Harminc évvel ezelőtt, 1984. január 24-én jelent meg Amerikában az Apple cég azóta szimbólummá vált Macintosh 128K gépe, az egyes verziószámot viselő operációs rendszerrel. Itthon abban az évben debütált a – sárisápi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezettel együttműködésben készült – magyar Primo számítógép. Keserédes számítástechnikai abszurd a nyolcvanas évek Magyarországáról.
Érthető, hogy a Budapesti Rádiótechnikai Gyár (BRG) igazgatója nem hagyhatta ki a III. kerületi pártbizottság ülését a nyolcvanas évek elején olyan apró-cseprő ügyek miatt, mint a világ egyik vezető számítógépes cége, a Commodore igazgatójának látogatása. Történt, hogy 1981 júniusában Jack Tramiel csak azért repült Budapestre magánrepülőgépén, hogy a BRG-ben kifejlesztett flopi megvételéről, esetleg licenceléséről tárgyaljon. Céljait nem ismerjük pontosan, de az szinte biztos, hogy hatalmas mennyiségű pénzt szeretett volna itt hagyni.
– Jack Tramiel közvetlenül a flopi feltalálójával, Jánosi Marcellel akart tárgyalni, mert a Commodore-nál sokáig tesztelték az adathordozót, és nem találtak benne hibát – emlékszik vissza a 2011-ben elhunyt Jánosi közvetlen munkatársa, Vincze István. – A vezérigazgató viszont fenntartotta magának a jogot, hogy ő tárgyaljon a vendéggel. A pártbizottsági ülés miatt azonban épp nem volt alkalmas neki az időpont, Tramiel pedig nem várt a végtelenségig, elindult haza. Végül egy hotel halljában beszéltek negyedórát, az üzletből persze nem lett semmi.
A hetvenes években az IBM nyolchüvelykes hajlékonylemeze szinte egyeduralkodó volt a világon. Nem volt azonban tökéletes, nagy volt és sérülékeny. Negyven évvel ezelőtt, 1974-ben az akkor 43 éves mérnök, Jánosi Marcell előállt egy kazettás (kemény tokos) flopival, amely biztonságosabb adattárolást tett lehetővé, és kisebb is volt. (Jánosi igazi feltaláló volt, a Calipso orsós magnótól a hidraulikus fröccsöntő gépig sok újítással jelentkezett.) Flopija szinte ugyanolyan volt, mint az a három és fél hüvelykes flopi, amelyet mindnyájan használtunk a kilencvenes években. Minden adott volt ahhoz, hogy a magyar állam vagyonokat keressen azon, hogy új korszakba lépett a számítógépes adattárolás.
Aztán nem így történt. A BRG vezetői ép ésszel felfoghatatlan módon nyolc éven keresztül vártak a flopi piacra dobásával. Nyolc év a számítástechnikában több emberöltő.
Persze még a vasfüggöny sem akadályozhatta meg, hogy egy ekkora jelentőségű találmány híre villámgyorsan elterjedjen az informatikai világban. A BRG-nél egymásnak adták a kilincset az amerikai és a japán kuncsaftok, akik mind a flopit akarták. Jánosi Marcell egy kilencvenes évekbeli előadása szerint 1980-ban érkezett az utolsó, huszadik kooperációt ajánló telex a Toshibától, a telex érkezése utáni napon pedig már a Triumph nevű amerikai cég elnöke tárgyalt Budapesten ugyanezért. De a vezetőség (nem egyértelmű, hogy politikai utasításra, vagy épp szabotálva a politikai utasítást) mindenkit elhajtott. A feltaláló élete vége felé már humorosan idézte fel azokat a jeleneteket, amikor a gyakran itt járó japán delegációk tagjai azonnal kapták elő fényképezőgépeiket, amikor kitették eléjük a lemezt és a hozzá készült flopimeghajtót. Ezernyi fényképet készítettek róla minden lehetséges szögből. Amikor kikosarazták őket, hazamentek, és legyártották a maguk verzióját ingyen.
A BRG egyáltalán nem akart foglalkozni a flopival, Vincze István szerint folyton újabb kifogásokat hozott föl. Végül azt találta ki, hogy a „kazettás” flopinak nincs jövője, nem fog elterjedni, helyette az úgynevezett buborékmemória lesz a világsiker. Még Jánosit is arra kényszerítették, hogy aláírjon egy nyilatkozatot, amelyben úgymond ő is elismeri saját találmányának életképtelenségét.
Ha még sohasem hallottak a buborékmemóriáról, az azért van, mert semmi sem lett belőle. A nyolcvanas évek elején aztán nagy sokára legyártottak pár ezernyi Jánosi-féle flopit, de akkor az már csak egy volt a sok közül, nem volt kompatibilis a többivel, amelyek a BRG-flopi másolatai voltak, csakhogy korábban piacra dobták őket.
