Egy olasz idegsebész felvetette, hogy egy-két éven belül akár megvalósulhat az első teljes fejtranszplantációs műtét, minthogy az idegsebészeti technikák elérték az operáció sikeréhez szükséges fejlettséget. A lehet azonban egyáltalán nem egyenlő a szabaddal, sokan azonnal az olasz Frankensteinnek keresztelték el az orvost. Igazuk van?
Fejátültetés. A szó hallatán a legtöbb emberben bekapcsol valamiféle öröklött vészjelző, amely a rossz dolgokat különbözteti meg a jóktól, a helyest a helytelentől. Pedig hívhatjuk testátültetésnek is, ha a fejet tekintjük a személyiség hordozójának, amely fogadja a testet a donortól. Így érvel Sergio Canavero torinói idegsebész is, akinek emberifej-átültetést javasló, a szerző feltételezhető szándékainak megfelelően nagy vihart kiváltó tudományos tanulmánya a minap jelent meg.
A kérdés azonban korántsem ilyen egyszerű, és már a régmúltban is foglalkoztatta az embert. Thomas Mann 1940-ben Az elcserélt fejek címmel egész regényt szentelt a kérdésnek. Az indiai legendát feldolgozó mű két fiatal története. Egyikük a szellemi dolgokhoz vonzódik, neki a fej az elsődleges, a másik a fizikai világot és ezzel együtt a testet tartja fontosabbnak. Varázslattal fejet cserélnek, de kettejük közös szerelme képtelen eldönteni, hogy a fejet szeresse inkább vagy a szívet. Noha a tudósítások legtöbbje beéri annyival, hogy sokkolja az olvasót a kontextusából kiragadott hírrel, emberi kimérákat (különböző testrészekből összerakott mitológiai szörnyeket) emlegetve, a dilemma nem csak az irodalmi, filozófiai szférákban létezik. Például ha a fejátültetett ember gyermeket nemz vagy teherbe esik, akkor ki lesz a születendő gyermek biológiai szülője? Nos, a testdonor, hiszen az ivarsejtek az ivarszervekben jönnek létre, nem a fejből kapják az örökítőanyagaikat, hozza a millió kérdés közül talán a legkézenfekvőbbet a The Atlantic.
A kétségek ellenére azonban tagadhatatlan, hogy sokan élik le úgy (általában elkeserítően rövid) életüket, hogy nagy szükségük lenne efféle beavatkozásra. Sok tudat van bezárva működésképtelen testbe, minthogy tulajdonosa, noha elméje érintetlen, egyetlen izmát sem képes mozdítani, esetleg sok szervében (az agyát kivéve) rákos áttétek képződtek. Canavero is az ő érdekeikkel érvel, amikor azt írja – vélhetően szándékosan provokatív – tanulmányában, hogy „a javulás legkisebb esélyét is nélkülöző, szörnyű állapotban lévő embereket nem zárhatjuk az orvoslás [messziről kerülendő] sötét sarkaiba”.
Canavero talán éppen magát gondolja az első emberi transzplantáció jövendőbeli megvalósítójának, minthogy intézetében már kutatási programot is alapított ezzel a céllal. A terv hallatán sokakban az Istent játszó őrült tudós rémképe sejlik föl, és erre Canavero (ördögi tehetséggel vagy csak figyelmetlen esetlenséggel) rá is játszik. A kutatási programok nevét ma már szinte kötelezően úgy választják meg, hogy a rövidített formájuk értelmes szót adjon. Canavero The head anastomosis venture (fej-visszaillesztési vállalkozás) elnevezésű projektjének angol mozaikszava Heaven (mennyország).
De feljogosít-e bennünket a gyógyíthatatlan emberek meggyógyításának szándéka arra, hogy az emberi testet ilyen mértékben módosító beavatkozást végezzünk?
– Én etikai szempontból nem tartom azonnal elutasítandónak a fölvetést, ugyanis minden orvosi beavatkozás értékelésekor meg kell vizsgálnunk a célját. Az identitás kérdése alapvető fontosságú, tehát hogy a fejet vagy a testet tekintjük-e az emberi való hordozójának – válaszolta kérdésünkre Szebik Imre bioetikus, a Semmelweis Egyetem (SE) Magatartás-tudományi Intézetének munkatársa. – Jelen tudásunk szerint a személyiség szempontjából az agy és így a fej fontosabb, így talán azt kell a fogadó félnek tekintenünk, amelyik új testet kap. De az egész elgondolás annyira furcsa és újszerű, hogy szinte lehetetlen objektíven gondolkodni róla.
