Egyesek nyerészkednek a vakvezető kutyákon – bukkan föl újra és újra a félreértésen alapuló vád a sajtóban. A valóságban szó sincs erről, de az öt évtizedes múltra visszatekintő magyar vakvezetőkutya-képzés valóban nehéz anyagi körülmények között vergődik. Pedig igen sokan szeretnének négylábú segítőtársat.
A macskáknak van a legjobb dolguk a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségének (MVGYOSZ) a csepeli Duna-parton lévő vakvezetőkutya-kiképző iskolájában. Naphosszat a számukra berendezett luxus-macskalakosztályban körben a falak mentén macskamászásra kialakított polcokon pihennek. A macskák rendeltetése az, hogy a leendő vakvezető kutyák megszokják közelségüket, a velük való gyakori találkozást. Egy vakvezető kutya számára érthető módon megengedhetetlen, hogy üldözni kezdjen egy macskát, vagy agresszívvá váljon a láttán.
Persze azért a kutyáké a főszerep. A félkörben kialakított kennelekben ottjártunkkor húsz állat lehetett, némelyikük még túl fiatal ahhoz, hogy aktív munkát végezhessen vakvezetőként, mások pedig túl öregek hozzá. Szinte mind labrador. Noha korábban sok német juhászt is képeztek, a hőskorban pedig a legváltozatosabb, ma igencsak meghökkentően hangzó fajtát (dogot, bokszert, vizslát). Egy egyéves fekete labradort viszünk a kennelek mögött lévő tanpályára, ahol alig százméteres körzetben szinte az összes olyan terepakadályt összezsúfolták, amely előfordulhat az utcán. Van itt sorompó, rácsos, átlátszó lépcső, pocsolya, telefonfülke és a 130-as busz megállója is. Miközben Vörös Enikő kiképző, az iskola szakmai vezetője felkészül a gyakorlásra (sötét szemüveget vesz föl, és fehér botot fog a kezébe), a fiatal labradornak nehéz ellenállni, játszani kezdünk vele.
– Szeretné? 1,8 millió forint az értéke, de tudja mit, vigye! – mondja nevetve Farkasné Schiff Mónika, az iskola vezetője.
Az élethosszig tartó, rendkívül összetett képzési program igen drágává teszi ezeket az állatokat. Nemrég a teljes magyar vakvezetőkutya-képző rendszert felkavarta egy kellemetlen közjáték (félreértés, vádaskodás?), amely szerint Magyarországon pénzért adják a vakoknak a kutyát a kiképző szervezetek. Míg régen csak a csepeli iskola létezett, ma már három nagy és néhány kisebb ilyen intézmény létezik. Ezt a híresztelést a miskolci Baráthegyi Vakvezető- és -segítőkutya-iskola cáfolta a leghevesebben.
– Még csak meg sem vádolt bennünket senki. Nem titok, hogy léteznek vállalkozások, amelyek „exportra”, főként németországi megrendelők számára képeznek vakvezető kutyákat mintegy másfél millió forintért. Amikor erről tudomást szerzett valaki, minket is felhívott, hogy akkor mi vajon mennyiért adjuk a kutyákat – tájékoztat Mezősi Tamás, a baráthegyi iskola vezetője. – Mi természetesen közöltük vele és mindenkivel, hogy sem mi, sem a többi, hazai vakvezető kutyákat képző szervezet nem kért soha pénzt a kutyákért a vak emberektől. A kutyák az átadás után is alapítványunk tulajdonában maradnak, a vak személy ingyenes használati jogot kap, és még a nagyobb állatorvosi beavatkozások költségeit is mi fedezzük.
A magyar vakvezetőkutya-képzés kezdetén, valamikor a múlt század hatvanas éveinek elején mindezt a semmiből kellett létrehozni. Ez pedig egyetlen legyőzhetetlen embernek köszönhető.
– Látásomat az ötvenes évek elején veszítettem el, amikor katonai tűzszerészként fölrobbantam. De csak fizikailag vakultam meg, lelkileg, a viselkedésemet tekintve látó maradtam. És ez nagyon rossz, hiszen egy látó képtelen vakon élni. Amikor először kimentem egyedül az utcára vakon, azonnal tudtam, hogy képtelen vagyok így élni. De aztán eszembe jutott egy film, amelyet néhány évvel korábban láttam a laktanyában – mondja a nyolcvankét éves Rithnovszky János, a csepeli vakvezetőkutya-képző iskola alapító igazgatója.
