Nem veszélytelen, ha egy tudós a szakkönyvek, tudományos konferenciák és alig néhány szaktekintély által olvasott folyóiratok világából kilép a rossz értelemben vett népszerűségbe. Még akkor sem, ha állítása szerint nem az ismertségben és az anyagi jólétben megnyilvánuló siker vágya, hanem a tudomány népszerűsítésének szándéka áll lépése hátterében. A szigorú értelemben vett tudomány keretei között maradt kollégái ugyanis könnyen kivethetik maguk közül, szakmunkáit pedig attól kezdve körüllengi a komolytalanság gyanúja.
Napjaink egyik leghíresebb amerikai tudomány-népszerűsítő kutatója Michio Kaku, akinek ismertségét tovább erősíti a pályatársaiétól meglehetősen különböző fizimiskája: hosszú ősz haja és japán származása. Kakut a magyar nézők is ismerhetik a Discovery Channel műsoraiból, ahol jellemzően a tudományos fantasztikum és a valóság határterületein mozgó jelenségekről, felfedezésekről osztja meg gondolatait a nézőkkel. Emellett Kaku megmaradt „igazi” fizikusnak is. A hidegháború évtizedeiben Teller Edével is munkakapcsolatba került, de hamar kiábrándult az atomfegyverekből, és inkább a nukleáris leszerelés szószólója lett. Jelenleg a New York-i City College professzora, az úgynevezett húrelmélet egyik úttörője.
A sci-fi gyakran előkerülő elemeivel foglalkozik A lehetetlen fizikája című könyvében is. Az egykor vagy akár még ma is lehetetlennek gondolt jelenségeket veszi sorra, és igyekszik melléjük állítani olyan tudományosan bizonyított tényeket, amelyek – legalábbis első látásra – némileg hasonlíthatnak a fantasztikus filmek klisészerűen visszatérő toposzaira. A valós jelenségek felmutatása néhol meglehetősen erőltetettnek tűnik (például a telepátia valamiféle analógiájaként említi az agy működésének letapogatását a mágneses rezonancián alapuló képalkotó berendezéssel, az MRI-vel), a csalás határát azonban sohasem lépi át. A csalás ebben az esetben azt jelentené, ha csúsztatásokkal, a tudományos tényeket félreértelmezve próbálná igazolni a fantázia szülte jelenségeket. Korántsem teszi ezt, sőt a legtöbb esetben a valós tények kritikus elemzésével éppen a sci-fik lehetetlenségét bizonyítja.
Nem véletlenül szerepel a kötet címében a „lehetetlen” szó, hiszen a szerző célja éppen e fogalom viszonylagosságának bemutatása. A könyv vezérgondolata szerint mindig az adott kor technikai-tudományos fejlettsége határozza meg, hogy mit tekint az emberiség lehetetlennek és mit lehetségesnek. Talán a mű legizgalmasabb, legelőremutatóbb vonása a lehetetlen jelenségek csoportokra osztása. Kaku értelmezésében vannak olyan „lehetetlenek”, amelyek lehetségesek abban az értelemben, hogy nem mondanak ellent a fizika törvényeinek. Ilyen a földön kívüli technológia, a teleportáció vagy az erőterek. Aztán vannak olyan jelenségek is a tudományos-fantasztikus filmekben, amelyek az általunk felfogható valóság határán mozognak, mint például a fénynél gyorsabban haladó tárgyak vagy az időutazás. Végül van a lehetetleneknek olyan csoportjuk, amely tényleg lehetetlen, mert ellenkezik a természet törvényeivel. Jellemző módon Kaku szerint ezekből van a legkevesebb, ő csak az örökmozgót és a jövőbe látást említi.
A lehetetlen fizikája sokak számára lehet élvezetes olvasmány, a laikus sci-fi rajongóknak ugyanúgy, mint a játékos kedvű fizikusoknak.
(Michio Kaku: A lehetetlen fizikája. Akkord Kiadó, Budapest, 2012. Ára: 3990 forint)
2012. október 27.