Szebik Imre egy hamarosan megjelenő, a biotechnológia etikai kérdéseiről szóló kötetbe tanulmányt írt a témáról Testátültetés címmel. Ebben arra hívja fel a figyelmet, hogy a fejátültetés etikai értékelése előtt az agyműködés és az élet összefüggését kell tisztázni. Az agy kialakulása előtt élőnek tekintjük-e az embriót, és az agyhalál után halottnak tekintjük-e az embert? Ezekre a kérdésekre csak morális, kulturális megalapozottságú válaszok adhatók.
– Ameddig nincs reális esély a sikerre, a műtét etikailag meg nem engedhető emberkísérletnek minősül. Ilyennel az orvoslás történetében még nem találkoztunk, és sokan (gyakran megalapozottan) tartanak az ismeretlentől. Ez okozza a többség emocionális elutasítását – folytatja Szebik Imre. – A testátültetés emellett biztosan alapvetően változtatná meg az ember személyiségét, még akkor is, ha a személyiség szempontjából a fej fontosabb. Ugyanezek az ellenérvek felmerültek az arcátültetéssel kapcsolatban is, amelyre már a jelenben is vannak sikeres példák. Sőt a szervátültetéseket vagy a transzfúziót sem fogadta mindenki örömmel.
Az embereken alkalmazandó új gyógymódok bevezetését mindig megelőzi a kísérleti állatokon való kipróbálás. Jogos hát a felvetés, hogy ha egy orvos máris az emberi fejátültetést vizionálja, hol vannak a transzplantált fejű, boldogan élő állati kimérák. Igazából sehol. Az egyetlen említhető próbálkozás harminchárom évvel ezelőtt, 1970-ben történt. Akkor egy Robert White nevű amerikai idegsebész ültette át egy majom fejét egy másik testre. A műtét sikeres volt – White értékelése szerint –, noha a kísérleti állat csak néhány percre tért magához, végtagjait nem tudta mozgatni, és nyolc nap múlva kimúlt. Jerry Silver, egy másik idegsebész, aki látta az állatot, nem éppen elismerőleg nyilatkozott erről a CBS Newsnak: „Amikor felébredt a fej, az arckifejezése borzalmas fájdalomról és rettenetről tanúskodott. Egyszerűen szörnyű volt. Nem gondolom, hogy ezt valaha is meg kellene ismételni.”
Silver nem csupán kívülálló, emóciók által vezérelt laikusként beszélt ellenérzéseiről. Nemrégiben kutatócsoportjával sikeresen bírta rá kísérleti patkányok (előzetesen teljesen átmetszett) idegpályáit arra, hogy összenőjenek és újra működni kezdjenek. A patkányok ezután többé-kevésbé egészségesen tudták szabályozni vizeletürítésüket. A Cambridge-i Egyetem kutatói balesetben gerincsérülést szenvedett és megbénult kutyákat kezeltek különleges idegsejtekkel, amelyek segítették a sérült idegek fúzióját. Érdemes megfigyelni, hogy a kutatók milyen óvatosan fogalmaznak saját sikerük emberi medicinában való alkalmazhatóságáról: „Meg vagyunk győződve arról, hogy a módszerünk esetleg alkalmas lehet arra, hogy a gerincsérült emberek mozgásképességének legalább egy kis részét visszaállítsa. […] Inkább az tűnik valószínűnek, hogy ez az eljárás talán a jövőben egyike lesz a kombinálva alkalmazható kezeléseknek, a gyógyszeres és a fiziológiai terápiáknak.”