A film megvakult német hadirokkantak kutyás rehabilitációjáról szólt. Akkoriban nem létezett nálunk vakvezetőkutya-képzés, így Rithnovszky Jánosnak két évtizedes harc árán kellett a semmiből felépítenie. 1976-ban nyílt meg végül akkor véglegesnek vélt helyén a vakvezetőkutya-képző iskola, amelyet alig egy év múlva bezáratott a kormányzat a magas költségekre hivatkozva. Az ezt követő tömeges fölháborodás azonban visszakozásra kényszerítette a minisztériumot, így az iskola egy évvel később újra megnyílhatott.
Sokat fejlődött a vakvezetőkutya-képzés és -vizsgáztatás gyakorlata az azóta eltelt négy-öt évtizedben, de ez korántsem jelenti azt, hogy egyszerűbbé vált.
– Az iskola négy fő program köré épült. A legtöbb kutyát mi tenyésztjük, mert nagyon szigorú orvosi alkalmassági feltételeknek kell megfelelniük. Második lépésként már kölyökkorában elkezdünk foglalkozni a kutyákkal, a harmadik maga a kiképzés, a negyedik fő feladatunk a kutya utógondozása, ez az átadóvizsgától élete végéig tart. Bár szinte mindenki megtartja hobbikutyaként a kiöregedett vakvezető kutyákat, néhányat visszahoznak, ezekről is gondoskodnunk kell – mondja Farkasné Schiff Mónika. – A vak embert is meg kell tanítanunk a kutya „használatára”. E tanfolyam részeként be is költöznek néhány napra az iskolába, majd a végleges átadás előtt a kutya–ember páros együtt vizsgázik a forgalomban. És adott esetben együtt is bukik meg, hiszen itt a két fél együtt alkot egy csapatot.
A csepeli iskola kapacitása, az évente kiképzett kutyák (és az iskolában dolgozó szakemberek) száma jelentősen csökkent az utóbbi időszakban. Míg Rithnovszky János vezetésének idején az évi harmincnál több átadott kutya sem volt ritkaság, ma ennek a harmada ballag el egy-egy évfolyamból.
– Igaz, hogy mi az MVGYOSZ részeként közvetett módon állami támogatásból működünk, viszont így nem élvezhetjük az alapítványi működési forma előnyeit. Például nincs is külön adószámunk a szövetségtől, így az adományokat sem tudjuk közvetlenül fogadni. Eközben pedig soha nem fogadunk el pénzt a kutyákért a vakoktól – érvel Farkasné Schiff Mónika. – Tíz-tizenkét kutyát adunk ki évente, minthogy már csak három alkalmazottal dolgozunk. Az iskola fennállása óta öt-hat száz kutyát képeztünk ki. Jelenleg hetvennégyen szerepelnek a várólistán, és munkánkat dicséri, hogy sokan a hosszú várakozási idő ellenére kivárják a mi kutyáinkat.
Mezősi Tamás szerint a vakvezetőkutya-képzés minőségét biztosító és a használathoz fűződő jogokat meghatározó magyar törvényi szabályozás a világon egyedülállóan jó. A felkészített (bevett szóhasználattal: kibocsátott) vakvezető kutyák száma huszonöt egyed körül stagnál évente. Ez a szám igen alacsony, amelyet nem csak a hosszú várólisták léte támaszt alá. Az Egyesült Királyságban például negyvenezer emberre jut egy átadott vakvezető kutya évente, nálunk félmillióra. A baráthegyi iskola (amely alapítványként működik) gyakorlatilag nem kap állami támogatást. Meglepő módon Mezősi ezt nem tartja elfogadhatatlannak.
– A világ más országaira is igaz az, hogy a vakvezetőkutya-képzés nagyrészt vagy akár teljesen civil adományokból működik. Nálunk legalább az MVGYOSZ iskolája részesül állami támogatásban. Az ezt kiegészítő, közadakozásra épülő rendszer tehát eredendően nem lenne rossz. Én fogyatékossággal foglalkozó szakemberként pontosan látom, milyen pénzügyi gondokkal küzd a látássérült-ellátás, így nem tartom igazságtalanságnak, hogy például a mi szervezetünk nem jut állami pénzhez – mondja az iskolavezető. – Az adakozás kultúrája hazánkban azonban még nem igazán alakult ki, és ez korlátozza a kiképezhető kutyák számát. Naponta hívnak fiatalok, akik kiképzők szeretnének lenni.
