenyzett, először az ifjúsági korosztályos, majd a felnőttversenyeken. 2010-ben felvette a magyar állampolgárságot, és akkortól Magyarország képviseletében vesz részt a világversenyeken. Igazán nagy eredményeit az idei szezonban érte el, amikor a lesikló-világkupa Val d’Isere-i fordulójában tizenkettedik lett, a szocsi olimpia lesiklószámában hetedik, a lesiklásból és műlesiklásból álló szuperkombinációban pedig a tizenhatodik helyezést érte el.
2014. március 1.