A siker tehát elmaradt, az állam pedig nem hoszszabbította meg a lejáró szabadalmi védettséget. Később többször felmerült, hogy a konkurensek már a szabadalmi oltalom idején is loptak technikai megoldásokat Jánosi találmányából, de az előbbiek fényében nem meglepő módon az államnak nem fűlt a foga a hosszas iparjogi pereskedéshez.
Bár a BRG-flopi históriája talán a magyar számítástechnikai vívmányok történetének leglátványosabb sikere és kudarca is egyben, a magyar személyiszámítógép-történelem kezdetéhez újabb két évtizedet kell visszamennünk az időben. Az ötvenes évek elején a számítógépek nem éppen úgy néztek ki, ahogy manapság. Méreteik nagyok voltak, kapacitásuk pedig kicsi. A keleti blokk országainak informatikai kutatásait pedig ideológiai okokból is akadályozták. Volt azonban néhány úttörő elme, közülük is kiemelkedett Kalmár László matematikus, a Szegedi Tudományegyetem professzora. Kalmár a matematikában akkoriban vezető szerepet játszó kutatókkal ellentétben már a kezdet kezdetén felismerte, hogy a matematikában a számítógépeké a jövő. Évtizedekig tartó állhatatos munkájával sikerült elfogadtatnia ezt az új tudományágat, és ehhez egy rovartól kapta a legnagyobb segítséget.
– Kalmár professzor laboratóriumában rám bízták a professzor által kiötölt logikai gépek technikai megvalósítását. Így gyorsan elterjedt az egyetemen, hogy én értek a rádiótechnikához és az elektronikus berendezések építéséhez. A lélektani intézetnek is építettem kísérleti eszközöket, és az ott dolgozó pszichológusok hívták föl a figyelmemet arra, hogy Angliában már robotállatokat készítenek, nekünk is kéne ilyet csinálnunk – idézi föl a szegedi robot-katicabogár keletkezésének történetét Muszka Dániel, a berendezés tervezője és építője. – Végül a katicabogár-forma mellett döntöttünk. A robot a pavlovi feltételes reflexek kialakulását demonstrálta, követte a fényt, összekapcsolta a fényt a vele egy időben hallott hanggal. A burkolat papírmaséból készült, és mivel készítője nem tudta szépen kifesteni a pontokat, azt mondtam neki, hogy akkor legyenek ott rajta lyukak. A lyukakba aztán érintésérzékeny szenzorokat szereltünk, amelyeket simogatva „barátkozni” lehetett a katicával.
Az 1957-ben elkészült katicabogár nagy hírnévre tett szert, szerepelt a televízióban, Muszka pedig országos turnéra indult vele. Az 1960-as Budapesti Nemzetközi Vásáron Kádár János, a felesége és az épp Budapesten lévő Sukarno indonéz elnök is megnézte. Muszka visszaemlékezése szerint Kádár felesége örömmel megsimogatta a pöttyeit, de Sukarno annyira rettegett a merényletektől, hogy nem mert hozzáérni. A robotrovar működő klónja a Neumann János Számítógép-tudományi Társaság szegedi informatikatörténeti kiállításán is megtekinthető. Néhány évvel ezelőtt végül elnyerte a neki járó nemzetközi elismerést is, amikor bemutatták a londoni Science Museum Robotville című robottörténeti kiállításán.
Az akkori szóhasználattal kibernetikának nevezett informatika tehát – nem kis részben egy aranyos robotállatnak köszönhetően – engedélyezett alkalmazott tudományággá vált hazánkban. Eközben más vonalakon is zajlottak a fejlesztések. 1959-ben megépítették az M–3-at, Magyarország első tényleges számítógépét (az M–3-ról írtunk Digitális Für Elise című cikkünkben 2009. június 6-án). Az M–3 megtöltött egy szobát, fogyasztása felért egy kazánéval. A mai értelemben vett személyi számítógépekig azonban még hosszú út vezetett.
Bár kisméretű számítógépeket már a hetvenes években is gyártottak hazánkban, a korai modellek többsége külföldi szerkezetek licencelt klónja volt, így nem tekinthetők önálló termékeknek. Voltak azonban olyanok is, amelyek sikeréhez a magyar mérnökök fejlesztőmunkája is hozzájárult.