A baráthegyi iskola – a csepeli kiképzőiskolával szinte azonos módon – évente tizenkét kutyát ad ki, ott jelenleg negyvenen várnak kutyára, jellemzően három-négy évig. A kiadott kutyák paradox módon tovább növelik a várólistát, mert a vak ember környezete, tapasztalva, hogy milyen gyökeres változást hozott a kutya sorstársa életében, még több kutyát igényel.
Ennek okát Rithnovszky János zárószavai fejezik ki a legjobban:
– Vakvezető kutya nélkül több száz vak ember él „börtönben” ártatlanul. Mindent meg kell tenni azért, hogy aki akarja, kihasználhassa e csodálatos állatok adottságait.
Kétséges értelem
Kétségtelenül igen hasznos munkát végeznek a vakvezető kutyák a látássérült ember mellett, és „intelligensen” viselkednek a legtöbb élethelyzetben. Hajlamosak vagyunk ennek láttán feltételezni, hogy átlátják a szituációt, a vak ember képességeit és a saját szerepüket. Pedig számos esetben az okosnak tartott háziállatok viselkedése mögött sokkal kevesebb gondolkodást igénylő magatartásformák húzódnak meg. Mit tudunk hát arról, hogy mennyire van képben a vakvezető kutya?
– Egyértelműen tudják, hogy a vak nem lát. Számos esetben előfordul, hogy másképpen viselkednek látó és vak emberek jelenlétében, és ennek megfelelően reagálnak az előre nem látható eseményekre – tartja Vörös Enikő, a csepeli vakvezetőkutya-iskola szakmai igazgatója.
Még a legjobb szakemberek sem képesek azonban teljesen objektíven ítélkezni tanítványaik képességeiről, és minden ember sajátja, hogy igyekszik minden élőlényt, sőt élettelen tárgyat is emberi tulajdonságokkal felruházni. A viselkedéskutató nincs meggyőződve arról, hogy a vakvezető kutyák általában tisztában lennének a megtanult viselkedésformák értelmével.
– Noha számos kísérletben próbáltuk kimutatni a kutyák e képességét, általános érvényű bizonyítékot nem találtunk. Néhány kutyáról azonban valószínűsíthető, hogy valóban tudatában van bizonyos mértékig annak, hogy a gazdája nem lát – nyilatkozta lapunknak Dóka Antal, az Eötvös Loránd Tudományegyetem etológia tanszékének munkatársa, aki hosszú ideje vizsgálja a vakvezető kutyákat, és a vakvezető vizsgákon is közreműködik bírálóként. – Az egyik tesztben „véletlenül” a földön felejtettünk némi ételt, és a kutya vagy látóval, vagy a vak gazdájával maradt a szobában. Azt tudtuk, hogy ha nem látják, szinte egyetlen kutya sem tud ellenállni efféle csábításnak. Amikor azonban ember is volt a helyiségben (akár vak, akár látó), és az ember az étel felé nézett, nagyon kevés kutya akadt, amely megpróbálta volna elcsenni a falatot. Volt azonban néhány, amely a vak jelenlétében mégis odalopódzott, és talán még arra is vigyázott, hogy a nyakában lógó, helymeghatározásra szolgáló csengő meg ne szólaljon.
Dóka Antal elmondta, hogy bár a vakoktól sok anekdotát hallani arról, hogy a kutya úgy viselkedik, hogy annak csak a vakság tudatában van értelme, ezeket a történeteket ellenőrzött körülmények között egyszer sem lehetett reprodukálni. Az egyik esetben a vak azt mesélte, kutyája „szabad idejében” mentette meg attól, hogy gödörbe essen. Időnként el szokta engedni az állatot a parkban, hadd fusson kicsit, de egyik alkalommal a kutya valamiért nem volt hajlandó eltávolodni tőle, hanem orrával böködte a lábát. Kiderült, hogy előző nap ástak egy gödröt épp ott, amerre a vak haladt volna egyedül, és ettől mentette meg a kutya.
2013. április 20.