Mindezek tudatában érdemes megvizsgálni, hogyan is képzeli el Canavero a sikeres fejtranszplantációt az embernél, mely egyébként 13 millió dollárba kerülne számításai szerint. A művelet sikerének alapja a gyorsaság és az alacsony hőmérséklet. Két párhuzamosan dolgozó sebészcsapatnak kell megműtenie a két személyt, hogy ezzel is időt spóroljunk. Canavero szerint egyetlen óra áll rendelkezésre a fej eltávolításától a másik testhez való kapcsolásig. Eközben a fejet tíz Celsius-fok körüli hőmérsékletre kell hűteni, hogy lelassítsuk a bomlási folyamatokat. A testnek csak a gerinccsatornáját szabad hűteni, nehogy károsodjanak a szervek a hipotermiától. A feltárt gerincvelőt mikroszkóp alatt szabad csak átmetszeni, a szövetek későbbi helyes összekapcsolását megkönnyítendő az idegsebész színekkel való jelölést javasol. Az összeillesztésnél az artériákkal és vénákkal kell kezdeni, majd azonnal meg kell indítani a véráramlást a test és a fej között. Ezután következnek csak az idegek, a légcső, a nyelőcső és a többi.
Ha egyáltalán értékelésre érdemesnek találjuk a felvetést, a megvizsgálandó morális kérdések szinte megválaszolhatatlanok. „Szerencsére” a rájuk adott válasznak a mi életünkben valószínűleg nem lesz gyakorlati jelentősége. Az idegsebészszakma szinte egyhangú véleménye szerint ugyanis – Canavero téziseivel ellentétben – a teljes fejátültetés ma még kivitelezhetetlen, és az sem látszik, hogy mikor válik megvalósíthatóvá. A korábban már idézett Jerry Silver így vélekedik: „Amiről [Canavero] beszél, az fényévekre van a valóságtól. Hogy vegyünk egy fejet, és megfelelő módon összekapcsoljuk az idegpályáit a test nyakában található párjaikkal – nos, ez színtiszta fantazmagória. Már a kísérlet ma is etikátlan.”
– A fejátültetés felvetése abból a szempontból érdekes, hogy reményt adhat azoknak, akik valamilyen okból kerekes székbe kényszerültek, hogy egyszer visszanyerhetik mozgásképességüket. Sajnos azonban jelentős technikai akadályok merülnek föl, ha véghez akarunk vinni egy ilyen műtétet. Az ereket, a nyelőcsövet és a légcsövet még össze lehet kapcsolni, de az idegeket már sokkal nehezebb – állítja Langer Róbert egyetemi tanár, az SE Transzplantációs és Sebészeti Klinikájának igazgatója. – Még közel sincs tökéletes megoldás a megszakadt gerincvelő összekötésére. Természetesen nem is embereknél fogják ezt először véghezvinni, hanem kísérleti állatokon. Csak akkor lehet egyáltalán elgondolkodni azon, hogy emberen is megpróbálkozzunk hasonlóval, ha az állatokon már működik a technika.
Langer Róbert elmondta, hogy a nagy, jól elkülöníthető idegek összevarrása már ma is lehetséges. Így tudják a sebészek a leszakadt végtagokat visszailleszteni a helyükre úgy, hogy azok aztán mozgathatók maradnak. Egy emlékezetes esetben egy bányásznak vágta le a karját a bányalift, a végtagot a beteggel együtt kórházba szállították, és ott visszavarrták neki. A bányász nem sokkal később már szénát hányt vasvillával. De az efféle baleseteknél úgynevezett autotranszplantációról beszélhetünk, tehát a saját végtagjukat kapják vissza az emberek. Ilyen esetben az átültetések legnagyobb veszélye, az idegen testként felismert szervek kilökődése nem okozhat bajt.
– Az idegpályák műtétek után bizonyos fokig önmaguktól rehabilitálódnak. Például ha átvágjuk a has bőrében futó idegeket, azok néhány hónap alatt újra összenőnek, és megszűnik az érzékkiesés. De a gerincvelő, amelyben rengeteg idegpálya fut, már teljesen más dolog, ma még irreális azt gondolni, hogy ezeket egyenként össze tudjuk illeszteni – teszi hozzá Langer Róbert. – Mindezek miatt a felvetést ambiciózusnak, de egyértelműen utópisztikusnak látom. Azt azonban nem mondhatjuk meg, hogy ha nem két, akkor talán öt, ötven vagy száz év múlva válik megvalósíthatóvá. Az orvoslás történetében már számos olyan meglepetésszerű felfedezés született, amely hirtelen lehetővé tett olyan gyógymódokat, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek.
2013. augusztus 10.
