A váci Fehérek templomának kriptájában feltárt több száz mumifikálódott holttest tudományos jelentősége még ma sem felmérhető. Kutatásuk a gyógyászatot is segítheti, hiszen közülük sokan ma is pusztító betegségekben szenvedtek. A legfontosabb a tébécé, a vele kapcsolatos eredmények bejárták a világsajtót. Pedig ez csak egyetlen kutatási irány a sok közül.
Inkább hasonlít irattárra a Magyar Természettudományi Múzeum tetőterében lévő embertani tár, mint több ezer emberi leletet őrző múzeumra. Pedig a helyiségek bútorzatát eredetileg is azzal a céllal építették ki, hogy lehetővé váljon az ott tárolt maradványok állapotának megőrzése. Minden szekrény polcain múmiák fekszenek kartonpapír dobozokban. A polcokat úgy alakították ki, hogy a testek körüli légáramlás folyamatos legyen, és a páratartalmat is igyekeznek a lehető legalacsonyabban tartani. A testek meglepően könnyűek, súlyuk tíz kilogramm alatt van. Az embertani tár szűk folyosóin több, éppen vizsgálatra előkészített testet kerülgetnünk is kell.
E testek váci múmiák néven ismertek, és hírük bejárta a világot 1994-es felfedezésük óta. Egyedülálló módon megőrződött maradványaik másfél évtized alatt számos okból kerültek a hírekbe, hiszen vizsgálatuk újabb és újabb irányt vesz. A múmiák modern kori története legjobban mégis a tuberkulózis (tébécé) kutatásával forrt össze legszorosabban. Nem kis részben a bakteriológia molekuláris biológiai eszköztárának rohamos fejlődése miatt most kezdenek nyilvánvalóvá válni e kutatások történeti antropológián messze túlmutató eredményei.
Ma is fertőzi és öli az embereket világszerte a tébécé, elsőrendű fontosságú tehát, hogy mindent megtudjunk róla. Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) statisztikái szerint évente majdnem kilencmillió új tébécés megbetegedést írnak le, és másfél millió ember bele is hal a betegségbe. Ennél is megdöbbentőbb azonban, hogy az emberiség harmadában lappang a betegség.
– A tébécéhez hasonló bakteriális megbetegedések általában állati eredetűek, és az állatok háziasításával egy időben váltak emberi betegségekké. A betegség előfordulása már a neolit korból származó emberi leletekben is kimutatható, járványos voltát azonban ebből a korból még nem lehet igazolni. A középkorban is inkább szórványosan fordult elő, bár terjedését segítették a keresztes hadjáratok – válaszolta kérdésünkre Horányi Ildikó, a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum főmuzeológusa. – Nagyobb járványt a XVIII. század második felétől okozott, és egészen a második világháborúig nagyon elterjedt maradt. A tuberkulózisos megbetegedésekhez elengedhetetlen az immunrendszer legyengülése. Ezt gyakran a nyirkos, fény nélküli éghajlat, valamint az efféle munka- vagy lakáskörülmények okozták. Főként Angliában terjedt el először a betegség, és sokszor a tímárok, illetve a hozzájuk hasonló szakmák űzői betegedtek meg. Gyógyíthatóvá a sztreptomicin felfedezése után, a XX. század harmincas éveitől vált.
Bár ma már jobban gyógyítható, mint korábban, nem tűnt el, és ez a jövőben sem várható.
– Ennek oka a tébécé kórokozójának igen ősi és ellenálló voltában keresendő. Hiába kebelezik be ugyanis az immunrendszer falósejtjei, vastag sejtfala miatt nem tudják megemészteni. A baktérium tehát túlél az emberi szervezetben. A magyar lakosság jelentős részében kimutatható, hogy az immunrendszer aktív a tébécé kórokozójával szemben, tehát maga a baktérium is jelen van kis mennyiségben – mondja Losonczy György egyetemi tanár, a Semmelweis Egyetem Pulmonológiai Klinikájának igazgatója. – Ma úgy lesznek tébécések az emberek, hogy valamilyen okból legyengül az immunrendszerük, és a régen bennük lévő baktériumok aktivizálódnak. Budapesten a VIII. és a IX. kerületben élők között nagyon gyakori a betegség.
A XVIII–XIX. századi Vác lakói és a városon átutazók sem voltak mentesek a tébécéfertőzéstől. Ahhoz azonban, hogy ma a templomkriptába temetett elhunytakon a betegség archaikus állapotát tudjuk tanulmányozni, számos tényező szerencsés együttállása kellett.
– Több szempontból is különlegesek a váci múmiák. Ellentétben az embertani tárban őrzött harmincezer egyén maradványainak többségével, nem csontváz állapotúak, sőt a nevüket is tudjuk. És sokan vannak, hiszen ez az 1735 és 1838 között eltemetett 265 ember már olyan mennyiségű adatot jelent, hogy nemcsak egyedi leírásokat tudunk alkotni róluk, hanem statisztikai elemzésnek is alávethetjük őket. Ilyen sok ismert személyazonosságú múmia sehol sincs a világon – mondja Pap Ildikó, a Magyar Természettudományi Múzeum embertani tárának igazgatója. – A váci Fehérek templomában több tényező együttes hatásának következtében alakult ki olyan mikroklíma, amely lehetővé tette a holttestek mumifikálódását. Állandó nyolc–tizenegy Celsius-fokos volt a hőmérséklet évszaktól függetlenül, és két kürtőn keresztül állandó légmozgás volt. A fenyőfából készült koporsók és a beléjük helyezett fenyőforgács szigetelték a testeket, vegyi anyagaik pedig pusztították a baktériumokat.