– Az itthon elterjedt egyik első úgynevezett iskolai számítógéphez is köze volt a BRG cégnek és személyesen Jánosi Marcellnek is – nyilatkozta lapunknak Képes Gábor, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum (MMKM) osztályvezetője, akinek hamarosan tanulmánya jelenik meg az iskolai és az otthoni számítógépek történetéről az MMKM harmadik évkönyvében. „Az ABC–80-as, svéd–magyar kooperációban gyártott gépről van szó. Svédországban már a hetvenes évek második felében gyártották a gépet, és ezekhez a modellekhez a BRG exportált adatrögzítésre szolgáló, Jánosi tervezte magnókat. Miután a hetvenes évek végén politikai döntés született a mikroszámítógépek iskolai elterjesztéséről, a BRG-vel kiépített korábbi együttműködést folytatva a svéd Luxor cég kapott megbízást ABC–80-asok szállítására. Összesen 112 darab jutott el a magyar iskolákba (1982–83-ban). Bár ez elenyészőnek tűnhet, teljes számítógép-állományunk akkortájt lépte át az ezres határt, így mégis jelentős volt az ABC–80-asok aránya” – olvasható Képes Gábor tanulmányában.
Kevés igazán magyar személyi számítógépeink talán legsikeresebbike a Primo volt. Érdekes egybeesés, hogy ennek első változata ugyancsak harminc éve, 1984-ben jelent meg a boltok polcain.
– A Primót abban az időben alkottuk meg, amikor rendkívül sok Commodore, ZX–81 és Spectrum mikroszámítógépet hoztak be az országba, főként magánimport formájában. Felmerült az igény egy teljesen magyar komputer létrehozására – válaszolta kérdésünkre Manno Sándor, a Primo egyik fejlesztője, jelenleg a Magyar Tudományos Akadémia Számítástechnikai és Automatizálási Kutatóintézete (MTA SZTAKI) Infokommunikációs Központjának főosztályvezetője. – A SZTAKI már korábban is gyártott mikroprocesszoros eszközöket, így összeállt az Elektromodul vállalattal és a sárisápi Új Élet Mezőgazdasági Termelőszövetkezettel, és egy év alatt megszületett a Primo. (Abban az időben gyakori volt, hogy a téeszek eredeti profiljuktól gyökeresen eltérő, jövedelmező gyártómunkát is végeztek.) A cél az volt, hogy egy mosógép áráért, nagyjából tízezer forintért megvásárolható legyen, csak szocialista alkatrészekből épüljön föl, és tudja mindazt, amit az akkori iskolai és otthoni számítógéptől elvártak. A célokat azonban csak részben sikerült elérni.
Akkoriban Magyarországon szokatlan volt, hogy az ember bemegy a boltba, és ott egyszerűen megvásárol egy számítógépet, és szoftvereket is kap hozzá. A nyugati minta másolása azonban nem sikerült tökéletesen. A kilenc-tíz ezres példányszám például magyar viszonylatban kiemelkedőnek számított, de a 11 500–19 339 forintos vételár (nem számítva a 4500 forintos tápegységet) igen borsosnak számított az 1984-es bruttó 5452 forintos átlagfizetéshez képest. Manno Sándor bevallása szerint a megkötések érződtek a számítógép jellemzőiben, amely, bár mindene megvolt, tipikus példája lett a magyar narancsnak.
Kényszer szülte például a Primo különleges billentyűzetét, amely inkább hasonlított az érintőpadok lapkáihoz, mint benyomható billentyűkhöz. Hogy ezt a megoldást választották, racionális okai voltak: egyetlen „hagyományos” billentyűt ugyanis száz (akkori) forintért tudtak volna beépíteni. De minden alkatrésszel spórolni kellett. A processzort például az NDK-ból vásárolták. Mindezek ellenére a Primo teljes értékű számítógép volt, a képernyő megjelenítése korszerű volt, és akkoriban különlegességként szinte az összes magyar ékezetes betűt meg lehetett találni a klaviatúrán (Manno Sándor úgy emlékszik, hogy csak a hosszú i megjelenítéséhez kellett kicsit trükközni).
A Primo a nyolcvanas évek Magyarországának komputerizáltságát figyelembe véve igen szép számban kelt el. A legtöbb gép iskolákba került. Akkoriban indult ugyanis a modern értelemben vett iskolai számítástechnika-oktatás, és pályázatokat írtak ki a gyártók és forgalmazók számára az iskolai „számtech”-termek felszerelésére. Innen ered a kis teljesítményű, a nyolcvanas években hódító komputerek máig fennmaradt elnevezése: iskola-számítógép.
Bár a Primo két iskolaszámítógép-pályázaton is sikeresen szerepelt, az eredeti kiírással ellentétben a második után a gyártó konzorcium már nem kapott központi megrendelést, ehelyett a minisztérium az iskolákra bízta, hogy vegyék meg a gépeket onnan, ahonnan tudják, akarják. Ennek az lett a vége, hogy szinte az összes iskola külföldről behozott használt Commodore-okat és Spectrumokat vásárolt.
És itt ért véget a Primo története, a kereslet megszűnésével a sárisápi asszonyok is letették a forrasztópákát, nem volt már szükség a kezük közül kikerülő áramkörökre.
2014. január 25