Az embertani tár munkatársai a múmiákról készített röntgenfelvételeket mutatják a falakon: végletesen deformálódott gerincoszlopú csontvázakat látni.
– Az előrehaladott tuberkulózisos megbetegedésnek jól látható tünetei vannak a testek gerincoszlopának háti szakaszán. Ilyenkor gyakran összeroppannak a csigolyák, de a szervezet öngyógyító folyamatai igyekeznek e csigolyákat újra összecsontosítani, ami púpot eredményez. Azt vártuk, hogy sok múmiánál megtaláljuk majd a tébécé szemmel látható nyomait, de nem így volt – magyarázza Pap Ildikó. – Csak néhány múmián találtunk efféle tüneteket, és ennek okát kutatva kezdtük vizsgálni a testeket bakteriológiai módszerekkel is. E kutatásban az angol University College London két kutatója, Helen Donoghue és Mark Spigelman volt segítségünkre, akik tizenöt évvel ezelőtt vettek szövetmintát először a láthatóan tébécés testek tüdejéből. A mintákban kimutatható volt a tuberkulózisbaktérium DNS-e.
Később a testek más részeiből vett mintákban is sikerült kimutatni a tébécébaktérium múltbéli jelenlétét, és kiderült, hogy a múmiák kétharmada élete során már találkozott a kórokozóval. A zömükben a XVIII. században eltemetett váci múmiák között is sok volt a fertőzött. A múmiák közül sokan érték meg hatvanadik életévüket, a legidősebb személy pedig egy kilencvenöt éves asszony volt, aki remek egészségi állapotnak örvendett haláláig (pedig ő is fertőzött volt). A kutatók arra gyanakszanak, hogy az akkor élt emberek immunrendszere valamilyen módon hatékonyabban védekezett a baktérium ellen, mint manapság.
Az immunrendszer erőssége mellett valószínűleg a baktérium is más volt. Akkor nem a ma létező tébécétörzsek fertőzték az embereket. Két törzset már sikerült azonosítani a múmiákból vett mintákból. Ezek genomját analizálni fogják, és reményeik szerint az adatokat a mai tébécétörzsekkel összehasonlítva információhoz juthatunk a baktérium evolúcióját illetően.
– A múmiákból kivont baktériumtörzsek még az antibiotikumok feltalálása előtti korokból származnak. Napjainkban az orvostudomány fő problémája, hogy újabb és újabb antibiotikumokat kell kifejleszteni, hiszen a meglévők hatékonysága csökken – mondja Szikossy Ildikó, a múmiagyűjtemény vezetője. – A baktériumoknak nem „céljuk” megölni a gazdaszervezetet, hanem inkább minél tovább benne akarnak élni. Emiatt a múltban viszonylagos békés egymás mellett élés alakulhatott ki az ember és a tébécé-kórokozó között, amely később megváltozott. Szem előtt kell tartanunk azt is, hogy a kriptába egyházi személyeket, főleg Domonkos-rendi szerzeteseket, a városon áthaladó apácákat és általában a társadalom felső rétegeihez tartozó embereket temették. Így e 265 ember nem reprezentálja a teljes népességet. Feltételezhető tehát, hogy ha a templomkriptába temetettek között is ilyen elterjedt volt a betegség, a szegények körében még sokkal gyakoribb volt. Vác fontos kereskedőváros és közlekedési csomópont volt abban az időben, így folyamatosan sok volt az átutazó is. Közülük kerülhetett ki az egyik legismertebb mumifikálódott elhunyt is.
– Sándor Terézia klarissza apáca is tébécés volt, és valószínűleg abban halhatott meg. Miután II. József feloszlatott sok szerzetesrendet, a szerzetesek és az apácák hosszú vándorútra kényszerültek. Eközben juthatott el Vácra, ahol utolérte a halál. Akkoriban, hűtés híján, az egész testet nem tudták hazavinni a szülőföldjére, ezért a kriptában temették el. Viszont a szívét kimetszették, és azt magukkal vitték. De az is lehet, hogy azért emelték ki a szívét, hogy biztosak lehessenek benne, hogy valóban elhunyt és nem tetszhalott – mutatja a korhű ruházatba öltöztetett testet Szikossy Ildikó, miután kiemeljük a szekrényéből. – A földbe temetett csontvázakhoz képest, részben megőrződött arcvonásaik, részben a fennmaradt keresztlevelek és halotti anyakönyvek okán, sokkal személyesebb a múmiákkal való kapcsolatunk. A korabeli írásos dokumentumokból sok tudományos szempontból is fontos információhoz jutottunk. Olyan szerteágazó kutatómunka indult el az utóbbi évtizedben, hogy ma már radiológusok, orvosok, mikrobiológusok, orvostörténészek, néprajzkutatók, antropológusok több kutatócsoportban vizsgálják a múmiákat. E kutatási irányok egyike a tuberkulózis kutatása.
A múmiák történetének sok elemére a bőrgyógyászati vizsgálatok során derítettek fényt a kutatók.
– Kutatásaimból kiderült, hogy a múmiáknak nincs bőrük, a hám teljesen eltűnt róluk – mutatja a vizsgálóasztalra fektetett testet Cseplák György bőrgyógyász, a salgótarjáni Szent Lázár Megyei Kórház nyugalmazott főorvosa. – Ujjbegyeiken sok esetben még mindig megtalálható a redőzet, és a körmüket is a modern kori gyakorlathoz hasonlóan ápolták. Találtam nyomát arcidegbénulásnak, de pestisnek is. A tébécével ellentétben, amellyel lehetett élni, a pestis lefolyása drámai volt. Hasonlóan a himlőhöz, amelynek nyomait ugyancsak megtaláltuk némely múmián.
A múmiák következő kiállítását 2014-re tervezi a múzeum.
2012. október 20.
